CSAK JÉZUS EGYEDÜL❣️

,,Amikor feltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül.,, (Mt 17,8)

Egyszer Jézus megengedte három tanítványának, hogy meglássák páratlan isteni dicsőségét, és átéljék, hogyan beszélt vele Mózes és Illés, a törvény és a próféták képviselője, kereszthalálának jelentőségéről. 

Hallhatták, ahogyan a mindenható Isten újra kijelentette: „Ez az én szeretett Fiam..., rá hallgassatok!" Amikor ámulatukból magukhoz tértek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül.
Minket gyakran kísért, hogy segíteni akarunk Istennek a megváltás munkájában. 

Ki akarjuk érdemelni valamivel az üdvösséget, vagy meg akarjuk osztani másokkal is azt, amit csak egyedül Jézus Krisztus tudott megvalósítani.
Ez az ige a szívünkbe vési most a valóságot: csak Jézus egyedül.

Mert egyedül Jézus volt bűn nélküli ezen a földön. Ezért egyedül ő vállalhatta magára a mi bűneinket és azok ítéletét. Egyedül ő volt képes elhordozni ezt a terhet. 

Egyedül az ő önfeláldozását fogadta el Isten érvényes elégtételként érettünk. 

Egyedül ő halt meg helyettünk a kereszten, egyedül ő támadt fel testben a harmadik napon, egyedül ő jár közben most is érettünk az Atyánál.
„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért..." (1Tim 2,5-6)

„Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket."
„...az ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra." (Zsid 10,14. és 10. v.)

„...nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk." (ApCsel 4,12)
„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van:
Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék." (Ef 2,8-9)
Köszönöm, Uram, hogy te tökéletes váltságot szereztél nekem is!

ISTEN TÖRVÉNYE SZERINT❣️

,,...esküt tettünk, hogy Isten törvénye szerint élünk..., és hogy megtartjuk... az Úrnak minden... rendelkezését.,, (Neh 10,30)

A babiloni fogság évtizedeiben nem volt Isten népének Bibliája. 

Két nemzedék úgy nőtt fel, hogy csak az idősektől hallottak Isten tetteiről. 

Amikor Círus király hazaengedte a népet, otthon elővették a szent tekercseket. 

Isten igéjét hallgatva rádöbbentek az emberek, milyen messze kerültek Isten rendelkezéseitől, és vágy ébredt a szívükben, hogy újra azokhoz igazítsák, reformálják életüket.

Mindenekelőtt a családi életet tisztították meg. A pogányokkal kötött házasságokban a gyerekek pogány módon nőttek fel, és a házasságról sem Isten igéje szerint gondolkoztak. 

Később az egész társadalom látta hasznát annak, hogy itt Nehémiás rendet teremtett, és mertek igeszerűen élni. 

Ma is nagy szükség lenne arra, hogy a házasságról, családról, a gyerekek és öregek iránti felelős szeretetről Isten útmutatása szerint gondolkozzunk.

Utána a munka került a helyére. A pogányok kihasználták, hogy a zsidók szombaton nem dolgoztak, és akkor rendezték a nagy vásárokat. Ez azonban az Úr napja megszentelésének a rovására ment. 

Éppen úgy, mint az, amit mi tettünk az Úr napjával: vásárnap, vasárnap lett belőle. 

Az, hogy Isten rendelkezését ebben is komolyan vették, nem gazdasági visszaesést, hanem fellendülést vont maga után.

Isten igéje a szociális kérdésekben is rendelkezik. 

Erre hallgatva sokan elengedték a kölcsönt azoknak, akik nagyon szegények voltak, s nem tudták visszafizetni.És közös kincsnek tekintették újra a templomot, nagy ajándéknak az istentiszteleteket, rászántak időt, pénzt a tatarozásra és az áldozatok, a lelki munka feltételeinek biztosítására.
Ezt az engedelmességet pedig nagy lelki megújulás követte.

Istenem, segíts, hogy mindig észrevegyem, hol térek el a te rendelkezéseidtől, és újra vissza tudjak azokhoz térni!

