2018. január 1., hétfő

Cseri Kálmán Igehirdetései: A GONDOLATOK JELENTŐSÉGE

Alapige
„Továbbá, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes, arról gondolkozzatok! Amiket tanultatok is, el is fogadtatok, hallottatok és láttatok is tőlem, azokat cselekedjétek, és a békesség Istene veletek lesz!” -
Fil 4,8-9.

Hangfelvétel: 
 1996_02_04_0.mp3

Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, kegyelmes Atyánk, magasztalunk, áldunk és dicsőítünk téged, és valljuk, egyedül te vagy Isten. Te teremtetted az eget és a földet, és mindent, ami azokban van.
Áldunk téged gondviselő szeretetedért, megváltó irgalmadért. Köszönjük, ahogy hordoztál minket az elmúlt héten is. Köszönjük, hogy nem fogyott el türelmed. Neked köszönjük a mindennapi kenyeret, a békességet, és a minden napra elkészített igét.
Bocsásd meg, Urunk, ha nem éltünk, vagy nem úgy éltünk azzal, ahogyan lehetett volna. Bocsásd meg, hogy sokan nem mondhatjuk el magunkról azt, amit most hallottunk, hogy szüntelen a te rendeléseidről gondolkozunk.
Kérünk, téged, hogy cselekedj velünk kegyelmesen, s ennek ellenére engedj közel most magadhoz. Urunk, olyan sok előítélet, indulat és a saját gondolataink akadályozzák azt, hogy igéd igazán átformálja az értelmünket és szívünket. Segíts most minden előítéletet levetni, a magunk gondolatait félretenni, és engedd megértenünk, befogadnunk a te gondolataidat és igent mondani azokra.
Könyörülj rajtunk, és szükségeinket elégítsd ki, döntéseinkhez adj tanácsot, segíts kilépni mindenféle sötétségből, és a világosságban járni. Könyörülj rajtunk, hogy ne csak hallgassuk beszédedet, hanem új életet támasszon az bennünk, és az új életben megerősítsen.
Köszönjük, hogy így szeretsz mindnyájunkat, ahogy vagyunk. Légy irgalmas nekünk, hogy ne maradjunk ilyenek. Szeretnénk változni, tisztulni, mélyülni és egyre inkább hozzád hasonlítani, Urunk, Jézus Krisztus. Végezd bennünk, rajtunk most is ezt a munkádat igéddel és Szentlelkeddel.
Ámen.


