Van, aki tudja, mit beszél, s van, aki csak beszél, amit tud.
Akiknek eltompult a hallásuk, azok általában könnyen beszélnek, fecsegnek, akkor is, ha nincs mondanivalójuk.
Ez a kiskorúság jele. Ők gyakran meg sem várják, hogy befejezze a másik, nekik mindegy, mi a kérdése, kész válaszaik vannak. Így aztán nem a valódi kérdésre felelnek, csak beszélnek, amit tudnak. És beszélnek, kibeszélnek mindent.
Az érett korú keresztény előbb igyekszik megérteni a problémát, világosan látni a kérdést, és utána válaszol arra.
Ha pedig nem tudja a választ, azt is bevallja, vagy kérdez.
Legfőképpen pedig az jellemzi, hogy Istent kéri, adjon szót a szájába, hogy igaz, helyes beszéd hangozzék el, így lesz a szava „aranyalma ezüsttányéron", helyén mondott ige. (Péld 25,11).
Pál apostol az ilyen beszéd ismérveit így sorolja fel: „jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják." (Ef 4,29) Hasznos, szükséges, építő.
Akinek nincs füle a hallásra, az könnyen, sokat, feleslegesen és ártó módon is beszél.
Aki tud figyelni másokra, az akkor szól, ha van mondanivalója, tud hallgatni, ha az a hasznos, és semmiképpen nem fecsegi ki mások bizalmas közléseit, „...a más titkát ne fedd föl..." (Péld 25,9)
Semmiképpen nem mond olyat, ami bárkinek árthatna.
A kiskorú kifárasztja a másik embert a beszéddel.
Az érett korú tudja erősíteni a megfáradtat a beszéddel (Ézs 50,4)