AZ ELSŐ SZERETET❣️

,,💞De az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.,, (Jel 2,4)

Ez egy levélből vett idézet. Jézus Krisztus levelet írt az efézusi gyülekezetnek, amelyben sok mindenért megdicséri, de utána ezt hiányolja életükből: az első szeretet eltűnt.
Mit jelentett ez akkor és ma?
Az első század végén a keresztény gyülekezetek intézményesedni kezdtek. 

Egyre gyakrabban kellett tanbeli, szervezeti, szervezési kérdésekről beszélni, és lassan háttérbe szorult a hívők Jézus Krisztussal való személyes lelki kapcsolata. Jézus személyéről áttevődött a hangsúly Jézus ügyére.
És mivel ez az ügynek is és a hívőknek is lelki kárára vált, szóvá teszi az Úr.
Ugyanez gyakran megtörténik az emberi kapcsolatokban is.

 
Az ismeretség elején a szerelmesünk személye fontos. 

Bármiről bármennyit tudunk beszélgetni, bármilyen áldozatra készek vagyunk, hogy találkozhassunk, minden gondolatunk körülötte forog. 

Aztán sokévi házasság után megszürkülhet a kapcsolat, nincs miről beszélni, teher a másik közelsége, csak azért maradnak együtt, mert nehéz lenne az anyagi szétválás. 

A házasság intézménye tartja össze a két embert, nem az egymás iránti szeretet. 

Az első szeretet eltűnt.

Jézus azt mondja, meg lehet újulni, vissza lehet térni az első szeretethez. 

Mert az ügy elviszi az energiát, a szeretetközösség adja. 

Az ügy leköt, a személyes kapcsolat felszabadít. Az előbbi megterhel, az utóbbi megerősít. 

Jézus ügye ideig való, a vele való személyes közösség örökkévaló. 

S ez a közösség a feltétele annak is, hogy az ő ügyét jól tudjuk képviselni.
Ügyeljünk a vele való személyes lelki közösség frissen maradására! 

És ne engedjük, hogy az egymással való kapcsolataink is személytelenné váljanak! 

Ne váljék kötelességgé a szenvedély, teljesítménnyé a ragaszkodás!

„Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg" - ezt olvassuk ebben az igében.

KÁRHOZAT, KEGYELEM, KÜLDETÉS❣️

,,💞Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt...,, (Ef 2,1)

Kezdetben Isten szép küldetést adott az embernek, hogy legyen az ő képviselője a teremtett világban, s művelje és őrizze azt, amit Isten alkotott.
Egy képpel folytatva: alig kezdte el az ember ezt a boldog életet, megállt mellette a kísértő, és egy érdekes hajóútra hívta az „unalmas" éden-kertből.
Az ember engedett a csábításnak, de amikor a hajóra lépett, lefogták, megkötözték, az evezőpadhoz láncolták, s azóta gályarabként tengeti életét. 

Már nem Isten az ura, de a maga ura sem lett, hanem az Isten elleni lázadás, a bűn uralma alá került. Tehetetlen, a helyzetén nem tud változtatni. 

Ezt az Isten nélküli létet nevezi a Biblia halálnak, s ennek a végleges formája a kárhozat.
Jézus Krisztusról azt tudjuk, hogy megjelent ezen a gályán, és kihirdette a jó hírt: aki hisz benne, az szabad.

 
Ezek álljanak fel! Aki az ő szavára felállt, arról lehullottak a láncok, Jézus neve is ezt jelenti: szabadító, megmentő, üdvözítő. A vele való kapcsolat újra az életet jelenti a raboknak, ennek végleges formája az üdvösség.
A bűn uralma alól felszabadított ember újra képes küldetését végezni. 

Felismeri, milyen érdekes és fontos lehetőségeket készített el neki Isten, aki minket „jó cselekedetekre teremtett..., hogy azok szerint éljünk" (Ef 2,10).