Egyik bibliaóránkon arról beszélgettünk, mit tanít a Szentírás a gondolkozásról. A gondolatok jelentőségéről, töltéséről, hatásáról. Így első hallásra elméleti, netalán felesleges kérdésnek tűnik ez, pedig ahogy azóta is utánanéztem a Szentírásban, kiderült, hogy olyan fontos összefüggésekre mutat rá Isten igéje, amik mindannyiunkat érintenek, és egészen gyakorlati módon befolyásolhatják az életünket.
Szeretném a legfontosabbakat, amiket a Szentírás erről mond, hét pontban összefoglalni most. Az első háromról rövidebben, a többiről kicsit részletesebben szólva.
1) Mindenekelőtt becsületesen tegyük fel a kérdést magunknak: valóban gondolatokat szoktunk-e egymással közölni, vagy csak szavakat mondunk. A gondol ige meghatározását az értelmező szótár ilyen egyszerűen adja: valami van az eszében. Az gondol valamit, akinek valami van az eszében. Csakugyan, van-e valami mindig az eszünkben, ha beszélünk, vagy csak szavak vannak a szánkban, üres szavak, amik aztán kongó mondatokká állnak össze? Van-e nekünk mondanivalónk, olyan, ami hasznos a másiknak? Szegényebb lenne-e ez a világ, ha mindig hallgatnánk? Hozzáadunk-e valamit gondolatainkkal, ha csakugyan azokat közöljük?
A gondolkozás a valóság megismerésére törekvő értelmi tevékenység, tehát munka. Aki szokta gyakorolni, az tudja, hogy néha nagyon nehéz munka. Ismerős-e ez a munka nekünk?
Egyszer egy hosszú, lapos előadás végén valaki csendesen ennyit mondott: ennyi gondolat nem bír el ilyen sok szót. Nem kellene-e néha ezt mondani a mi beszédünkre is? Esetleg egy-egy prédikációra is?
Tehát gondolatokat közlünk-e egymással, amik segítik a másikat, vagy csak szavakat?
2) Mire használjuk a szavakat: a gondolataink kifejezésére, vagy azok elleplezésére?
A közéletben, ahol sokszor felelős emberek is szenvedélyesen bújnak a felelősség elől, és nem vállalják kijelentéseiket, tetteiket és azok következményeit, elterjed a ködösítés. Homályosan beszélnek. Végül is nem lehet tudni, miről volt szó, mi a véleményük, mi a helyzet abban a kérdésben. Márpedig aki nem tudja világosan közölni a gondolatait, annak vagy nincsenek világos gondolatai, vagy valami miatt rejtegetni valója van, és azért bújik a sötétségbe.
A Szentírásból hadd idézzek egy mondatot: „Beszédével álcázza szándékát a gyűlölködő, míg magában alattomosságot gondol.” (Péld 26,24). Tehát beszél, de ezzel nem a gondolatait fejezi ki, hanem álcázza magát, és magában közben alattomosságot gondol. Nem jellemző-e olykor ez is reánk?
3) Ez is arra mutat, hogy a gondolkozásunk terén valami súlyos, alapvető nagy zavar van. Olyan nagy baj van a gondolatainkkal, hogy Isten már az özönvíz idején ezt a diagnózist állította fel az emberről: „Az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva.” (1Móz 8,21). Nem sokkal előtte azt mondja az Úr: az ember szívének minden gondolata gonosz. A bűnesetben az ember gondolkodása zavarodott meg, és mivel a gyár elromlott, csak hibás terméket tud előállítani. Ezért van olyan sok baj a gondolatainkkal.
4) Ezt a bajt - és erről már részletesebben kell beszélni - csak fokozza az, hogy nem tulajdonítunk olyan jelentőséget a gondolatainknak, mint Isten. Éppen a bűneset miatt az egyik torzulás ott következett be szemléletünkben, hogy az a fontos, ami látszik. Sőt, vannak, akik úgy gondolkoznak: ami nem látszik, az nincs is. Vagy tegyünk úgy, mintha nem lenne.
Na már most: a tettek látszanak, a gondolatok nem. A cselekedeteinknek általában vannak következményeik, a gondolatainknak nem mindig. Sose tudják meg, mit gondoltam róla, miközben mosolyogva rázogattuk egymás kezét. S azt gondoljuk, valóban következmények nélkül lehet bármit gondolni, ezért nincs jelentősége annak, hogy kiről, mikor, mit gondolunk. Márpedig a Biblia határozottan és sok helyen hangsúlyozza azt: Isten a gondolatainkat is látja, azokat is minősíti, és azokat ugyanúgy megítéli, mint a cselekedeteinket.
Megint hadd említsek egy mondatot: „A balgatag dolog gondolása bűn.” (Péld 24,9) És még csak nem is valami égbekiáltó gonoszságról van szó. A balgatag dolog gondolása - nem kell elkövetni, a gondolása is már bűn Isten minősítése szerint. Ugyanolyan bűn, mintha elkövettem volna. Gyilkos gondolatért senkit sem ítél el a bíróság, csak ha végrehajtja a szörnyű tettet. Isten azonban azt mondja: a gyilkos gondolat is arra utal, hogy a szívem mélyén gyilkos vagyok. Éppen még nem valósítottam meg, vagy nem merem végrehajtani, vagy sokféle külső-belső akadálya lehet, de potenciálisan gyilkos vagyok, ha ilyen gondolatok foglalkoztatnak. Isten komolyan veszi a szívünk tartalmát. Miközben mi csak a láthatókat vesszük számításba.
Azt hiszem, aki csak egy kicsit is ismeri önmagát vagy másokat - van emberismerete, - annak nem kell bizonygatni azt, hogy a gondolataink kisugároznak. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki milyen gondolatokkal foglalkozik. Az meglátszik rajta: a tekintetén, a viselkedésén, az egész magatartásán. Kisugározza a környezetére és visszahat őreá is, hogy milyen gondolatokkal foglalkozik. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy mit tűrünk meg a szívünkben. Az ember felelős azért, hogy mivel foglalkozik.
Hogy Isten mennyire komolyan veszi azt, hogy nem semleges dolog, hogy milyen láthatatlan gondolatok vannak az agyunkban, arra nézve egy-két igét hadd említsek. Amikor Dávid felkészíti az uralkodásra fiát, Salamont, akkor egyebek közt ezt is mondja neki: „Te azért, fiam, Salamon, szolgálj az Úrnak tökéletes szívvel, mert az Úr minden szívbe belát, és minden gondolatot jól ért.” (1Krón 28,9)
Mi nem látunk be sokszor a hozzánk legközelebb állók szívébe sem, a saját szívünkbe sem. De az Úr minden szívbe belát, és minden gondolatot jól ért. És hogy milyen komolyan veszi Isten a szívben, a gondolatok síkján lezajló bűnöket is, arra utal ez a másik mondat a Szentírásból: „Utálatosak az Úrnak a gonosz gondolatok.” (Péld 15,26). Nemcsak a gonosz tettek, a gonosz gondolatok.
Az ember nagyon becsapja magát, ha komolyan gondolja, hogy csak az a bűn, ami látszik, vagy bűn az, ami kiderül. Isten igéje azt mondja: bűn az is, ami csak gondolatilag zajlik le valakiben.
És amikor Isten megtérésre hívja az Ő népét, akkor nemcsak azt mondja: hagyják abba a gonosz cselekedeteiket, hanem ezt olvassuk a Szentírásban: „Hagyja el a gonosz az ő útját, és a bűnös férfi gondolatait! Térjen az Úrhoz!” (Ézs 55,7). Hiszen a gondolat a tettnek a csírája, abból fejlődik ki, és sokszor észrevétlenül és nagyon gyorsan cselekedetté bokrosodik az, ami gondolatilag megszületik valakiben. Ennek az igének a folytatása kicsit később: „Én cselekedeteiket és gondolataikat megbüntetem.” Nemcsak a cselekedeteiket.
Ezért kell magától értetődőnek tekintenünk, hogy Jézus Krisztusról többször feljegyzik az evangéliumok, hogy amikor a hallgatói között többen nem értettek vele egyet, sőt kimondottan ellenséges indulattal, gyűlölettel jöttek oda, és magukban tiltakoztak az Ő tanítása ellen, akkor: „Jézus látván az ő gondolataikat ez mondta nekik...” Ő látja a ki nem mondott gondolatokat is, és felel azokra.
És látja a mi gondolatainkat is, akármilyenek azok. Látja azt, hogy miközben mosolygunk, magunkban elátkozzuk a másikat, látja, hogy amikor megdicsértük, a szívünkben mélyen megvetjük és lenézzük. Látja azt, amikor megígérünk valamit és már akkor tudjuk: nem fogjuk teljesíteni. És Ő ezeket is meg-ítéli, ami talán senkinek nem tűnik fel, senki nem veszi észre, és önmagunknak is azt hazudjuk, hogy következmények nélkül gondolhatunk, amit akarunk.
Jó lenne, ha ma mélyen megaláznánk magunkat Isten előtt és kérnénk, engednénk, hogy a gondolatainkat is tisztítsa meg. Még a tudatalattinkat is járja át az Ő szentsége, Szentlelke, és adjon nekünk olyan szívet, amiből tiszta gondolatok jönnek.
Gyakran szoktuk idézni azt a mondatot: „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, elhat a szív mélyéig ...”, de a mondat végéig ritkán jutunk el. Pedig a mondat vége a legélesebb, s így hangzik: Isten igéje „megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4,12). Nagyon sokszor nem látnak mások, de Isten a szándékainkat is megítéli.
Nos, a gondolatoknak tehát sokkal nagyobb jelentőségük van, mint ahogy elképzeljük, és jó, ha azt a jelentőséget tulajdonítjuk nekik, amit Isten.
5) Mi az ember felelőssége? Valaki egyszer felháborodva mondta: kérem, mit tehetek arról, hogy átsuhan a fejemen egy gondolat? Erről nem tehetünk. Ez sem egészen véletlen, hogy kinek a fején milyen gondolatok suhannak át, de mondjuk azt: erről nem tehetünk. Innen kezdve azonban felelősek vagyunk: mit csinálok azzal a gondolattal, ami átsuhant a fejemen? Egyáltalán érzékelem-e az eredetét? Istentől való, tiszta, felülről való gondolat, vagy alulról jövő, ördögi, gonosz gondolat. És van-e bennem annyi bátorság, hogy azonnal határozott igent vagy határozott nemet mondok erre a gondolatra?
Ha valaki elkezd foglalkozni egy gondolattal, észre sem veszi, hogy a gondolat kezd foglalkozni vele. Szoktuk is mondani: foglalkoztat egy gondolat. Nem tudok szabadulni egy gondolattól. Könnyen egy-egy gondolat igézetébe kerülhet egy ember, ha nem tanulja meg ezt a határozott döntést, hogy azonnal felmérni: mi az eredete, mi a töltése ennek a gondolatnak. Mert minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való, és a világosság Atyjától száll alá. De vannak alulról való gondolatok is, amik a sötétség fejedelmétől jönnek, és az nem jó, nem tökéletes - az csak tönkretesz. Azokkal nem érdemes foglalkoznom. Kicsit sem, semmilyen szinten sem, ha az méreg és megront. Vagy ha igen, ez olyan felelőtlenség, aminek a következményeit nem háríthatja át az ember másra - ő kezdett foglalkozni a gondolattal, nem más! Miért nem ismerte fel, s miért nem dobta ki azonnal a szemétbe, mint mérget? Vagy miért nem ismerte fel, hogy az Istentől való gondolat - akkor is, ha nekem szokatlan. Akkor is, ha magamtól soha nem jutott volna eszembe. Éppen ez jellemző az Isten gondolataira, hogy azok sokkal magasabbak, mint a mieink, és magunktól nem jutna olyan eszünkbe. Ő segít, ajándékoz, ad olyan indításokat, útmutatást, olyan igazságok felismerésére vezet el, amit csak az Ő Szentlelke tehet. Ezeket drága kincsként féltsünk, mert meg fogják gazdagítani az életünket!
Nos, a felelősség kérdésében nem szabad elfelejtenünk, hogy a gondolkozás tudatos tevékenység. Azt végül is én, az ember döntöm el, hogy miről akarok gondolkozni és miről nem. Utána is eszembe juthatnak ezek, kóbor gondolatok rátámadhatnak az emberre nagyon sokszor, de aki megtanul igent vagy nemet mondani egy-egy ilyen gondolatra, azt Isten Szentlelke győzelemre segíti. Csak éppen ez a kérdés: ott van-e az emberben Isten Szentlelke, vagyis hogy újjászületett ember-e, és ha igen, engedelmeskedik-e Isten Szentlelkének a gondolkozás területén is mindenben. Függetlenül attól, hogy éppen mit sugall a korszellem, vagy éppen milyen irányzatot képviselnek legjobb barátai, vagy milyen könyvet olvasott legutóbb - mindent rátesz arra a mérlegre, ami nekünk Isten igéjében adatott, s amely mérleg pontosan méri a gondolatokat, azok eredetét, töltését, hatását, és ennek alapján mondhat az ember igent vagy nemet.
Félelmes, testvérek, az a felszínesség, sekélyesség, könnyed felelőtlenség, ahogyan a gondolatokkal, s a bennünket érő hatásokkal, információkkal bánunk. Kevés embernek működik intenzíven ez a belső műhelye, amit a Biblia úgy nevez: szív. A szív nemcsak az érzelmek központja az ókori szemlélet szerint, hanem az ember egész belső szellemi világának a központja. A szívből származnak a gondolatok.
Kié a szívem? Ez itt a döntő kérdés! Kinek az uralma érvényesül a szívemen? Ki inspirál, amikor gondolkozom? Kitől várok segítséget, amikor nincsenek épkézláb gondolataim? Kinek a tanácsát kérem és fogadom el, amikor tanácstalan vagyok egy nehéz helyzetben? Ez mindnyájunkkal előfordul.
Ó, de rászorulunk valakire, aki jó tanácsot ad, aki biztos, hogy megbízható, aki nem vezet félre, nem csap be, érdek nélkül szeret, és ez egyedül az élő Isten. Jézus Krisztus ezt az Istent hozta közel hozzánk, és ehhez az Istenhez akar közel vezetni, hogy felemeljen minket egy más minőségű gondolkozásra. Hogy az újjászületésben átéljük azt a csodát, amit Pál apostol nem nagyképű hencegésből írt a Korinthusi levélben, hanem tényként. „Bennünk pedig a Krisztus értelme van.” (1Kor 2,16).
Isten Lelke nélkül senki sem értheti meg az Isten gondolatait, mert csak a Lélek vizsgálja az Isten gondolatait. De Isten kínálja nekünk Szentlelkét, és ha valaki a Lélek vezetése szerint él, aki kész feltétel nélkül Isten tanácsa szerint dönteni, az Ő igéjéhez mérni, igazítani az életét - ahogy olvastuk a 119. zsoltárban, azt Ő vezeti, annak a gondolatait is irányítja, abban Isten Lelke minősíti az információkat, hatásokat, és ihleti a döntéseket. Ez azt jelenti, hogy az ember újra és újra átéli a maga kiszolgáltatottságát, sőt tudatosan kiszolgáltatja magát Istennek, de csak Istennek, és senki, semmi más befolyásának nem enged. Mindent meghallgat figyelmesen, s a mérlegre teszi: egyezik-e Isten igéjével? És Isten Szentlelke minősíti ezeket a hatásokat, és ad azután felülről való jó gondolatokat.
Ezért írja Pál: „Mi nem e világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket” és az Isten Lelke vezet és irányít bennünket. (1Kor 2,12). Itt van a nagy felelősségünk: kinek szolgáltatjuk ki magunkat? Ki parancsol a belső műhelyben, kié a szívünk? Ebből most az következik: milyen gondolatok jutnak uralomra bennünk, mely gondolatokhoz adjuk hozzá magunkat? Az egyik zsoltár így mondja: „hozzá adod magad”. Hozzá adom, vagy nem adom - ez a döntés a mi felelősségünk.
6) Itt jutunk el alapigénkhez. Ha irányíthatjuk a gondolkozásunkat és a gondolatainkat, hát akkor irányítsuk! Nem véletlenül adja itt Pál egyenesen parancsba, hogy miről gondolkozzanak a Filippi gyülekezetben levő hívők: „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes, erről gondolkozzatok!”
Hogy jön ő ahhoz, hogy megszabja az embereknek, miről gondolkozzanak? Nem megszabja, csak megmondja: így jól járnak. Ezekről érdemes, ez előbbre viszi őket, és így használni tudnak másoknak is. Aztán lehet gondolkozni hiábavalóságokról, hitványságokról, hazugságokról, meg belegabalyodhat valaki a saját gondolataiba, azokat mindenkiénél értékesebbnek tartva. Úgy kell neki! Akkor nem tud használni sem magának, sem másnak, és Isten sem tudja használni őt. De ha valaki azt mondja: én ezekről akarok gondolkozni, ami pedig nem ilyen, arról nem akarok gondolkozni, az ilyen ember szellemi világa gazdagodik, mélyül, tisztul, és az élet kritikus, váratlan, nehéz helyzeteiben olyan gyümölcsöket terem, amikre maga sem gondolt. Egy kétségbeesett embernek - talán aki idegen is a számára - egy váratlan találkozás során tud mondani egyetlen mondatot, amitől az magához tér, megvigasztalódik, s újra van értelme az életének. De ezt megelőzte az, hogy hosszú ideig azon gondolkozott, ami igaz, ami tiszta, ami szent, ami nemes. S egyszer csak, amikor jó gyümölcsöt kellett adni neki, volt olyan gyümölcse. A másik összebeszél hetet-havat, mindenfélét, mondja a magáét, s nem segít rajta. Ő meg egy mondatot tudott mondani de nem magából préselte ki, ez gyümölcs volt, ami megtermett a Szentlélek szerinti gondolkozás fáján. A meg-újított értelem, a Krisztustól kapott lélek termett ilyen gyümölcsöt. Sok más hasonló példát lehetne erről említeni. Így lesz gazdag, termékeny, másokat is meggazdagító élete annak, aki Isten igéjéből táplálkozik, és engedi, hogy az ige ihlesse gondolatait. Mert az ige szerinti gondolkozás ige szerinti cselekvéshez vezet.
Nem véletlenül mondta Isten Józsuénak, aki meg volt rémülve a feladat nagyságától, hogy a nagy Mózesnek ő legyen az utóda: „Légy erős és bátor, és ne hagyd abba a törvénykönyv olvasását - vagyis a Biblia olvasását - hanem gondolkozz arról éjjel és nappal.” (Jós 1,6-8). Ez a legfontosabb egy föld visszafoglalásának küszöbén, amikor a reá váró nehéz csatáktól is félt ez a fiatalember? Isten ezt tartja a legfontosabbnak: „Gondolkozz az igéről éjjel-nappal”. Aztán majd fogod tudni, mikor mit kell csinálni, és mit nem. Mikor minek van az ideje, és így tovább ...
Újra és újra erre bátorít minket Isten. A Zsoltárok könyvének, ennek a terjedelmes, gazdag bibliai könyvnek a nyitánya, az első mondata ez: „Boldog ember az, aki az Úr törvényéről gondolkozik éjjel és nappal.” (Zsolt 1,2). Ez nem azt jelenti, hogy nem csinál semmit, vagy munkakerülő. Munka közben is az Isten törvénye, igéje inspirálja és mozog benne. Mint ahogy Máriáról, Jézus anyjáról olvassuk: amit nem értett is, a szívében forgatta. Mint jelenthet ez, amit a bölcsek mondtak, amit a pásztorok mondtak, amit az angyalok üzentek, amit a tizenkét éves Jézus mondott ott a templomban? Nem értem. Felét értem, felét nem. Szívében forgatta ... és egyre többet ért meg intellektuálisan is Isten igazságaiból, de ami ennél több, egyre jobban áthatja az egész gondolkozását, és megtanul igeszerűen gondolkozni. Isten szerint gondolkozni.
Amikor Péter apostol a nagy hitvallást elmondta: te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia, és közvetlenül utána kiderül: nem érti Jézusnak a küldetését, s amikor Jézus beavatja titkába, hogy Őt megkínozzák, szenvedni fog, megölik, és harmadnapon feltámad, ugyanez a Péter azonnal kész a hozzászólásra: „Nem eshet meg veled ilyen, Uram!” S mit mond neki Jézus? „Távozz, tőlem sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Pedig milyen nemesen gondolkodott. Aggódik a Mester életéért, szereti, tiszteli Jézust. S azt mondja Jézus: ez ember szerinti gondolkozás. Ennek itt most semmi helye nincs, a lényeget nem érted, Péter. Azért jöttem, hogy meghaljak, és a harmadik napon feltámadjak. Érted is, helyetted is, meg az egész világért. Hogy hogy nem eshetik meg ilyen veled? Ez az ember aggódása. Nagyon kedves, tiszteletreméltó, csak éppen az igazságból semmit nem ért.
Nos, Isten minket oda akar elsegíteni, hogy Őszerinte gondolkozzunk. Kicsi féreg létünkre is, az Ő bennünk lakozó Szentlelke felemeljen a dolgok fölé, és valóban a teljes valóságot lássuk meg, ha már a gondolkozás a valóság megismerésére törekvő értelmi tevékenység. A teljes valóságot, és ne csak egy szeletét annak. Legyen rálátásunk, és így tudjunk mindent értékelni, megítélni. Így tudjunk élni.
Itt kell észrevennünk azt, ami sértő lehet sokak számára, hogy az emberi gondolkozás a legtöbb esetben válasz valamire. Reflexió. Tükröz valamit. Nagyon kevés igazán eredeti gondolat van ezen a világon. Az ember olvas, lát, hall valamit, és az tükröződik benne. Az egészen kicsi gyerekekre azt szoktuk mondani: szajkózza a felnőtteket. Elismétli, mondja azt, amit sokszor nem is ért, amit hallott. Aztán idővel annak egy része a sajátjává válik, és azt már úgy adja tovább másoknak, mintha saját gondolata lenne. Pedig ő is úgy vette valahonnan ... Jobb lenne ezt alázatosan belátni. Ezért nem mindegy, hogy mi tükröződik bennünk. Ha a gondolataim tükrözése valaminek, akkor nyilván az tükröződhet, ami meglátszik benne, ami fölé odahajolok, ami előtt kitárulkozom. Itt van nagy jelentősége annak, hogy Isten igéjével ilyen intenzíven foglalkozhatunk, ahogyan az említett igék is bátorítanak rá bennünket.
És itt nagy a felelősség, testvérek, hogy például a gyerekeinket mivel engedjük foglalkozni, és mivel nem. Semmi nem múlik el következmények nélkül az életükben. Megnéztek egy filmet, meghallgattak egy rémtörténetet, átéltek egy családi hazugságsorozatot ... minden nyomot hagy bennük, és tükröződni fog a gondolataikban. S ha Isten újjászüli őket, akkor kemény harcot kell folytatniok az ellen, hogy ami addig már nyomot hagyott bennük, attól megszabaduljanak. Nagy jelentőségük van a gondolatoknak. - Ha viszont így tükröződhet, akkor annál komolyabban kell venni ezt: ami csak tiszta, ami nemes, ami jó hírű, ami dicséretes, arról gondolkozzatok! És az hadd tükröződjék majd a gondolatotokban.
7) S legvégül csak megemlítek egy igét, ami ellen tiltakozott egy alkalommal valaki. „Egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt!” (Zak 7,10). Amikor egy beszélgetés során ez elhangzott, valaki indulatosan az asztalra csapott és azt mondta: ilyen nincs. Ez lehetetlen, hogy még a szívemben se gondoljak gonoszt.
Nos, éppen itt derül ki, milyen óriási lehetőség, amit Jézus Krisztus mindannyiunk számára hozzáférhetővé tett, hogy új szívet teremt bennünk Isten. Mert ha a szívből származnak a gonosz gondolatok, akkor a szívből származnak az igaz és jó gondolatok is, de ahhoz egy másik szívre van szükség. „Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten.” - Ezért könyörög a zsoltáros is. És Isten ilyen új szívet kínál nekünk, ami még arra is képes lehet, hogy a szívünkben sem gondolunk gonoszt. Megmarad a régi természet is, a régi gondolkozás is, csak éppen nem juthat szóhoz.
Pál apostol írja a Római levélben: a bűn megvan énbennem, csak nem uralkodik többé. Ez nagy különbség. Belebeszélne a döntéseimbe, de nem engedem érvényesülni, mert Isten Lelkét akarom érvényesülni engedni az életemben. És ha mégis gondolok gonoszt a szívemben, odamehetek Őhozzá, és Ő ad új tartalmat a szívembe.
Tavaly beszéltünk a megújult gondolkozásról, és hogy mit tanít arról a Szentírás. A 73. zsoltár alapján tanulmányoztuk ezt. Most csak egyetlen mondatára szeretnék emlékeztetni. A zsoltáros elkeseredik és felháborodik azon, hogy a gonoszok, a tisztátalan kezűek milyen vagyonokhoz jutnak, neki pedig milyen sok keserűségben, nélkülözésben, nehézségben van része. Mintha ma írná valaki. És azt mondja: gondolkoztam ezen, hogy megértsem, de nehéz ez nekem. Akkor bementem az Isten szent helyébe, és megértettem azoknak a sorsát. (Zsolt 73,16-17).
Gondolkoztam, de rájöttem: a magam értelme kevés ehhez. Nem értem. Csak háborogni tudok. De odaálltam Isten elé, és az Isten előtti csendben egyszer csak megértettem. Isten mintegy fölé emelt ennek a problémának, és azt mondja: megláttam azok sorsának a végét is. Mert most csak amiatt háborgok, hogy jobban élnek, mint én, pedig gazemberek. De akkor megláttam a végét is, hova vezet ez. Azt mondtam: nem kérek belőle! Inkább legyenek most filléres gondjaim, de az Úrral való közösséget nem adom fel, és azt a békességet, amit Ő ad nekem itt és a mennyben.
Amíg magában gondolkozik, nem érti, de akkor odaáll Isten elé és elmondja: Uram, nem értem és felháborítónak tartom. S egyszer csak Isten kezdi emelni őt, és felülről - amikor az összefüggések is kirajzolódnak, - az útnak a végét is látja, mind a két végét, akkor azt mondja: most már értem, s nem cserélnék velük.
Nos, így akar Isten formálni minket belülről, a szellemi műhelyünket, a gondolkozásunkat is. De ehhez az az út vezet, úgy gondolom, hogy el kell kezdeni ezzel: csakugyan gondolataink vannak-e, vagy szavaink? Meg kell vizsgálnunk, mire használjuk a szavakat: közlünk valamit, vagy sokszor rejtegetni akarunk valamit. Igazat kell adnunk Isten igéjének: az alapvető zavar amiatt történt, hogy tőle elszakadtunk, azért nincsenek Isten szerinti gondolataink. Nem igaz az, hogy mindegy, mire gondolok, mert az nem látszik. Annak igenis következménye van itt is, meg Isten színe előtt is. Nem igaz: nem tehetek arról, mi jut eszembe, mert ez úgy folytatódik, hogy foglalkozom-e vele vagy nem, és nagy a felelősségünk. Ezért örüljünk, hogy ilyen segítséget is kapunk, hogy mikről gondolkozzunk. Nyilván, ami nem az, arról meg ne. És ne mondjunk le arról, hogy Isten annyira megtisztíthat és átformálhat minket, hogy eljuthatunk oda, hogy még szívünkben sem gondolunk gonoszt egymás ellen.
Amíg pedig újra és újra találkozunk a magunk gonosz vagy értetlen gondolataival, kérjük Őt:
Elménket, értelmünket lelki sötétség fogta bé,
De szent Lelked szívünket tiszta fénnyel úgy töltse bé,
Hogy jót gondoljunk és szóljunk,
Mert csak tőled kell azt várnunk.
(164,2)