 
Az ilyen ember már nem rab, nem kénytelen szüntelenül Isten akarata ellen cselekedni, hanem képes őt megérteni, vele egyetérteni, neki engedelmeskedni.
S eközben „valósul meg", lesz azzá, akinek Isten teremtette. Ez az igazi szabadság!
Ez a megszabadult, hitre jutott ember útja: küldetés, kárhozat, kegyelem, küldetés. 

A második állomásig mindnyájan eljutottunk. A kárhozat állapotából hív ki minket Jézus, hogy Isten kegyelmet nyert gyermekeiként újra eredeti küldetésünket tudjuk végezni.

NE ZÁRKOZZ EL❣️

,,Oszd meg kenyeredet az éhezővel..., és ne zárkózz el testvéred elől!,, (Ézs 58,7)

Miért zárkózunk el testvérünk elől? Azért, mert nem testvért látunk benne, hanem vetélytársat, ellenfelet, sőt olykor ellenséget. Félünk tőle, féltjük tőle a javainkat. És őt miért nem féltjük?
Mióta az ember szembefordult Istennel, szembekerült embertársával is.
S ez így tapasztalható - attól kezdve, hogy egy családban megszületik a második gyermek, egészen a világűr birtoklásáig.

Isten arra figyelmeztet, hogy az emberiség egy vérből van teremtve, tehát egy nagy család, úgy kellene néznünk mindenkire, mint testvérre.
A bizalmatlan, önző, közönyös magatartás elzár egymástól, a magára maradt ember még inkább fél, és aki fél, az agresszív lesz.

Hogyan lehet ennek véget vetni? Pál apostol tanácsa: béküljetek meg Istennel (2Kor 5,20)!
Isten nem ellenség, ti se hadakozzatok ellene, és ne is védekezzetek ellene!
Nem büntetni készül, hanem ajándékot kínál.
Aki őt elkezdi szeretni és szolgálni, az képes lesz szeretni és segíteni a másik embert is.
Függetlenül attól, hogy kicsoda.
Nem azt nézi, hogy megérdemli-e, vagy hogy megéri-e segíteni neki, csupán azt, hogy szüksége van rá.
Isten is csak azt nézte, amikor könyörült rajtunk.

Az ilyen ember megszabadul az önzéstől.
„Az volt a bűne... Sodornának, hogy bár... kenyérbőségben... volt része..., a nyomorultat és a szegényt mégsem támogatta." (Ez 16,49)
Megszabadul a közönytől. „Ne nézd el, ha embertársadnak... juha elcsatangol, ne menj el mellettük közömbösen..." (5Móz 22,1-4)

Felszabadul arra, hogy sose érvényesítse a maga előnyeit mások kárára, de mindig legyen kész akár a saját rovására is segíteni, adni, örömöt szerezni, áldozatot hozni másokért.
Jézus Krisztus erre adott példát, s az a mi lelki gazdagságunk forrása, hogy ő azért jött, hogy szolgáljon, és az életét adja váltságul sokakért (Mk 10,45).
Boldog az, aki meri őt követni ezen az úton.

A PÁSZTOR HANGJA❣️

,,Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját.,,
(Jn 10,4)

A jó pásztorról szóló példázatban Jézus Krisztus fontos igazságokat mondott arról, hogy ki és hogyan értheti meg az ő tanácsait.

1. A Biblia ritkán ír vezetésről, de gyakran a vezetőről. Vagyis arról, hogy milyen fontos, hogy újra Isten vezetése alá rendeljük az életünket. 

Mert más megrendelni a vezetést, vagy alárendelni magunkat feltétel nélkül Isten vezetésének.

Mi az előbbit szeretnénk, Isten viszont csak az utóbbira hajlandó. 

Nem elveket taníttat meg velünk, hanem a vele való személyes közösséget kínálja fel. 

Eközben megismerjük őt, együtt él vele a hívő, nem „probléma" lesz a vezetés, hanem napi gyakorlat.

2. Isten csak a maga útján vezet, és nem ahhoz szolgáltat tanácsokat, hogy a magunk útján hogyan juthatunk előre.
Az ókori pásztor nem terelgette nyáját, hanem hívogatta.
Nem ő követte a nyájat, hanem előttük járt, és mutatta az utat.
Az vezethető és az érti Istent, aki előtt ő, az ő akarata és igéje feltétlen tekintély. 

Aki bízik benne, bizonyos abban, hogy Isten jobban tudja, mi jó nekünk, mint mi magunk.
Ezért meggyőződéssel követjük. A vezetés tehát azzal kezdődik, hogy a magunk útjáról megtérünk Isten útjára.

3. A pásztor egy sajátos sípoló hangon hívta mindig a juhokat. Azok megismerték a hangját, és így követték. Mivel egész nap együtt voltak, megtanulták, és idegent nem követtek.
A Jézussal való állandó együttlét a hívő ember életformája.
És a naponkénti bibliatanulmányozás, rendszeres igehallgatás során megszokja a lelki fülünk a Pásztor hangját.
Így tudunk majd igeszerűen gondolkozni, dönteni és cselekedni.
Ő egyenként, név szerint ismeri a juhait, de mint nyájat gondozza őket. 

Én magamban is fontos vagyok neki, de a hívők közösségében lehet fejlődni, és ott vagyunk védve is.

EMBEREK, ISTEN KEZÉBEN❣️

,,Áldott az Úr..., hogy elém küldött most téged... megakadályoztál ma a vérontásban.,, 

(1Sám 25,32-33)

Különös, ahogyan Isten szervezi a dolgokat. Ahogyan irányít embereket, időzíti az eseményeket, felhasznál bárkit tudta nélkül is az ő jó céljainak megvalósítására.

Dávid, amikor még Saul elől bujdosott, sok jót tett egy Nábál nevű gazda pásztoraival. 

Ennek fejében várt volna tőle egy kis támogatást.
Nábál azonban fukar és ostoba ember volt, elkergette Dávid követeit.
Dávidban felforrt a méreg, és bosszút akart állni a kegyetlen emberen.
Megmondta ezt egy szolgafiú Nábál feleségének. Abigail azonnal felismerte a fenyegető veszélyt, Dávid csapata elé ment, lecsillapította haragját, emlékeztette őt Isten ígéreteire, hogy király lesz, és óvta attól, hogy vétkezzen és indulatból vért ontson.
„Véletlenek" sora ez a történet, amiben azonban egyértelműen látszik Isten bölcsessége, rendező hatalma, választottai iránti szeretete, igéjének emberformáló ereje.

Véletlenül volt fültanúja a jelenetnek a szolga, véletlenül gondolta, hogy megmondja gazdaasszonyának, teljesen szokatlan, hogy Abigail nő létére azonnal cselekszik, éppen azon az ösvényen megy le az ajándékkal, amelyen Dávid és emberei csörtetnek felfelé, prófétai bátorsággal inti a leendő királyt, az meglepő alázattal úgy fogadja ezt, mint Isten szavát - és elmarad a vérontás, lecsillapodnak a kedélyek.
Nyilvánvaló, hogy semmi nem történt véletlenül, Isten kegyelemmel és hatalommal irányít mindenkit, és vezeti népe történelmét is a jó irányba.

Ismerjük-e mi Istennek ezt a tulajdonságát, és így bízunk-e benne?
Vegyük észre az események mögött is őt, és engedjük, kérjük, hogy irányítson minket és népünk történetét is!

DÁVID, a VEZETETT EMBER❣️

,,Dávid újra megkérdezte az Istent, és az Isten azt felelte neki...
Dávid úgy tett, ahogyan az Isten megparancsolta neki...,, (1Krón 14,13-17)