Imádkozzunk!
Istenünk, bocsásd meg, hogy sokszor könnyelműen gondolunk tisztátalan dolgokat egymásról és még terólad is, s úgy véljük, hogy azt soha senki nem tudja meg.
Köszönjük, hogy most világosan a tudomásunkra hoztad, hogy a gondolatainkat is jól látod. Mindannyiunk szívében olvasol, és előtted utálatos az is, ami gondolatilag bűn, és megítéled a bűnt.
Ó, Urunk, annyira rászorulunk bűnbocsátó irgalmadra! Könyörülj rajtunk, és légy kegyelmes nekünk a gondolati bűnökért is!
Megvalljuk bűnbánattal azt is, hogy sokszor csak a gondolatokig jut el egy-egy jó elhatározás vagy szándék bennünk, és nem lesz belőle tett, cselekedet, szolgálat, engedelmesség. Bocsáss meg mindenért, ami félbemaradt, vagy mindjárt az indulásnál elhalt bennünk, pedig te ihletted azt. Segíts végigjárni ezen az úton. Hadd legyünk boldog emberek, akik a Törvényről gondolkozunk, és ténylegesen is ahhoz szabjuk az életünket.
Kérünk, Urunk, bocsásd meg, amikor helyet adtunk alulról jövő, tisztátalan gondolatoknak. Bocsásd meg, amikor nem is mérlegeljük a hatásokat, a felénk áradó igényeket. Bocsásd meg, amikor félelemből, meggondolatlanságból, hitetlenségből cselekedtünk. Bocsásd meg, hogy néha olyan leleményesek vagyunk a gonoszságban, és tanácstalanok a jóban.
Könyörülj rajtunk, és sokkal inkább tégy minket rendkívül találékonyakká a szeretetben, ötletesekké a szolgálatban, és segíts, sose hallgassunk olyan tanácsra, ami nem tőled jön, vagy tőled akar eltávolítani. Adj nekünk felülről való gondolatokat. Engedd, hogy igédet is egyre világosabban értsük. Őrizz meg attól, hogy összetévesszük a magunk akarását a te útmutatásoddal. Szülj újjá minket Szentlelkeddel. Hadd legyen bennünk is a Krisztus értelme. Hadd tudjunk Isten szerint gondolkozni, és így dönteni, vezetni a reánk bízott kisebb-nagyobb közösséget. S ha majd egyszer meg kell állnunk előtted, és számot adni, akkor hadd mondhasd rólunk: Isten szerint gondolkodó sáfárok voltunk.
Rád bízzuk a jövő hetünket. Köszönjük, hogy hűségedben nem kell kételkednünk. Segíts minket, hogy hűségesen ragaszkodjunk hozzád.
Könyörgünk hozzád népünkért, annak vezetőiért. Eléd hozzuk azt a temérdek nyomorúságot, ami körülvesz minket, és amivel szemben tehetetlenek vagyunk. Könyörgünk hozzád az evangélium terjedéséért, iskoláinkért, s kérünk, használj minket is abban, hogy a tőled kapott jó gondolatok gyümölcsével szolgáljunk másoknak a most következő napokban.
Ámen.

Cseri Kálmán Igehirdetései: NINCS MÁSBAN ÜDVÖSSÉG


Alapige:ApCsel 4,8-12

Ekkor Péter megtelve Szentlélekkel, így szólt hozzájuk: "Népünk vezetői, Izráel vénei! Ha minket ma egy beteg emberen gyakorolt jótett felől vallattok, hogy mitől gyógyult meg, vegyétek tudomásul valamennyien, Izráel egész népével együtt, hogy a názáreti Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: Őáltala áll ez előttetek egészségesen. Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők, megvetettetek, és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk."


Imádkozzunk!

Istenünk, hálásan köszönjük, hogy azzal a bizalommal borulhatunk le most is előtted, hogy igédben és Szentlelkedben itt vagy, hallod a kiáltásunkat. Köszönjük, hogy az elmúlt héten is oly sok ajándékot adtál.

Tudjuk, Atyánk, hogy semmi jót nem érdemlünk tőled. Annál inkább köszönjük, hogy gondoskodsz testünkről, lelkünkről. Köszönjük, hogy megállhatunk a munkanapok között és neked szentelhetjük ezt a mait. Köszönjük a gyülekezet ajándékát és a te igédet, amivel már eddig is oly sok jót elvégeztél az életünkben. Kérünk, folytasd kegyelmesen és türelmesen ezt a te áldott munkádat.

Köszönjük, hogy úgy jöhetünk hozzád, amint vagyunk. De köszönjük, hogy másként mehetünk el. Légy irgalmas, és engedd, hogy ez a változás minél többünk életében bekövetkezzék. Szeretnénk itt hagyni nálad terheket, bűnöket, kételyeket, bizonytalanságot, és szeretnénk kapni tőled tanácsot, világosságot, erőt, reménységet.

Kérünk, hogy a te isteni gazdagságodból ajándékozz meg minket úgy, hogy másoknak is tudjunk továbbadni. Te magad légy az, aki megszólítasz minket most az olvasott igén, és annak a magyarázatán keresztül, és végzed bennünk az újjáteremtés munkáját.

Megvalljuk, hogy bennünk is sokféle kételkedés, hitetlenség, bizonytalanság van. Kérünk, növeljed a hitünket, és bátoríts minket, hogy higgyünk annak, amit igédben mondasz. Merjük vállalni annak a következményeit is, és könyörülj rajtunk, Urunk, hogy az igének ne csak hallgatói legyünk, hanem megtartói.

Így tedd áldottá ezt a csendes órát, amit most itt tölthetünk előtted testvéri közösségben. Hadd dicsőítsünk téged, hogy nem hiába jöttünk el ezen a csúszós úton, mert minden perc, amit veled tölthetünk, életünket gazdagítja. Engedj közel magadhoz most Lelked által.

Ámen.


Igehirdetés

Ma még egyszer az alapokról kell beszélnünk. Olyan sok kérdés és néhány ellenvetés hangzott el az eddigiekkel kapcsolatban, hogy ezekre meg kell keresnünk Isten igéjéből a választ.

A hitünk alapjait nagyon leegyszerűsítve és tömören összefoglalva eddig azt mondtuk, hogy a Szentírás megbízhatósága, Jézus Krisztus megváltó munkája, és az újjászületés szükségessége az, ami feltétlenül a hitünk alapja kell, hogy legyen.

Különös, hogy mindez ellen folyamatosan sokan tiltakoznak. Azt a négy ellenvetést szeretném most elsorolni, ami a leggyakrabban elhangzik, és amelyek talán a legveszélyesebbek.

1. Az első ez: az ember nem teljesen romlott meg, és képes arra, hogy önmagát lelkileg is megújítsa. A bűnbe esett ember is képes az önmegváltásra, csak meg kell tanítani rá. Bizonyos tréningek, vallásos és pszichológiai módszerek, energiaközlések lehetővé teszik ezt.

Mit mond erre a Biblia?

A Szentírás erre az illúzióra határozott nem-mel válaszol. Azt tanítja, hogy a bűnbe esett ember, csak ha visszatalál teremtő Istenéhez, vele közösségben, Őreá figyelve, neki engedelmeskedve képes egyáltalán megkülönböztetni a jót a rossztól. Saját erejéből a jót megvalósítani már nem tudja. Egyetlen ismert bibliai példán hadd szemléltessem ezt.

Egy apa a beteg fiát Jézushoz viszi és tőle kér segítséget. A gyerek többször kerül életveszélyes állapotba, mert váratlanul rohamozik. Jézus éppen nincs ott, a tanítványai nem tudnak segíteni. Azután megérkezik Jézus és meggyógyítja ezt a fiút.

Három nagyon egyszerű, de az egész emberiség lelki helyzetét tükröző tényt figyeljünk meg itt. Az első: ilyen nagy a baj, a második: ilyen nagy a mi tehetetlenségünk, a harmadik: ilyen nagy Jézus hatalma és szeretete. Ezek roppant egyszerű megállapítások, de az egész emberiség helyzetét jellemzik.

Olyan nagy a baj, hogy nem tudunk magunkon segíteni. Olyan nagy a tehetetlenség - ahogy azt múlt vasárnap néhány ma tapasztalható világjelenségen láthatjuk -, de változatlanul olyan nagy Jézus hatalma és szeretete, mint akkor volt, és mint azóta is. Ő tud segíteni.

Ezeket a tényeket lehet magyarázgatni, de ez nem változtat azon, hogy a Biblia tanítja és a tapasztalat sajnos igazolja, hogy ez az éneksor nagyon igaz:

Csak Jézus az, aki segíthet,
Üdvöt nem adhat más, csakis Ő.

Így olvastuk ezt alapigénkben Péter egyik pünkösd utáni prédikációjából: "Nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk, csak Jézus neve."

2. A másik gyakori ellenvetés az, hogy az emberiségnek erről az elesett állapotáról nem kell beszélni, mert az betegségbe hajszolhatja a hallgatókat. Nem kell emlegetni a bűnt, mert neurotizálja az embereket. Nem kell utalni a mi bűnös állapotunkra, és nem kell megnevezni konkrétan a bűneinket, mert az deprimálja azokat, akik hallgatják.

S folytatják ezek az emberek az intelmeiket: Nem bűnközpontú, hanem kegyelemközpontú igehirdetésre van szükség, amelyik Jézus kereszthaláláról is azt mondja: testvér, olyan értékes vagy Isten előtt, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érted.

Nos, ezek a megtévesztő megállapítások azért veszélyesek, mert többségükben igazak, de nem az igazságot tartalmazzák. Az igazságnak csak a felét, és a féligazság veszélyes hamisság. A dilettánsokat jellemzi az, hogy szeretnek egyoldalúan és szélsőségesen fogalmazni. Ezt-azt olvastak valamiről, és azt gondolják, hogy ők annak a szakértői már, és így sokszor féligazságokat mondanak ki. Óvakodjunk a szélsőségektől és az egyoldalúságtól.

Mit tanít a Biblia erről a kérdésről? Hol van szó arról, hogy bűnközpontú vagy kegyelemközpontú gondolkozás vagy igehirdetés? A Szentírás nem használja ezeket a kifejezéseket. Viszont lépten-nyomon olvassuk az Újszövetségben, hogy a hívőknek Krisztus-központú gondolkozásra és életvitelre kell eljutniuk, és az igehirdetésnek Krisztusról, mégpedig elsősorban az Ő keresztjéről, kereszthalálának a jelentőségéről kell szólnia.

A Korinthusi levélben olvassuk: "Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki némelyeknek botránkozás, másoknak bolondság, de maguknak az elhívottaknak Isten bölcsessége." (1Kor 1,23).

Vagy néhány mondattal később, amikor a programját fogalmazza meg az apostol: "Úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint a megfeszítettről." (1Kor 2,2).

Alapigénkben pedig ezt olvastuk: "Nincs üdvösség senki másban, mert nem adatott az embereknek az ég alatt más, amely által üdvözülhetnénk", csak Jézus Krisztus neve.