Dávid királynak nagyon sokat kellett hadakoznia, különösen a filiszteusok támadták gyakran az országot. Ő tapasztalt katona volt, mégis minden ütközet előtt megkérdezte Istent, hogy mit tegyen. Mindig úgy cselekedett, ahogyan Isten tanácsolta, és sok győzelmet aratott, olykor nagy túlerővel szemben is.
Hogyan történt vele az, hogy megértette Isten vezetését, és aszerinl járt el?
Kit vezet Isten, és ki értheti meg a vezetést?
Az érti Isten vezetését, aki kérdezi őt. Sokan vágynak arra, hogy kapjanak tanácsot, de kevesen jutnak el oda, hogy meg is kérdezzék.
Ehhez tudniillik már hit kell. Az a reménység, hogy Isten válaszolni fog, s ők azt meg is érthetik. Sokszor éppen a hitetlenség az akadálya annak, hogy ez megtörténjék, mert eleve kételkedik sok ember abban, hogy Isten felel.
Mert hogyan fogja megmondani, és hogyan értem majd meg?
Ezt bízzuk őrá!
A "hogyan" az ő titka. Az én feladatom, hogy higgyem: őt érdemes megkérdezni, és megérthetem válaszát. Hit nélkül ez nem működik.
És vevőkészülék nélkül sem, mert Isten Lelke nélkül senki sem értheti meg Isten gondolatait (1Kor 2). Az újjászületett ember képes azt érteni is, cselekedni is.
Csak az érti Isten vezetését, aki nemcsak kivételes alkalmakkor igényli, hanem mindig. Hétköznapi helyzetekben is, sorsdöntő kérdésekben is.
Eközben fejlődik ki a hívő ehhez szükséges lelki érzékszerve is.
És az érti Isten vezetését, aki látatlanban kész annak engedelmeskedni.
Aki csak úgy tekint Istenre, mint egyik tanácsadójára a sok közül, akit meghallgat, de majd eldönti, hogy hallgat-e rá, nem fogja megérteni őt.
Dávid újra és újra alázatosan kérdezte, és teljes bizalommal engedelmeskedett, így tapasztalta meg, hogy Isten valóban vezette őt.
Éljünk ezzel a nagy lehetőséggel, s kérjük el ennek a feltételeit is az Úrtól!

LÉGY RÉSEN❣️

,,Gondolta, hogy kipusztítja őket; de Mózes... elébe állott a résre, hogy elfordítsa haragját...,,

 (Zsolt 106,23 - Károli)

Sokan úgy kezdtünk imádkozni, hogy édesanyánk vagy nagymamánk megtanított egy kedves esti gyermekimádságot. Később meg tudtuk jegyezni már a miatyánkot is.
Aztán egyszer csak saját szavaival próbálkozik az ember, főleg ha Isten segítségét kéri valamihez.
Fordulatot az jelent, ha újjászületik valaki, és tud a „Lélek által" imádkozni, természetes lesz neki, hogy szüntelen imádkozik.
Öröm neki, hogy mennyei Atyjával mindent megbeszélhet, és őt dicsőítheti.

Van azonban olyan imádság is, amikor Isten gyermeke tusakodik, küzd valamiért vagy valakikért, amikor az imádságot mint fegyvert forgatja.
Mózes többször is kénytelen volt így imádkozni.
A nép újra és újra bálványokat imádott az élő Isten helyett vagy mellett, s ezzel Isten ítéletét hívták ki maguk ellen.
Ezekben a nehéz helyzetekben Mózes gyakran odavetette magát Isten elé, és életre-halálra könyörgött az ő kegyelméért.

Mert Isten népének védelmet az Úrral való szövetség ad.
Azon belül biztonságban van. Ha azonban elfordul Istentől, rés támad a szövetség falán, s azon bejön Isten ítélete.
Ezt a képet használja több esetben a Biblia: az imádság az a „malter", amivel ezeket a repedéseket be lehet tömni.
Mózes ilyenkor Isten irgalmas voltára hivatkozik, megvallja a nép bűnét, emlegeti Isten ígéreteit, amelyek meghiúsulnának, ha igazságosan megítéli az embereket. Isten dicsősége és a vétkes nép jövője van szeme előtt.

Isten komolyan veszi az ilyen elszánt imádságokat.
Sőt keres olyan hívőket, akik adott esetben így tudnak harcolni népükért.