Tudniillik Jézus keresztjében együtt van Isten bűnt megítélő igazsága és a bűnöst mérhetetlenül szerető kegyelme. Ez a kettő a Szentírásban nem kettő, hanem egy. Éppen ezért nem igaz az, hogy Isten azért adta az Ő egyszülött Fiát, mert olyan értékesek vagyunk számára. A Biblia arról szól, hogy azért adta, mert olyan mélyre süllyedtünk, és olyan tehetetlenekké váltunk minden jóra és a helyzetünk megoldására, hogy nem volt más megoldás. Ő viszont ilyen mélyre süllyedt állapotban is nagyon szeret minket, s annak ellenére, hogy így viselkedtünk vele szemben, kész visszafogadni és megkegyelmezni. Ez nem két különböző dolog, ez egy.

Sajnos ilyen mélyre süllyedtünk, ezért az Ő nagy kegyelméből ilyen mélyre hajol utánunk, és emel ki minket innen. De nem a mi nagy értékes voltunk az oka ennek, hanem az Ő annak ellenére való szeretete és kegyelme.

Ezért van az, hogy amikor Jézus az Ő kereszthaláláról beszélt, egy mondaton belül négyszer használja ezt a szót: kell. Így olvastuk ezt nemrégen a Lukács evangéliumában: "Jézus ezt mondta nekik: az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapokról és írástudóktól, és meg kell öletnie, de a harmadik napon fel kell támadnia." (Lk 9,22).

Ez a szükségszerűség utal arra, hogy nem a mi nagy kiválóságunk az oka a váltságnak, hanem az, hogy nem volt más megoldás, de Isten vállalta ezt a megoldást, és Jézus Krisztus utánunk jött. Egyébként a kegyelem nagysága és jelentősége csak annak a számára világos, aki tudja, hogy jogerősen elítélték és az ítéletet végrehajtanák, ha nem kapna kegyelmet. Bűn és kegyelem együtt szerepel a Bibliában.

Nem a bűnök néven nevezése és a kegyelem hirdetés neurotizálja az embereket, hanem a bűnök elhallgatása, leplezése. Az az állandó erőfeszítés, ami sokakat jellemez, hogy nyomjuk le valahogy a tudatalattiba. Tegyünk úgy, mintha nem lenne. És ez még felerősíti a bűnnek a mérgező és romboló hatását.

Néhány igét hadd említsek ezzel kapcsolatban. A babiloni fogságba vitelkor írta Jeremiás a Siralmak könyvében. A népnek ezt mondja: "Prófétáid hazugságot hirdettek, nem fedték fel álnokságodat, hogy elfordították volna fogságodat." (JSír 2,14).

Félelmes kijelentés. A hamis próféták azt hirdették, amit az emberek hallani akartak. Az emberek nem szeretnek szembesülni a bűneikkel. Ezért nem fedték fel a nép álnokságát. Ha felfedték volna, ha lett volna szó a bűnről és Isten bűnbocsátó kegyelméről, másként alakul a történelem: elfordították volna fogságodat. Egy nép történelme másként alakulhat, ha kész a bűnbánatra, és bízik Isten bűnbocsátó kegyelmében.

Olvastuk itt a 32. zsoltárban is. Dávid szinte orvosi kifejezésekkel írja le: "Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, (...) rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben. Amikor megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam, elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az Úrnak, te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem."

Egy másik zsoltárban még szemléletesebben mondja: "Levetted rólam bűneimnek terhét." Egész addig görnyedtem alatta, azt hittem, hogy összenőttünk egymással és csak így lehet élni, küszködni, tengődni... "Levetted rólam..." Kiegyenesedve, derűsen, bocsánatot nyert bűnösként mehetek tovább. A bűn elhallgatása okoz akár egészségügyi károkat is az emberben.

Nem véletlen, hogy Jézus nyilvános munkájának a kezdetén így kezdte a tevékenységét, ez volt az első mondat, amit nyilvánosan mondott: "Térjetek meg, mert közel jött az Isten országa." (Mt 3,2).

Nemcsak azt hirdette, hogy közel jött az Isten országa. A kegyelem meghirdetése azt jelentette, hogy újra bejuthattok Isten országába, ahonnan eljöttetek, ahol az ajtót becsaptátok magatok mögött az Isten elleni lázadáskor. Jézus kinyitotta ezt az ajtót, és lehetővé tette, hogy oda visszataláljunk. De ez az ország a hátunk mögött van, mert mi nem arra haladunk, hanem attól elfelé. Ezért mondja: térjetek meg, ami azt jelenti: forduljatok meg. Nyitva van az Isten országa, lehet újat kezdeni, visszafogad Isten. Meg kell fordulni! Ha tovább is arra mentek, egyre messzebb kerültök tőle. Tessék eldönteni.

Mindent Ő tett meg azért, hogy visszakerülhessünk, minden az Ő kegyelmének az áldása, de nekem meg kell fordulnom, hogy oda visszataláljak. Aztán utólag látni fogom, hogy még ez is az Ő áldott munkája volt, hogy hallottam erről és képes voltam megfordulni. Az én lábaimat mégis nekem kell rakosgatni, és más irányba elindulni.

Vagy a pünkösdi prédikációban. Azt olvassuk, hogy amikor Péter Jézus kereszthaláláról, feltámadásáról beszél, szíven találta ez az ige a hallgatókat. Károli így fordítja: szívükben megkeseredtek. Azt kérdezik egymástól: most akkor mit tegyünk? Péter megmondja, mit tegyenek: "bánjátok meg bűneiteket, ennek a jeleként keresztelkedjetek meg Jézus nevére. Őérte bocsánatot kaptok és veszitek a Szentlélek ajándékát." A sorrend megfordíthatatlan. Bánjátok meg bűneiteket, kész a bocsánat, már kapjátok is, bizonyosak lehettek benne, és kapjátok a Szentlélek ajándékát. (ApCsel 2,38).

A lelkigondozói szolgálat során sokszor tapasztaljuk azt, hogy igazi felszabadulásra, belső békességre csak azok jutnak el, akik felismerik és beismerik a bűneiket, konkrétan, néven nevezve, kérve Isten bocsánatát. Aztán bizonyosakká teszi a Szentlélek arról, hogy bocsánatot kaptak egyedül Jézus érdeméért.

Nem bűnközpontú és nem kegyelemközpontú gondolkozásról és igehirdetésről szól a Szentírás, hanem Krisztus-központúról; és az Ő keresztjében együtt van Isten ítélete és Isten felmentő kegyelme. Éljünk ezzel a lehetőséggel, amit Ő felkínál!

3. A harmadik ellenvetés az újjászületéssel kapcsolatos. Vannak, akik azt mondják: sem előtte, sem utána nekünk semmi dolgunk. Mindent Isten végez el, mint ahogy a tékozló fiú példázata is ezt igazolja. Az atya visszafogadja a fiút minden további nélkül, és azt mondja neki: mindenem a tiéd.

Örültem, hogy Jézusnak éppen erre a példázatára hivatkozott az illető, mert pontosan ez a példázat szemlélteti számunkra világosan, hogy mit is tanított a mi Urunk. Mert valóban az van a példázatban, hogy amikor az apa messziről meglátja hazatérő, lerongyolódott fiút, eléje fut, átöleli, megcsókolja. De egy szót sem szól addig, amíg a fiú száján ki nem jön ez a nehéz mondat: "vétkeztem, nem vagyok méltó, hogy visszafogadj, de béresként szeretnék itthon élni." (Lk 15).

Ez mit jelent? Azt jelenti, hogy rendezni kell a múltat, és el kell mondani, hogyan gondolja a jövőt. A múlt rendezése: vétkeztem, nincs semmi mentegetőzés, magyarázkodás. Vétkeztem Isten ellen és ellened. És a jövő? Ha megtűrsz itthon, kész vagyok neked engedelmeskedni. Ezt jelenti az, hogy béreként szeretnék itthon szolgálni. Bocsánatot kérek a múltamra, és kész vagyok feltétel nélkül engedelmeskedni a jövőben. Ezek után szólal meg az apa, és ezután hangzik el az is: a fiam vagy. Egyébként a fiak ugyanúgy dolgoztak, mint a béresek, csak más pozícióban, és ez nagy különbség.

De a másik fia is jön haza este a munkából, amikor felháborodva hallja, hogy ott vigadnak és örülnek, hogy hazatért a tékozló. (Megjegyzem, hogy nem a tékozlónak mondja az apa, hogy mindenem a tiéd, hanem a másik fiának, mert a tékozló már megkapta az örökségből a részét.)

A tékozló eltékozolta azt, amit kapott. Ennek ellenére visszafogadja az apa. Ennek ellenére újra otthon érezheti magát úgy, hogy kész neki engedelmeskedni. Isten feltétel nélküli kegyelemmel közelít a bűnöshöz, de a bocsánatot nyert bűnös feltétel nélküli engedelmességgel tartozik neki. Ez a teljes igazság. Ha ennek csak egyik felét mondja valaki, akkor féligazságot mondott, és ezzel könnyen megtéveszthet másokat.

Valóban nem kellett ennek a fiúnak semmit cselekednie azért, hogy az apja visszafogadja, és újra megkapja a tiszta ruhát, a gyűrűt, a sarut, ami a fiúságnak a szimbóluma, jelképe volt. De haza kellett mennie, háta mögött hagyni a disznóit, a disznóságait, és kész lenni arra, hogy ezen túl neked engedelmeskedem. Mert amikor Isten visszafogad minket minden érdemünk, minden teljesítményünk, minden cselekedetünk nélkül, akkor utána azt mondja: most pedig szentek legyetek, mert én szent vagyok. És ez a lehetőség nemcsak ajándék, hanem feladat is.

4. A negyedik ellenvetés talán a legszomorúbb, a legcsúnyább, amelyik egyre divatosabb lesz, és többféle formában jelentkezik. Ez pedig így hangzik: nem is olyan bizonyos, hogy Jézus az, akinek mondta magát, illetve hogy Ő az, akinek a Szentírás, az evangéliumok ábrázolják. Mert először is meg sem lehet érteni ezt a furcsaságot, hogy Ő valóságos Isten és valóságos ember egy személyben. Aztán nem is olyan biztos, hogy zsidó volt. Hátha magyar volt, szkíta Jézus, párthús herceg. És mire alapozzuk azt, hogy nőtlen volt? Lehetett nős is. Mondjuk Mária Magdaléna volt a felesége. Innen egy lépés: bizonyosan Mária Magdaléna volt a felesége. Ha felesége volt, gyerekeik is lehettek... Légből kapott kitalálás mindegyik. Ezeknek a kitalálásoknak semmilyen történelmi dokumentálható alapja nincs. Akkor miért mondjuk? Mi az oka annak, hogy sokan elhiszik?

Tényleg úgy van, ahogy valaki mondta: az emberek mindent elhisznek, csak ne legyen benne a Bibliában. Ami benne van, az sokkal nehezebb. Ami bármilyen égbekiáltó ostobaság, arra van vevőkészség. Miért?

Arra jutottam, ahogy ezekkel az emberekkel beszélgettem, és ezt a tömény butaságot tanulmányoztam, hogy nem tudjuk elviselni, hogy volt valaki ezen a földön, aki csakugyan tiszta, bűn nélküli és szent volt. Mindenáron be akarjuk mocskolni a tiszta és szent Jézust. Legyen olyan Ő is, mint mi. Mert az a puszta tény, hogy valaki bűn nélkül, szentül, tisztán, másokért él, elviselhetetlen, mert leleplezi, hogy nem ilyenek vagyunk.

El kell döntenünk azt, hogy minek adunk helyt az ilyen mendemondák közül. Van ez az egyre népszerűbb és sokak által olvasott regény, Dan Brownnak a Da Vinci-kód című regénye, amelyik ilyen hajmeresztő állítások igazolásaként egy másik korabeli regényre hivatkozik. Ha már ketten mondunk egy hazugságot, akkor ez bizonyítja, hogy ez igaz.

Egyebek között Leonardo Da Vinci: Az utolsó vacsora képét elemezve azt fejtegeti, hogy Jézus jobbján egy göndör hajú hölgy ül. Ez is bizonyítja, hogy Mária Magdaléna volt az Ő felesége.

Mi bizonyít mit? Honnan veszi? Aki egy kicsit is ismeri a Bibliát, tudja, hogy a legfiatalabb tanítvány János, volt a legtöbbször Jézus közelében. Péter is neki szólt: tudd már meg tőle, hogy ki árulja el Őt, és akkor János megkérdezi. Az, hogy a festő így ábrázolta, hullámos hajjal... több tanítványnak is hullámos a haja. Képzőművészek elemezték ezt a képet, mert sajnos annyira tönkrement, hogy alig lehetett kivenni az alakokat. Többször próbálták restaurálni.

Mi lehet az oka annak, hogy elképesztő hazugságokat, ostoba rágalmakat elhisznek tömegek? Ez olyan jelenség, ami az egyházon belül is tapasztalható. Itt a gyülekezetben is előfordul az, hogy valakiről eszement rágalmat talál ki valaki, azt kezdi továbbmondani, és vannak rá vevők... Szeretném kérni, hogy erőteljesen szálljunk szembe ezzel a bűnnel.

Hadd olvassak fel egy verset. Van Zelk Zoltánnak egy megrendítő verse, amelyikben leleplezi ezt az emberi bűnt, ezt a gonoszságot, amikor kitalálunk hajmeresztő hazugságokat másokról, s azt úgy mondjuk tovább, mintha tény lenne, és mindig vannak olyanok, akik ezt elfogadják. Nem szoktam egész verseket felolvasni, csak rövid idézetet, de rendítsen meg ez minket, és bátorítson arra, hogy küzdjünk ez ellen. Elsősorban a magunk életében. Soha ne mondjunk megalapozatlan, nem valós dolgot, lehetőleg semmi rosszat másokról, inkább neki mondjuk meg, hogy ki lehessen javítani.
De ezt meg végképp ne gyakoroljuk, amiről itt szó van. 

Az a címe: Mert így igaz...

Tíz éve ajtót se nyitott -
lába, mintha az űrbe lógna,
emlékeibe takarózva
csak ül a villanyfény pókhálójában.

Mégis, miket beszélnek róla -
van aki kávéházban látta...
s lóversenyen... s belekarolva
a Körúton egy ifjú lányba...

Holnap talán már azt beszélik,
egész éjjel az utcát járja
és firkál disznó verseket
hirdetőoszlopra, palánkra...

Mert ilyenek az emberek -
ha valakit szájukra vesznek,
az holtig sárban hentereg...
hát eresszük el fülünk mellett

e varjú szárnyú szavakat -
mi akik ablakán belátunk,
mi mondjuk el most mit is látunk,
valljuk esküvel így igaz:
tíz éve már embert se látott,
száján párává lett a szó,
körbejárják falábú percek
és lerakódik vállára a hó.

Jézus Krisztus nem szorul arra, hogy mi az Ő védőügyvédei legyünk, és magyarázzuk, hogy nem úgy van, ahogy Őt megrágalmazzák. Arra viszont mi szorulunk rá, hogy tisztázzuk egyszer és mindenkorra, kinek hisszük Őt. Azt fogadjuk el igaznak, amit Ő mondott magáról, és amit a Szentírásban olvasunk róla, vagy pedig helyet adunk mindenféle ostobaságnak. Ez üdvösség kérdése.

A múlt vasárnap az volt az alapigénk: "Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust." Az örök életével játszik az, aki helyt ad mindenféle megalapozatlan mendemondának. Járjunk utána, gondoljuk végig. Mindenki azt hisz, amit akar, azt gondol, ami neki tetszik, de azt el kell dönteni, hogy mire épül a hitünk. Az alapokon, amiket Isten a lábunk alá ad, készek vagyunk-e megvetni a lábunkat?

Közben tudomásul kell vennünk, hogy bántó lehet az, hogy Jézus kizárólagossági igénnyel lép fel ma is. Hogy "nincsen senkiben másban üdvösség, és nem adatott embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk", csak az Ő szent neve. Ez kétségtelenül bántó, sértő, diszkriminatív kijelentés lehet. De most a mi üdvösségünkről van szó, meg azokéról, akiknek készek lennénk elmondani az igazságot és mutatni a Jézushoz vezető utat. Jézusnak ez a kizárólagossági igénye végigvonul a Szentíráson. Mert rajta kívül senki más nem halt meg helyettünk a mi bűneink büntetését magára vállalva. És senki másnak az önfeláldozó áldozatát nem fogadta el Isten hiteles, érvényes elégtételként a benne hívők életéért. Ez a kizárólagosság a mi hitünk alapja, és csak Jézus mondhatta el: "Az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Őt." (Jn 1,18). És csak Ő mondhatta el: "Senki nem mehet az Atyához, csak énáltalam." (Jn 14,6).

Ezt tényleg el kell döntenünk ebben a pluralista, szinkretista (és mondhatnánk az idegen szavakat tovább) korban, amiben élünk, hogy hisszük-e azt, amit erről mond nekünk Isten az Ő igéjében. Aki ezt hiszi, annak sziklaszilárd alap lesz a hite alatt. Az hiszi, hogy a Szentírás valóban Isten önkijelentése, igaz és ma is érvényes. Az komolyan veszi, hogy egyedül Jézusért kaphatunk üdvösséget, de Őérte bárki, minden bűnbánó bűnös kaphat. És annak nem kell bizonygatni: szükséges nekünk újonnan születnünk, mert nem tudjuk megreparálni az elrontott életünket, nincs önmegváltás. Nincsen senkiben másban üdvösség, csak a mi Megváltónkban.

De az evangélium úgy hangzik, hogy nemcsak szükséges újjászületnünk, hanem lehetséges is.

Van néhány szép énekünk, amik találóan tesznek bizonyságot arról, hogy kicsoda Jézus és milyen munkát végzett el.
Ilyen a 286. ének. Énekeljük a 2. és 3. versét:

Jézus Krisztus, kegyelmes Megváltónk,
Úr Istentől adatott tanítónk,
Szent Atyáddal felséges megtartónk,
Szentlélekkel mi megigazítónk!

Téged vallunk hatalmas Istennek,
Kezdet nélkül való természetnek,
Szent Atyáddal egy örök Istennek:
Szentlelkétől lelkeztél Istennek.

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, bocsásd meg valahányszor mi is a saját gondolatainkat mondtuk, amikor rólad volt szó, és nem figyeltünk arra, hogy kinek mondtad te magadat, kinek bizonyított a Mindenható a te feltámasztásoddal is.

Kérünk, segíts növekednünk a te megismerésedben. Hisszük, Urunk, hogy az az örök élet, hogy megismerjük az igaz Istent, és téged. Tudjuk, hogy téged megismerni elsősorban a neked való engedelmeskedés közben lehet. Szeretnénk megújulni ebben.

Őrizz meg minket attól, hogy csak "tudjunk" sok mindent rólad. Add nekünk azt a boldogságot, amit azoknak ígértél, akik tudnak valamit és azt cselekszik is.

Engedd, hogy abból is, amit ma hallottunk, hadd legyen élet, gyakorlat, valóság, életváltozás. Legyen a gondolkozásunk középpontjában valóban a te szent személyed. Adj nekünk bátorságot ahhoz, hogy higgyük, amit kijelentettél önmagadról, és higgyük a te ígéreteidet is, és tudjunk reménységgel várni azok teljesedésére.

Köszönjük, Urunk, hogy minden hétköznapi gondunkat is eléd hozhatjuk, tereád bízhatjuk magunkat, szeretteinket, gyülekezetünk jövőjét, népünket. Köszönjük, hogy te ma is ugyanolyan hatalmas vagy, mint amikor itt jártál emberi testben a földön, és egyetlen szavadra lecsendesedett a vihar, eltakarodott a betegség, menekültek a démonok.

Dicsőítünk téged, és hisszük, hogy néked adatott minden hatalom mennyen és földön. Szeretnénk így gondolni az előttünk álló feladatokra, a bennünket szorongató nyomorúságokra. Engedd megtapasztalnunk, hogy te ma is olyan vagy, akinek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.

Kérünk, taníts minket ezzel a bizalommal imádkozni, a te igédre figyelni, néked engedelmeskedni.

Így hozzuk eléd szenvedő ismerőseinket, szeretteinket. Bizonyítsd meg hatalmadat és kegyelmedet az ő életükben is.


Ámen.

Cseri Kálmán Igehirdetései: Jézus Krisztus Úr

"És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. "(Lk 24,30)


Amikor Jézus bement az emmausi kis házba, két meglepő esemény történt. Az egyik: az asztalfőre ült, imádkozott és ő adott enni a háziaknak. Ma is furcsa lenne, ha egy vendég így viselkedne. A másik: a háziak ezt tudomásul vették, elfogadták, hogy ő az Úr a háznál. És ezt követően ismerték fel, hogy a feltámadott Krisztus van jelen közöttük.

Jézus mint Úr lép be minden ember életébe. Aki elismeri őt Úrnak, az felismeri, hogy ki ő valójában, s a neki való folyamatos engedelmeskedés közben egyre jobban megismeri őt.

Hol ül Jézus a mi életünkben? Az asztalfőn, vagy kinn az ajtó előtt? Ő oszt mindnyájunknak azt és annyit, amennyit akar, vagy mi vetünk oda neki néha egy kis időt és figyelmet? Ő tanít meg minket az örök rendre, vagy mi utasítjuk néha még őt is rendre? Ő szabja meg mindennek a helyét az életünkben, vagy mi jelöljük ki a helyét valahol, ahol éppen jut neki egy kicsi? Érvényesül-e az ő uralma életünk minden területén korlátozás nélkül, vagy csak akkor akarjuk belerángatni ügyeinkbe, ha elakadtunk valahol?

Aki nem meri a hit bátorságával behívni őt, és nem akarja, hogy az ő uralma valósuljon meg a pénzügyei, szerelmi ügyei, munkája, egészsége, emberi kapcsolatai, időbeosztása, lelki kérdései és életének minden területén, az soha nem jut el arra az el nem múló húsvéti örömre, hogy Jézus él, és soha nem tapasztalja meg a vele való élet gazdagságát. Mert más dolog sok mindent tudni Jézusról, és más vele élni. Más lelkesedni érte, vagy engedelmeskedni neki. Más hallgatni őt, vagy követni. Más egy futó találkozás, és a vele való összeköltözés. Aki itt behívja őt, azt hívja be majd ama napon ő is magához.

Cseri Kálmán igehirdetése: Mit ér az ember ha vén



Alapige-Lk 10,38-42
"Történt pedig, amikor az úton mentek, hogy Jézus bement egy faluba; egy Márta nevű asszony pedig befogadta őt házába. És ennek volt egy Mária nevű testvére, aki Jézus lábainál leülvén, hallgatta az Ő beszédét. Márta pedig foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban, és előállván ezt mondta: Uram, nincs-e arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad ezért neki, hogy segítsen nekem. Felelvén pedig, monda neki Jézus: Márta, Márta, sokat aggodalmaskodsz és töröd magad. De egy a szükséges dolog és Mária a jó részt választotta, amely el nem vétetik őtőle."