 „Kerestem köztük valakit, aki... odaállana a résre... az országért..." (Ez 22,30)

Népünk jövőjére, szabadságára gondolva ne felejtsük el ezt a sajátos fegyvert se, amelyet a hívők eredményesen forgathatnak!

IMÁDSÁG - MINDEN HELYZETBEN❣️

,,💞Én pedig imádkoztam a menny Istenéhez, majd ezt mondtam a királynak.,, (Neh 2,4-5)

Illik-e imádság egy felelős államférfi szájába?
Lehet-e a közügyeket imádsággal jó irányba befolyásolni?
Kaphat-e védelmet, akár látványos előrehaladást is egy közösség vagy egy nép csak azért, mert hívő tagjai a munkájuk közben is állandó kapcsolatban vannak az élő Istennel?

A Biblia határozott válasza: igen. S erre nagyon jó példa a Kr. e. 5. században élt Nehémiás. 

Számára az imádkozás nem alkalmi időtöltés volt, hanem életstílus.
Akármit csinált, közben eleven kapcsolatban maradt Istennel.
Társadalmi felelősségének, népe iránti szenvedélyes szeretetének, a mások nyomorúsága iránti roppant érzékenységének forrása ebben a lelki közösségben volt. Innen táplálkozott erkölcsi tartása, kitartása, leleményessége, határozottsága és szelídsége, ami egy kritikus történelmi helyzetben sorsdöntően jó irányba vitte népe történetét.

Imádkozott, amikor magas pozícióban volt, imádkozott, amikor rossz híreket hallott népe helyzetéről, és Istent kérdezte, mi az ő feladata. Imádkozott a belső és külső ellenségek ármánykodása idején, és ez kihatott az egész közösségre.
Így épült fel Jeruzsálem hetven évvel korábban lerombolt fala két hónap alatt - állandó nehézségek közepette is.

A hittel imádkozó hívők szerepe népünk történetének alakulásában sokkal nagyobb, mint gondoljuk.
Ezért a felelősségük is nagy, s ha nem élnek ezzel a lehetőséggel, bűnt követnek el. 

Nem azt jelenti ez, hogy a történelem Urát bármire rábeszélhetnék, hanem azt, hogy Isten sok jót tartogat az őt nem tisztelő embereknek is.
De kellenek, akik ismerik őt és tartják a kezüket, hogy átvehessék és továbbadhassák ezeket az ajándékokat.

Engem használhat-e Isten erre?

SZÜNTELEN HÁLA❣️

,,...mindenben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.,, (1Thessz 5,18)

Miért írja a Szentírás többször, hogy tartsuk számon Isten jótetteit, köszönjük meg újra és újra ajándékait, bővölködjünk a hálaadásban?
S mi a haszna annak, ha egymás iránt sem fukarkodunk a hálával?
Nekünk is, másoknak is nagyon hasznos ez, és Isten dicsőségét is szolgálja. Hogyan?
Akitől kaptunk valamit, annak adósa lettünk, tartozunk a hálával. És a szívből jövő köszönet gyakran többet ér, mint bármilyen viszonzás, mert ebben szív érintkezik a szívvel.
A hála biztatás is újabb jótettekre. Valaki értelmi fogyatékos gyermekek közt dolgozik.
Kezdetben nyomasztotta, hogy nem tud velük beszélgetni.

Ma ezt vallja: semmi pénzért nem mennék el máshova, egész nap hálás tekintetek közt dolgozhatok.
A köszönet: energiaközlés.
A hálás ember ismeri fel, milyen gazdag. Aki elégedetlen, követelőző, mindig azt látja, amije nincs.
A hálás azt, amije van, és egy hálaadó imádság olyan „leltár", amely elégedetté teszi az embert.
A hálaadás a saját hitünket is megerősíti.

Az Isten iránti hála kifejezése bizonyságtétel is Istenről.
Arról vall ezzel a hívő, hogy Isten gazdag, hatalmas, szerető Atya, aki megbízható, nyugodtan rábízhatják magukat az ő gyermekei, akik tudják, hogy tőle kaptak mindent, és ezután is tőle kérnek és várnak mindent. Ezért véd meg a hála az aggodalmaskodástól.