Így június elején szoktuk tartani az öregek és betegek vasárnapját, amikor külön is megemlékezünk gyülekezetünk idős, beteg, magányos tagjairól. Persze az a jó, ha nemcsak egyszer egy évben emlékezünk meg róluk, hanem folyamatosan, naponta körülvesszük őket szeretetünkkel és gondoskodásunkkal. Főleg a magunk öregjeit és betegjeit, mert a másét sokszor könnyebb szeretni. Ilyenkor azonban mégis úgy nyitjuk ki a Szentírást, hogy keresünk az igék között olyan evangéliumot, amely elsősorban az ő számukra lehet örömhírré.
Amikor ezen gondolkodtam az elmúlt héten, eszembe jutott egy találkozás. Itt a fasor vadgesztenyéi alatt az ősszel megszólított egy idős férfi. Egyebek között ezt mondta: Könnyű a tiszteletes úrnak, amíg ilyen könnyedén lépked. De ha majd megöregszik, megtudja mi a balsors! Tudja mit ér az ember, ha vén? Semmit! Két félét akarok venni az üzletben, és mire odaérek, az egyiket elfelejtem. Hiába kötök csomót a zsebkendőmre, mert amikor előveszem, semmi nem jut eszembe róla. Hol itt fáj már, hol ott fáj, és az ember órákig üldögélhet egy-egy orvosi rendelőben vagy fürdőben. És egyáltalán semmit nem tud már tenni az ember. Tudja milyen tevékeny ember voltam. És most is az lennék, hiszen mióta nyugdíjba vagyok, az egész család elhalmoz kérésekkel, mondván, hogy a papa ráér. Rá is érek, de nem bírom. A nagy akaraterőmből megmaradt az akarat, de elszállt az erő. Így pedig nem érdemes élni! Én nem tudok örülni már semminek. Olyan az öreg ember is, mint ezek a vadgesztenyék itt - mutatott fel a fára -, még a virág is tüskés gombóccá lesz rajta őszre. Szívesen beszélgettem volna még vele ezekről a kérdésekről, de azután az órájára nézett és sietve elbúcsúzott. Az óvodából kellett hazakísérnie az unokáját.
Most azonban a nyitott Bibliával a kezemben, újra és újra végiggondoltam, amiket mondott. Próbáltam megkérdezni, hogy vajon mindenben igaza van ennek az én kedves bátyámnak? Csakugyan semmit sem ér az ember, ha vén? Valóban nem tud már tenni semmit, ha az ereje megfogyatkozik? És ha kevesebbet tud tenni, akkor kevesebbet is ér? Minden igaz abból, amit ő mondott? Valóban vadgesztenyévé válik minden idős és beteg atyánkfia? Tüskéssé, szúróssá, aki terhére van önmagának és a környezetének is?
Nem hinném! Arcok jelentek meg előttem, akik mind sorban cáfolták ezeket a kijelentéseket. Idős, megfáradt, sokat harcolt emberek arca, akikhez olykor fiatalodni jártam vagy járok, akiktől nagyon sokat tanultam és tanulok, nemcsak tapasztalatot, életbölcsességet, higgadtságot, hanem jókedélyt, derűt, szellemességet. Betegek jutnak eszembe, akiktől meggazdagodva jöttem el egy-egy látogatás után. Emberek, akiknek hatóerejük van, tehetetlenül, erőtlenül ágyban fekve is, akikkel élmény együtt imádkozni, akiktől örömhírt, evangéliumot hallhat mindenki, aki meglátogatja őket. Öreg emberek, beteg emberek, akik formálták a jellememet, akik sok tekintetben eszményképemmé váltak, és akik mind azt tanítják nekem, hogy nem semmit ér az ember, ha vén.
Eszembe jutott az az idős asszony akinek fülem hallatára azt mondta egyszer a veje: "Mama, ha maga nem lenne, nem tudom mi lenne itt velünk. Akármi történik a hivatalban, olyan jó magához hazajönni." Pedig nem ők laktak a mamánál, hanem az anyósa költözött oda hozzájuk. És az anyósa olyan beteg volt, hogy otthon még valamit tudott tennivenni, de lejárni már nem tudott, bevásárolni is a fiataloknak kellett. De légköre volt ennek a sokféle betegségtől meggyötört idős asszonynak. Olyan légkört árasztott maga körül, hogy ő határozta meg az otthoni levegőt. És jó volt hazajönni abba a levegőbe, akármi történt is napközben a hivatalban.
Úgy érzem tehát, hogy nincs mindenben igaza az én kedves bátyámnak. Tegyük fel hát most úgy magunkban ezt a kérdést, mintha még nem hangzott volna el rá felelet: Mit ér az ember, ha vén? És keressünk rá az igéből feleletet.
Kutatásunkat kezdjük egy másik kérdéssel: Mit ér az ember, ha gyermek? Az előző vélemény szerint semmit, mert semmit nem tud tenni a családért. Csak gondot okoz. Tisztába kell tenni, éjjel felsír, orvost kell hozzá hívni, mindenbe belebeszél, erőszakosan követelőzik és semmivel nem járul hozzá a háztartáshoz, legalábbis hosszú ideig nem. Semmi haszna a családnak belőle. És mégis, hogy örülnek neki! A puszta léte, a családban való jelenléte egy csomó örömnek a forrása. Pedig semmit nem tesz a családért, csak éppen ott van.
Vajon amikor Jézus azt mondta, hogy ha olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, nem mehettek be a mennyek országába, nem gondolt valami effélére is? Nem kellene nekünk megtanulni úgy élni, hogy amikor semmit sem teszünk, akkor is tudjunk örömet szerezni egymásnak? Hogy úgy tudjunk jelen lenni egy közösségben, hogy annak hatóereje legyen? Hogy a puszta jelenlétükből is áldások fakadjanak mások számára? Nem kellene-e nekünk a szó jézusi értelmében kis gyermekké válnunk, hogy azután értelmes felnőttekként tudjunk tevékenykedni és boldogan tudjunk megöregedni? Nem kellene nekünk megtanulnunk néha csak lenni és nem mindig csak tenni? Mégpedig mindkettőt a maga idejében. Mert az Isten világában mindennek rendelt ideje van és Ő mindig ahhoz ad erőt és abban tanít meg boldognak lenni, aminek akkor van az ideje.
És vajon az elcsendesedésnek, az Istenre való figyelésnek, a nyugodt szemlélődésnek és magunkba mélyedésnek nem akkor van-e kiváltképpen való alkalma, amikor már nem kell vagy nem is lehet teljes erőnkkel tevékenykedni? Persze hogy máskor is kell keresni az alkalmakat erre. Nem lehet ezt csak az öregségre halasztani, mert hátha nem is fogunk megöregedni. És nem lehet mindezt csak az idősekre áthárítani. Mindig, szüntelenül, már most kell nekünk keresni azokat az alkalmakat, amiket Isten erre készít. De vajon az idős kor és egy-egy betegség nem kiváltképpen való alkalom erre, hogy minket így gazdagítson meg a mi Urunk?
Jézus azért foglal állást ebben a történetben Mária mellett, mert Ő ismerte ezt a titkot. Ő nem ítéli el a szorgalmas gazdasszony gondolkodását, nem ítéli el Mártát sem azért, mert háziaskodik, hanem megdicséri Máriát azért, mert miután elvégezte a munkáját, odaült Jézus lábához, hogy hallgassa Őt. Mária tudott tenni és abba is tudta hagyni a tevékenységet és utána teljes odaadással tudott Jézusra figyelni. Talán megérzett valamit abból, hogy ez soha vissza nem térő alkalom, mert Jézus akkor járt náluk utoljára, akkor hallhatott tőle még valami fontosat, amire neki szüksége volt.
Félreérti Mária és Márta történetét az, aki úgy magyarázza ezt, mintha Mária és Márta két egymással ellentétes embertípus megszemélyesítői lenének… Márta a tevékeny, aktív, Mária a szemlélődő, a passzív típus. Szó sincs erről. Mária is segített neki. Amiatt háborog Márta, hogy nem segít tovább neki. (És amikor úgy látta, hogy elég volt abból, odatelepedett Jézus lábához és attól kezdve Őreá figyelt.) Ó, ha idősek és fiatalok kölcsönösen azt figyelnék, hogy a másiknak mire van szüksége és azt próbálnák adni. Ó, ha idősek és fiatalok egyaránt azt figyelnék, hogy mikor akar nekünk Jézus adni valamit! És akkor nem mi nyüzsögnénk és tevékenykednénk tovább, hanem tudnánk elcsöndesedni, reá figyelni. Mert egyikünk sem tudja, hogy mikor szól hozzá Jézus utoljára ebben az életben. Mint ahogyan ott akkor abban a bethániai hajlékban Máriához utoljára szólt. Milyen könnyen lemondunk sokszor az ige hallgatásáról, mert sok egyebet kell elintézni. Milyen könnyen le kellene tudnunk mondani minden egyébről, hogy az igét hallhassuk, ha tudnánk azt, hogy ez jelenti számunkra az életet, mert "az én beszédem Lélek és élet", - mondja Jézus, és ha komolyan vennénk, hogy Ő a beszédén keresztül ad nekünk olyan kincseket, amelyek gazdaggá teszik a földi életünket és amelyek nem vétetnek el tőlünk. Mária tehát nemcsak adni skart mindig, hanem tudott elfogadni is. Engedte, hogy a Mester kézbe vegye, formálja, alakítsa.
Vannak olyan helyzetek az életben, amikor nem az a fontos, hogy mit teszünk, hanem az, hogy kik vagyunk. Hogy kikké formálódtunk Jézus lábainál. Egy kórterembe új beteget hoznak, újabb tehetetlent a tehetetlenek közé, és néhány nap alatt megváltozik a szoba légköre, mert ebből az emberből biztatás, reménység, békesség, megértés és derű árad. Mert mindannyiunkból az árad, ami a lényegünk. Mert a személyiségnek kisugárzása van. Ezért tudnak fizikailag egészen erőtlen emberek is hatni a környezetre jó és rossz értelemben egyaránt.
Egy ideges, nyugtalan ember akár akarja, akár nem, nyugtalanná teszi a környezetét. Egy kiegyensúlyozott, békességet hordozó ember lecsendesíti maga körül a viharokat is, sokszor a puszta jelenlétével. Akik sokat időznek Jézus lábainál, azok telítődnek az Ő lényével, és azokon - Pál apostol szavaival élve -, a Krisztus jó illata jelenik meg és ez az illat árad róluk akár akarják, akár nem. Mi lehetne ennél szebb program egy idős embernek, egy beteg embernek, mint telítődni Krisztussal és a Krisztus jó illatát árasztani maga körül.
Mit ér az ember, ha vén? Sokat, nagyon sokat érhet, hanem a maga keserűségének a szagát, hanem Krisztus jó illatát árasztja ebbe a világba. Azt a szolgálatot végezhetik el az idős emberek, amit a parkok. Egy nagy városban, ahol kémények százai ontják a füstöt, de amelyben itt-ott vannak vén vagy kevésbé vén fák vagy facsoportok, ezek folyamatosan tisztítják a levegőt, oxigénnel frissítik azt. Nem csinálnak tulajdonképpen semmit, csak vannak. Úgy vannak jelen, hogy hatnak és az áldásukat sokan érzik. Azt, hogy a kéményekből száll a füst, mindenki látja. Azt, hogy a fákból oxigén száll föl, senki sem látja. De nem is az a fontos, hogy lássák, fontos az, hogy szálljon. És a füstölő kémények közül milyen jó odamenekülni az árnyas fák közé! Akkor tudjuk meg csak mit jelentettek, ha már nincsenek.
Kedves idős testvérek! Ez az ige azt üzeni most nektek (és rajtunk keresztül akik itt vagyunk, másoknak is), hogy parkokká kell válnotok. (Olyanokká, ahol néha szívesen üldögéltek ti magatok is). Hogy amikor a füstös kémények közül este fáradtan hazajönnek a fiatalok, sokszor maguk is füstölögve, akkor jó legyen nekik hazajönni, üdítő legyen leülni mellétek. Tudjunk frissíteni, erőt árasztani, áldássá lenni. Egy-egy családban egy-egy idős ember tudjon ilyen levegőt teremteni maga körül. És erre még az is képes, akinek már arra sincs ereje, hogy lemenjen az üzletbe bevásárolni. Mert napközben, otthon, a nagy csendben minden idős és beteg testvérünk odatelepedhet Jézus lábaihoz, sokat beszélgethet a Mesterrel, és telítődhet olyan áldásokkal, amelyeket senki nem tud elvenni tőle, legfeljebb amiket ő tud továbbadni azoknak, akik körülötte élnek.
És akkor még megtörténhet az is, hogy egy fiatalasszony egy este így szólt az anyósához: Anyuka, annyi bajom összejött most, tudna-e nekem segíteni? Én nem tudok imádkozni, de a maga imádságát meghallgatja a jó Isten. A férjem, a főnököm, a gyerekek, a vizsgám, az egészségem ... és sorolta, hogy mi minden nyomja most. És attól kezdve az anyósa napközben sokat imádkozik érte és mindannyiukért, és este izgatottan várja a híreket. És kiderül, hogy egy több év óta betegágyban fekvő asszony csöndesen igazgatja népes családjának az életét - az imádságaival. És egy erőtlen, magatehetetlen, idős ember tartja a lelket az olyannyira tevékeny fiatalokban, akik már nem tudnak és talán nem is akarnak elcsendesedni, - tartja a lelket hitével és szeretetével bennük.
Mit ér az ember, ha vén? Ennyit, ilyen sokat érhet. És kiderülhet az, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy élete őszére minden emberen a virág is tüskés gombóccá váljék, mert vannak olyan fák, amelyeken a virág ízes gyümölccsé válik őszre. Nem a vadgesztenyefák, hanem a gyümölcsfák. Mert nem attól függ, hogy mennyi egy fa életkora, vagy hogy milyen évszak van, hogy mi terem rajta, hanem attól, hogy milyen az a fa. És akik a Krisztusba oltattak, tavasztól őszig, azok is megváltoznak. Őket is megtépázzák a viharok, ők is ki vannak téve sok kártevő támadásának, megritkul a lombjuk meggörnyednek egy kicsit, de a poros és rozsdásodó levelek között ízes gyümölcsök vannak. Olyanok, amilyeneket egyetlen tavaszi pompájában virágzó fán sem lehetne mutatni, amik az öregkor kiváltsága és áldásai, amiket akkorra lehet megteremni. Mert igaz, hogy a vadgesztenye termése őszre lesz igazán szúróssá, de igaz, hogy a körte is őszre érik igazán édessé. Az tehát a döntő kérdés, hogy milyen faként él valaki egész életében, mert úgy fog megöregedni. Évtizedes vadgesztenye-múlt után nem válik csak úgy magától, hirtelen körtévé valaki, mert megöregedett. Akkor tüskés gombócokat tud adni. De akik már előzőleg időztek a Mester lábainál, akik tanulgatják azt a nagy hajszában is, hogy szabad néha lenni és nem kell mindig csak tenni, akik megtanulták Jézustól azt, hogy a mi feladatunk igenis az, hogy becsülettel helytálljunk, alkotó, munkás, szorgalmas életet éljünk, de éppen ennek érdekében néha meg kell állni, és Őreá figyelni és tőle új erőket kapni. Akik komolyan veszik, hogy nem mindig az a fontos, hogy mit teszünk, hanem néha az a döntő, hogy kik vagyunk, azok egyszer csak ízes gyümölcsöket fognak majd teremni. Nem mutogatják azokat, sokszor nem is nagyon tudnak róla, mások veszik észre és mások áldják az Istent érte.
Mire képes az ember, ha vén? Attól függ! Attól függ, hogy magában vagy Krisztusban van. Nem én mondom, én még nem tapasztaltam, az öreg Pál mondja, hogy ha Krisztusban van, akkor mindenre képes az ember, akkor is, ha vén. Azért olvastam fel a Filemonhoz írt levélnek ezt a részét, mert itt vallja be magáról egyetlen egyszer, hogy megvénhedett. "Én, Pál, írom ezt neked, aki megvénhedett, aki beteg is, meg fogoly is most a Krisztusért, én írom ezt a levelet." Mit ír benne? Kiderül, hogy ő, aki beteg is, meg megvénhedett, fogoly is, egy szökött rabszolga hitre jutásával törődik, szüntelenül imádkozik a gyülekezetekért és azok tagjaiért is név szerint, egyenként. Levelez erre-arra, mások érdekében, önmagáról megfeledkezve. Arról tesz vallást egy másik öregkori levelében is, hogy aki Krisztusban van, az képes értelmesen élni, szépen megöregedni, elviselni önmagát minden nyavalyájával együtt, képes türelmesen szenvedni, képes másoknak segíteni akkor is, amikor ő szorul már segítségre, képes áldássá lenni akkor, amikor néha kínjaiban átokra nyílna a szája, és képes még idejében szépen, bátran, józanul felkészülni arra, hogy egyszer mindnyájunknak meg kell jelenni a Krisztus ítélőszéke előtt. Mert aki a Krisztusban van, az Pál szerint minden jóra képes, akár fiatal, akár idős. "Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." (Fil 4,13).
Ezért az erőért könyörögjünk most.

Imádkozzunk!
Köszönjük, Urunk a te józanságra intő szavadat. Alázattal megvalljuk, hogy nem tudunk bölcsen élni. Amikor dolgoznunk kellene, akkor ábrándozunk, amikor imádkoznunk lehetne, akkor belemenekülünk valami tevékenységbe, csakhogy ne kelljen megnyílnunk előtted és tereád figyelnünk.
Bocsásd meg, hogy olyan sok minden nincs a helyén az életünkben és mi sem vagyunk sokszor a helyünkön. Taníts meg minket összeszedetten, céltudatosan, hűségesen dolgozni, és taníts meg minket az imádság jó ízére is. Hadd legyen a veled eltöltött csendes idő erőforrásunk ahhoz, hogy igazán helyt tudjunk állni ebben az életben.
Taníts meg minket csendben lenni, a munka után a te lábadhoz telepedni, az erőiddel telítődni és azokat kisugározni magunk körül. Hogyne a magunk hitetlenségének, fáradtságának, panaszainak a rossz illata, hanem a te jó illatod áradjon a szívünkből.
Könyörgünk hozzád ma különösen is az idős, beteg, magányos testvéreinkért. Légy társuk, gyógyítójuk, vigasztalójuk, erősítőjük. És taníts meg mindannyiunkat felkészülni idejében, hiszen az öregség olyan feladat, aminek a megoldásához előbb kell hozzálátni. Engedd, hogy idejében hozzálássunk.
Taníts meg mindannyiunkat élni – fiatalon, idősen, egészséges vagy beteg testben, és adj nekünk örök életet a te kegyelmedből.
Ámen.
1975. június 01, vasárnap-

Cseri Kálmán igehirdetése: A HELYES IMÁDSÁG

Alapige:Jak 4,1-3

Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák-e ezeket?

Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok. Mégsem kapjátok meg, azért, mert nem kéritek.

Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, megalázzuk magunkat előtted, és boldogan valljuk a te kijelentésed alapján, hogy egyedül te vagy Isten. Te teremtetted az eget és a földet, és mindent, ami azokban van. Áldunk téged, mert örökkévaló szeretettel szerettél minket, azért terjesztetted ki reánk is a te irgalmasságodat.

Köszönjük a mögöttünk levő hétnek az ajándékait is. Hálásan köszönjük, hogy adtál esőt, és alázatosan kérünk: adjál még. A te kezedben van a kenyerünk, engedd, hogy betakaríthassuk azt bőséggel és hálaadással.

Hálásan köszönjük, hogy befejeződhetett ez a tanév is, és te adtál erőt minden jóra. Engedd tanároknak és diákoknak értelmesen, akaratod szerint eltölteniük a szünidőt.

Hálaadással köszönjük meg, hogy újra itt lehetünk előtted, a gyülekezet közösségében, és megpróbálhatunk egy szívvel, egy szájjal dicsőíteni téged.

Bocsásd meg, ha sokkal könnyebben jön ki a szánkon panasz vagy dicsekedés. Munkálkodj bennünk, Atyánk, most is, hogy természetes legyen az, hogy egyedül neked adunk minden dicsőséget, egyedül tőled várunk minden segítséget és bővölködünk a hálaadásban.

Emelj ki minket csüggedésünkből, megfáradtságunkból, hitetlenségünkből. Emelj egészen közel magadhoz, a te atyai szívedhez és taníts meg sokkal jobban bízni benned. A te közelséged és a benned vetett bizalom űzzön ki belőlünk minden félelmet, aggodalmaskodást, szorongást.

Könyörgünk hozzád igédért. Tedd meg azt a nagy csodát most, hogy olyan ige hangozzék itt, ami a te szádból származik. Hogy az emberi szó teremtő isteni igeként érkezzék meg a szívünkhöz, és azt újjáformálja, megtisztítsa. Ajándékozz meg minket új természettel, Jézus Krisztus természetével. Hadd legyünk mi itt most mindnyájan a te rendelődben, áldott orvos, aki ma is tudsz gyógyítani minden testi és lelki erőtlenséget, betegséget. Hadd legyünk itt a te műhelyedben, ahol kézbe veszel és formálsz, mígnem kiábrázolódik rajtunk a Krisztus.

Jövünk eléd mindnyájan úgy, ahogy vagyunk: terheinkkel, kérdéseinkkel, kételyeinkkel, bűneinkkel. Könyörülj rajtunk, hogy ne így menjünk tovább. Vedd le rólunk terheinket, sokszorozd meg erőnket és ajándékozz meg önmagaddal.

Jézus érdeméért kérünk. Ámen.

Igehirdetés

A Presbiteri Szövetség javaslatára ma minden református gyülekezet presbitériuma imaórára gyűlik össze. Ugyanígy volt ez tavaly ilyenkor is és sok áldás kísérte ezt. Az imádság azonban nemcsak a presbiterek kiváltsága, hanem minden hívő emberé. Éppen ezért hadd tanítson minket ma Isten igéje a helyes imádság jelentőségéről és feltételeiről.

Jakab apostol különös összefüggésben ír az imádság jelentőségéről. Abból a megfigyelésből indul ki, hogy minden embernek vannak vágyai, amiket szeretne kielégíteni. Mindenki vágyik a többre, nem akar lemaradni a versenyben, és ha látja, hogy a másiknak már megvan az, ami az ő életéből hiányzik, akkor először irigy lesz, aztán annál inkább sarkallja ez a tény arra, hogy ő is megszerezze, amiről úgy gondolja, szüksége van rá.

Sokan aztán a kívánságaik igézetébe kerülnek. Szakadatlanul arról gondolkoznak, éjjel-nappal az jár a fejükben, amit meg akarnak szerezni, vagy el akarnak érni. Sokszor a gondolkozásukat is elhomályosítja ez az állapot, és mivel mindenáron ki akarják elégíteni a kívánságaikat, nem válogatnak az eszközökben.

Itt nem a mindennapi kenyér megszerzéséről van szó, ez nyilvánvaló alapigénkből, hanem a még több pénzről, a még nagyobb befolyásról, az újabb és újabb élvezetek kielégítéséről. S mivel mindenáron el akarja érni valaki ezeket a célokat, ezért, ha kell erőszakhoz is folyamodik, ha kell a másik megrövidítése árán is előbbre akar jutni, s ebből lesz azután sok viszály, veszekedés, háború. Az lesz a helyzet, amit valaki így írt: az a világ, amelyben az önszeretet és az egyéni vágyak feltétlen kielégítése lesz a legfőbb cél, egyetlen nagy csatamezővé válik.

Mert ha mindenki csak törni akar előre, és csak arra figyel, amit el akar érni, akkor a többiekre nem tud figyelni. Akkor bizonyos normákra sem tud figyelni. Akkor semmi nem számít, és senki nem számít, és gázolunk keresztül egymáson, hogy a kívánságainkat kielégítsük. Pontosan úgy, ahogy itt alapigénkben olvastuk.

Az önmagában természetes, hogy vannak kívánságaink, de nem kellene ezeknek feltétlenül háborúkhoz vezetni. Miért vezetnek oda? Azért, mert két szó zakatol az ilyen ember szívében és hol az egyikre, hol a másikra teszi a hangsúlyt, s ez a két szó így hangzik: nekem kell. Nekem kell - vagyis azt nekem mindenképpen meg kell szereznem. S az Isten nélkül élő ember tudja, hogy egyedül kell elérnie, akkor meg a másik szó lesz hangsúlyos: nekem kell kiharcolnom azt. Ebből azután csak háborúság lehet. A gyerekszobában dúló háborúktól a házaspárok veszekedésein keresztül, a nemzetek közötti gyilkos háborúkig.

Mikor nem lesz belőle háború? Erről beszél itt Jakab. Azt mondja: akkor nem vezet ez háborúhoz, ha kéritek, ha a vágyaitokkal odaálltok Isten elé, és neki mondjátok el, miről gondoljátok, hogy szükségetek van rá, és ott Ő előtte a helyükre kerülnek a vágyak.

Annak a temérdek viszálynak tehát, ami nehézzé teszi a mindennapjainkat, e szerint az ige szerint két oka van: hogy nem kéritek azt, amit szeretnétek elérni, ha pedig mégis, akkor rosszul kéritek. Nem kéritek, vagy rosszul kéritek. Itt érthetünk meg valamit a helyes imádság jelentőségéről és feltételeiről.

Kicsit elemezzük Jakabnak ezt a két panaszát, hogy azért vannak viszályok közöttetek, mert nem kéritek, vagy rosszul kéritek.

Miért nem kéri sok ember Istentől a vágyainak a beteljesítését? Azért, mert egészen természetesnek tekinti, hogy ő egyedül van ezen a világon. Amit el akar érni, azt neki kell elérnie. Ahogy egyszer valaki mondta: fiam, jegyezd meg, hogy soha senkire nem számíthatsz, csak magadra.

Amikor ezt a mondatot hallottam, az jutott eszembe, mintha Isten nem lenne? Az ilyen embernek nincs is, mert eszébe sem jut, hogy Istent kérdezze: kell-e az nekem valóban, vagy hogy Istent kérje, hogy ha valóban szüksége van rá, akkor adja meg neki, vagy irányítsa őt úgy, hogy elérhesse. Teljesen kimarad Isten az életéből. Ez a gyakorlati ateizmus.

Ezek az emberek nem tagadják Istent, csak semmibe veszik Őt. Az ateizmus nem feltétlenül Isten tagadása, hanem Istennélküliség, kimarad az életükből, a mindennapjaikból Isten. Egyáltalán nem számolnak vele, és nem számítanak rá. Eszébe sem jut az ilyen embernek, hogy amikor a vágyai ösztönzik valamire, akkor odaálljon Isten elé.

Sokszor tapasztalom, hogy amikor viszont az életükben valami baj támad, vagy a bűneik vetésének a gyümölcsét le kell aratniuk, akkor elkezdik vádolni Istent. Akkor rázzák az öklüket, hogy milyen Isten az, hogy engedheti meg. De előtte nem kérdezték Őt, és nem kértek tőle semmit.

Az az oka ennek a legtöbbször, hogy ezek az emberek nem ismerik Istent. Nem tudják, hogy Isten mindent megelőzően létezett, hogy mindent Ő mozgat ezen a világon, és hogy eközben Ő személy szerint számon tart és ismer minket, és kimondhatatlanul szeret, egyoldalúan is, akkor is, ha mi nem veszünk tudomást róla.

Ó, ha az emberek ismernék az élő Istent! Ha nem azt képzelnék, hogy ha egyáltalán létezik, akkor valahol a fellegek felett trónol, valami isteni megközelíthetetlenségben és szent közönnyel, hanem, hogy itt van. Közel van az Őt hívóhoz, karnyújtásnyira, mindig hallótávon belül. Persze ehhez az ismerethez szükséges, hogy valaki Isten gyermekévé váljék. Mert aki az Úr Jézust behívta a szívébe, azt az Isten befogadja a gyermekei közé - ezt olvassuk a Bibliában -, és az ilyen ember egyre jobban tapasztalja, hogy a láthatatlan Isten valóban a mi szerető mennyei Atyánk, akinek minden vágyunkat teljes bizalommal elmondhatjuk, minden kérésünkkel gyermeki egyszerűséggel, hozzá fordulhatunk. Az ilyen ember megtanul kérni, mint a gyermek az apjától. Ezt hiányolja itt Jakab. Töritek össze magatokat meg egymást, veszekedés, viszály, irigykedés, háborúság, öldöklés jellemez titeket, nem de kéritek. Ha nem kéritek, nem kapjátok.

Mi kell ahhoz, hogy valaki így tudjon kérni? Legalább két dolog: az egyiket találják ki a következő igaz történetből.

Valaki szorongva ül a lelkipásztorral szemben és elmondja: tele van félelemmel, mert hamarosan életének egy fontos kérdése fog eldőlni, és ettől függ, hogyan alakul tovább a sorsa. Ez a döntés azonban nem az ő kezében van. Ő szeretné, ha így meg így történne, de ki van szolgáltatva nem éppen jóindulatú embereknek. A lelkipásztor megkérdezi: elmondta ezt már Istennek? Nem. Akkor nem kellene most elmondanunk? Isten minden ember szívét irányítani tudja, neki mindenre van hatalma, és szereti azokat, akik hozzá fordulnak, Ő mindig a javunkat akarja. Az illető csak néz, nem mozdul. Akkor imádkozhatunk? Mire megkeményednek az arcvonásai, felugrik, és azt mondja: mit képzel maga? Koldus vagyok én, hogy könyörögjek?

Mi a helyes kérés egyik feltétele? Az alázat, hogy koldus vagyok. Illetve ennél sokkal jobban áll a helyzet: gyermek vagyok és jöhetek az apámhoz. És melyik apa az, aki ha a fia kenyeret kér, követ ad neki? Vagy ha halat kér, kígyót ad neki? - mondja Jézus. Mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok, aki akkor is ad jókat nektek, ha ti gonoszok vagytok. Mennyivel inkább!

Ehhez ismerni kellene az Atyát, és ismerni kellene ezt az alázatot. Úgy látom, valamire szükségem van, azt nem tudom elérni, megyek az apámhoz és kérdezem Őt kell-e ez valóban, és ha igen, akkor kérem Őt segítsen hozzá. És ha nem adja meg? Akkor kérem tovább állhatatosan, egészen addig, amíg felismerem: erre nincs szükségem. Akkor megköszönöm neki, hogy nem ad meg olyasmit, ami csak ártana, ami nem a javamat szolgálja, mert tudom, hogy Ő mindig, mindennel csak a javamat akarja előmozdítani.

Ez a másik feltétel. Ezt meg úgy hívják: bizalom. Alázat és bizalom. És akinek a szívében ez megvan, az nem verekszik azért, hogy a kívánságait kielégítse, hanem az kér. Közben végzi a maga kötelességét. Nem azt jelenti, hogy a hívő ül egy fotelben és malmozik, végzi a munkáját. Amit neki kell megtenni, azt megteszi, de közben folyamatosan minden kívánsága ott van az Atya előtt. Újra és újra elmondja neki, és tőle várja a megoldást, a tanácsot, a segítséget.

Ez tehát az egyik, ami miatt Jakab panaszkodik: nem kéritek. Ezért nem is kapjátok, aztán megpróbáljátok kiverekedni, ebbe viszont mindenki belesérül.

Mi a másik? "Ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni."

Itt pedig az a döntő, hogy mi célból kér a gyermek valamit mennyei Atyjától. Mire akarja használni? Annak a jegyében kéri-e azt, amire az Atya őt akarja használni? Ez-e a kiindulás: Atyám, te mit akarsz énvelem? Abba beleillik a kívánságom vagy nem? Azt, hogy elvégezzem a tőled kapott feladatomat, segíti-e ezt vagy nem? Ha segíti, akkor hatalmasabban fogja meghallgatni kéréseinket, mint ahogy azt elképzelni tudjuk. Ha pedig nem, ha csak arra lenne az jó, hogy a büszkeségünket növelje, a rátartiságunkat hizlalja, hogy esetleg csak kísértést vagy csapdát jelentsen, vagy egyenesen eltávolítson Istentől, akkor pedig meg fogjuk köszönni utólag, hogy nem teljesítette a kívánságunkat. Akkor Ő nem fogja azt meghallgatni. Mert, ha ilyet kérünk mindenáron, akkor rosszul kérünk. Nem jól kérünk. Mondok egy egyszerű példát.

Valaki még mindig az öreg Trabantjával jár, és minden vasárnap elviszi egy mozgássérült ismerősét az istentiszteletre. Meghallják ezt mások is, sérültek, és megkérdezik: nem mehetnének-e ők is. Az illető imádkozni kezd: Uram, ha lehet, segíts hozzá engem egy nagyobb autóhoz, lehetőleg ötajtóshoz, hogy több sérült testvért is tudjak vinni és legyen hely a tolószékeiknek is. - A másik emígy imádkozik: Uram, már minden szomszédnak jobb kocsija van, mint nekünk. Segíts hozzá minket egy újabbhoz, ne kelljen "égnünk" itt a szomszédok előtt.

Nem tudom, érezzük-e a különbséget. Mind a kettő kér. Az egyik valószínűleg jól kér, a másik biztos, hogy rosszul kér. - "hogy élvezeteitekre tékozoljátok el." Eszébe sem jut, hogy mi a célja ennek, beleillik-e ez az Atya tervébe. Abban segít-e engem, amivel az én Atyám megbízott, hogy azt végezhessem jobban. Hogy mindenestül, minden alá van rendelve az Atyának, én is, a kívánságaim is, azok teljesítése is, minden, minden. Aki így kér, az jól kér. Ha ez van ott a kéréseink mögött, akkor lesznek meghallgatott imádságok.

Legyen e tekintetben is az Úr Jézus Krisztus a példa előttünk. Ő még a Gecsemáne kertben is, ereje fogytán, utolsó nagy harcában is úgy fejezte be az imádságát: "Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te." Ott valami olyat kért, ami nem illett bele az Atya tervébe: Ha lehet, múljék el tőlem a keserű pohár, ne kelljen a kereszthalált elszenvedni. De utána tette: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Aztán még kétszer könyörgött ezért, és ezzel áment mondott az Atya akaratára, és elvégeztetett a váltság.

Egyebek között erre való az imádság, hogy vigyem oda az kívánságaimat fésületlenül az Atya elé, mondjam el neki azt, ami a szívemben van, s miközben ott állok, egyszer csak látni fogom, hogy mely kívánságaim az Ő akarata szerint valók és melyek nem. Az ilyen hívőnek ad erőt a Lélek arra, hogy nemet mondjon mindazon kívánságaira, amik nem az Atya akarata szerint valók.

Lehet tehát rosszul kérni is, ahogy itt az igében olvastuk. És ennek megint csak az az oka, hogy az illető nem ismeri Istent. Mert Istentől, mint a mi mennyei Atyánktól, kérni lehet bármit, de megrendelni nem. Mert Isten nem arra való, hogy a kívánságainkat teljesítse, hanem minket teremtett arra, hogy az Ő akaratát teljesítsük. Aki ezt az alaptételt elfelejti, annak a kiindulása rossz, és ettől kezdve gondolhat bármit az imádságról meg Istenről, az csak hamis lesz. Isten nem arra való, hogy a mi kívánságainkat teljesítse, hanem mi vagyunk arra valók eredetileg, hogy az Ő akaratát kutassuk, felismerjük és teljesítsük. És ha ezt tesszük, akkor fogunk tudni helyesen imádkozni és akkor lesznek meghallgatott imádságaink, és megtapasztaljuk, hogy általában többet ad a mi gazdag Atyánk, mint amennyit kértünk.

Az tehát itt az alapkérdés: ki van az imádságaink középpontjában? Mi vagy pedig Isten? Amennyiben mi vagyunk azoknak a középpontjában, csak rosszul tudunk kérni. Akkor ne azt mondjuk: csalódtunk Istenben. Nem ismerjük Őt. Nem tudjuk, mit jelent imádkozni, rosszul próbáljuk gyakorolni az egészet, és persze, hogy nem működik. Meg kell ismerni a mi Atyánkat, el kell ismerni a mi Atyánkat teljhatalmú szuverén Urunknak, és akkor fakadnak a szívünkből majd olyan kérések, amik egyeznek az Ő akaratával, és akkor meghallgat minket.

Mint ahogy rosszul kér az is, aki mindig csak kér. Hiszen az imádság nem kérések összegzése. Milyen apa-fiú kapcsolat lenne az, ha egy gyerek csak akkor szalad oda, ha valamit kér, de soha nem kérdezne semmit, soha nem érdekelni: apu, mi volt benn a munkahelyen, miért vagy szomorú, vagy minek örülsz annyira? Ez mind mellékes, nekem mi kell, s ami kell, azt mondom neki és várom, hogy teljesítse. Milyen kapcsolat ez? Sok ember ezzel a hamis viszonyulással áll oda Isten elé.

Az imádság arra való, hogy a tekintetünket felemeljük a Mindenhatóra. Az imádság arra való, hogy a Mindenható minket felemeljen magához. Kiemeljen a kicsinyességből, gondjaink posványából, fenyegetettségünkből, sokféle szükségünkből. Felülemeljen önmagunkon is. Legyen rálátásunk önmagunkra - ez az igazi Szentlélektől kapott önismeret. Onnan magasabbról tágasabb horizonton belül tudunk tájékozódni. Erre való az imádság.

A helyes imádságban egyáltalán nem csak kérések hemzsegnek, hanem a helyes imádság tele van ilyen mondatokkal, mint amit Dávid mondott egyszer: Szeretlek Uram, én erősségem. Dicsérlek téged szüntelen. Jöjjetek és dicsérjük együtt az Urat, mert egyedül Ő dicséretre méltó. Vagy ilyen mondatokkal: Hálát adok, Uram néked, teljes szívből áldlak téged. Meg ilyenekkel, amit csak lehajtott fejjel lehet mondani: Bocsásd meg, Úr Isten ifjúságom sok vétkét, sok hitetlenségét, undok fertelmességét. Meg ilyen kérésekkel: Vezess, Uram utaidban, hogy járjak igazságodban, és csak arra hajtsd szívem, hogy szent nevedet féljem.

Amikor ilyen kívánságok születnek meg az ember szívében, azokra válaszol Isten gazdagon és nagy örömmel.

Mi jellemzi imádságainkat? Nem az-e a sok nyomorúságunk oka, hogy csak kérünk, és azt gondoljuk: ezt jelenti imádkozni? Isten ebből ki akar mozdítani ma bennünket.

Sokat elárul ám egy ember lelki életéről az, hogy szokott-e imádkozni, és mikor, miért és hogyan imádkozik. Milyen vágyak feszülnek a kérései mögött? Hogy igaz-e az: egy vágyat hagyj nekem, hogy halljam és kövessem szent igazságodat, vagy pedig bizonyos általunk kitűzött vágyakat minden áron, minden körülmények között el akarunk érni, ha kell Istennel szemben is, majd mi megmutatjuk...! Vagy, ha vallásosak vagyunk, ehhez kérjük Isten segítségét.

Azt hiszem, e tekintetben három jellemző magatartással találkozunk:

Az egyik az imádság nélkül élő emberé, igaz az előbbi idézet, hogy az a világ, amelyben az önszeretet és az egyéni vágyak feltétlen kielégítése lesz a legfőbb cél, egyetlen nagy csatamezővé válik. Ez az ateizmus.

A másik a rossz imádság, amikor rosszul kérnek emberek. Én maradok az Úr, és Istent bedolgozó alkalmazottként használni akarom, amikor úgy gondolom, szükségem van rá. Ez jellemzi a pogány vallásosságot, és az úgynevezett keresztyének között is sok pogány módon vallásos ember van.

A harmadik, amire alapigénk bátorít bennünket, a helyes imádság. Célja mindig az, hogy odaállok Isten elé a kívánságaimmal, a tanácstalanságommal, szükségemmel, úgy, ahogy vagyok, mindenestől. Odaállok elé teljes alázattal és bizalommal, mint a gyerek az apja elé, elmondom a vágyaimat, s miközben mondom, egyre világosabban látom: ez nem kell, nem időszerű, ez kell, sőt ott közben juttat eszembe a Szentlélek az addig bennem megszületett vágyaktól eltérő, azoknál sokkal fontosabb kívánságokat, és azokat tárom Isten elé. Az így imádkozó ember egyre világosabban tud tájékozódni, egyre világosabban látja, hol a helye a mindenségben, mik az Istentől kapott feladatai, s mik azok, amik ahhoz szükségesek, hogy ezeket a feladatait jól, Isten dicsőségére, mások javára, saját örömére elvégezhessen. Amit pedig nem kapott meg, azért utólag hálát ad, hogy szerette őt az ő Atyja annyira, hogy nem adott neki olyat, ami csak ártott volna.

Ez tehát az imádság igazi jelentősége. Innen, hogy: törtök, zúztok, de nem kéritek, vagy ha kéritek, rosszul kéritek, ide akar elsegíteni a mi Urunk. Először is az Atya gyermekeivé kell válni, aztán meg kell tanulnunk a természetes alázatot és bizalmat, és meg kell tanulni beszélgetni vele, mint ahogy egy nyelven is meg kell tanulni beszélni. Előbb könyvből megtanul az ember szabályokat, néhány száz vagy ezer szót, s amikor meg kellene szólalni, akkor inába száll a bátorsága. Meg kell tanulni beszélni. Be kell gyakorolnunk ezt a lelkületet. Ez nem technika kérdése.

Aki nem Isten gyermeke, az csinálhat, amit akar, nem ismeri ezt a nyelvet, és nem jut el idáig. Az újjászületéssel kezdődik. Meg kell tanulni újra és újra elmondani neki, és közben esetleg rájövök: hagyjam abba, nem erre van nekem valójában szükségem. De közben jöttem rá, miközben mondom, aközben ad Ő világosságot, és nyit ki előttem olyan kapukat, és mutat rá olyan utakra, amik addig eszembe sem jutottak. És használja az ilyen embert hatalmasan. Az ilyen embernek az akarata eggyé válik az Atyáéval. Nem ő akar már valamit mindenáron elérni, hanem teljesen rábízza magát arra, aki egyedül tudja, hogy mikor mi jó nekünk. Az ilyen ember érkezik meg oda, hogy el tudja mondani teljes bizalommal: bölcs a te végezésed, ha áld, ha sújt karod.

Az imádság áldott gyümölcsének Isten ezt készítette el. A gyermeknek ezt a teljes békességét. Erre mondja Pál apostol: kívánságaitokat tárjátok oda az Isten elé hálaadással. És mi lesz ennek a következménye? Nem az, hogy minden kívánságotokat teljesíti, hanem: És az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. (Fil 4,6-7)

Tanuljatok meg kérni - mondja itt Jakab -, és tanuljatok meg jól kérni. Aztán boldogan fogjátok tapasztalni, hogy annak, akit szeret az Úr, álmában ad eleget.

Imádkozzunk!

Köszönjük, hogy meg szabad szólítanunk téged, örökkévaló, mindenható, felséges Úr Isten. Köszönjük, hogy a tieidnek megengeded, hogy egyszerűen csak Atyának szólítsunk. Köszönjük, hogy most is Jézus nevében jöhetünk hozzád. Őreá nézel, és magad elé engedsz minket, akik olyan sokszor semmibe veszünk, kihagyunk a számításainkból, vagy egyáltalán nem is veszünk tudomást rólad, aki a kezedben tartasz minden eseményt, akinek egyedül van hatalmad minden ember felett, és aki kimondhatatlanul szeretsz bennünket. Szégyelljük magunkat emiatt.

Szeretnénk megtanulni téged Atyánknak tekinteni. Ezzel az alázattal és bizalommal jönni hozzád. Szeretnénk megtanulni szüntelen imádkozni, de segíts, hogy legyen helye és meghatározott ideje is az életünkben a veled való beszélgetésnek. Szeretnénk mély tisztelettel beszélni hozzád. De szeretnénk mindig teljes őszinteséggel kiönteni a szívünket. Magunktól képtelenek vagyunk erre. Mi csak követelőzni tudunk, türelmetlenkedni. Taníts meg minket imádkozni. Add nekünk a Szentlelkedet, hogy tudjunk a Lélek által kiáltani: Abbá, Atyám! Add, hogy legyenek meghallgatott imádságaink, mint akik nem rosszul, hanem jól kérünk, mint akiknek az egész szívünket betölti ez a vágy, hogy mindazáltal ne úgy legyen, ahogy mi akarjuk, hanem ahogy te. Mert azt akarjuk, amit te, mert a te akaratod jobb, mint a miénk. Mert a te akaratod az egyedül jó akarat.

Taníts meg minket így imádkozni, Atyánk. Oly sok szükségünk van és oly sok összeütközés kíséri az életünket a vágyaink kielégítése miatt. Adj a szívünkbe békességet, a gyermek békességét, hogy kap az apjától enni, hogy nem feledkeznek el róla, hogy idejében megkap mindent, amire valóban szüksége van. Szeretnénk téged ezzel a bizalommal dicsőíteni. Segíts előbbre lépnünk ezen a téren is.

Add, hogy senki ne legyen közöttünk, akik most itt vagyunk, aki kívül marad a te családodon. Segíts, hogy valóban befogadjuk a te Fiadat, hogy te fiaiddá fogadj minket, és így taníts meg minket az imádság nyelvére.

Könyörgünk hozzád most azokért, akiknek különösen nagy szükségük van rád: betegekért, haldoklókért, gyászolókért, félelmek között élőkért, nélkülözőkért, hajléktalanokért, munkanélküliekért, akik tehetetlenekké és kiszolgáltatottakká váltak, akiknek nincs emberük, akin keresztül szeretetet és törődést kapnának. Könyörülj rajtuk, és küldj minket is, Atyánk, hogy azzal a gazdagsággal, amit tőled kapunk, vagy kaphatunk, tudjunk boldogan szolgálni. S miközben másoknak szolgálunk, hadd tapasztaljuk meg, hogy aki másokat felüdít, maga is üdül.

Segíts folytatnunk most az imádságot, hadd teljék el ez az egész nap a te imádásod jegyében.

Ámen.