A hívő ember olykor már előre megköszöni, hogy Isten a jövőben is cselekedni és ajándékozni fog. Szorongás helyett szent kíváncsisággal várja, hogy ebből az újabb bajból hogyan ad majd szabadulást.
S mivel a hála s a mögötte álló hit magával Istennel kapcsol össze, ezért az ilyen ember a nyomorúság idején is tudja magasztalni Istent.
Belé vetett bizalma nem rendül meg, ha próbák közt vezet az útja.

Nem a bajokért hálás, hanem azért, hogy minden helyzetben Istennel közösségben maradhat.
Így a nehéz időkben is tudja őt dicsőíteni, mint Jób (Jób 1,21).
A szüntelen hála egyik édes gyümölcse ez a dicsőítés.

Jób.1.21 és így szólt:,, Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el.
Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!,,

KÉTFÉLE ÉLETVITEL❣️

,,Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz...,,(Mt 7,14)

Jézus itt kétféle életútról, életvitelről beszél. Valaki vagy az egyiken, vagy a másikon jár, harmadik lehetőség nincs. Mi a különbség köztük?

A bejárat mérete más. A széles útra bármit vihet magával az ember. Érdemeit, bűneit, kíséretét...

A szoros kapu előtt azonban mindent le kell rakni. Oda csak az ember mehet be. 

De ott lerakhatja a bűn terhét is.

A széles úton bárhogyan lehet közlekedni. Ott nincs törvény, nincs tekintély, nincsenek tekintettel egymásra az emberek. A keskeny úton csak egyenesen lehet lépkedni, leginkább Jézus Krisztus nyomában.

A legjelentősebb különbség az út vége: a széles a kárhozatba visz. És ez nem a megsemmisülés, hanem az istenhiány miatti örök szenvedés. Ez azonban nincs kiírva sehol. Ha valaki nem figyel Isten hívó szavára, csak az út végén tudja meg, hova érkezett, és akkor már nem lehet segíteni rajta.
A keskeny út az életre visz: egyre teljesebb közösségbe az élő Istennel.

A széles úton sokan járnak. Olyan sokan, hogy mindnyájan azon indulunk el. 

Onnan lehet átmenni a keskenyre, ha valaki enged Isten hívásának.
A keskeny úton kevesen vannak, néha egyedül is maradhat az ember, mert a többség nem hajlandó lepakolni a bejáratnál, a szoros kapunál, ragaszkodnak az emberek ahhoz, amit már megszereztek.

Mit kell tenni ahhoz, hogy az egyiken vagy a másikon járjon valaki?
Ahhoz, hogy a széles úton haladjon, semmit nem kell tennie.
Ott nemcsak a bűnözők járnak, hanem mindenki, aki Isten nélkül marad.
A keskeny útra azok mehetnek át, akik hallották és komolyan vették az evangéliumot: Jöjjetek énhozzám mindnyájan...
Ezért fűz Jézus a tájékoztatáshoz egy felszólítást is: Menjetek be a szoros kapun!
Ez örömhír és parancs egyben: be lehet menni, de a másikat ott kell hagyni.

ÖNSZERETET?

,,A második (parancs) ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.,, (Mk 12,31)

Egy új keletű tévtanítás szerint a szeretet kettős parancsa három, mert nemcsak azt mondja, hogy szeresd Istent és felebarátodat, hanem azt is, hogy szeresd önmagadat.
A helyes önértékeléshez és önmegvalósításhoz szüksége van az embernek arra is, hogy megtanulja szeretni önmagát.

Mit ír erről a Szentírás?
**Más az önmagam elfogadása, és más az önmagam szeretése.**

Az előbbire bátorít a Biblia. Ír arról, hogy Isten egyenként megtervezett mindnyájunkat, mind „egyedi darabok" vagyunk, „egyedüli példány" (Kosztolányi).

Mint Isten alkotását fogadjam magamat: a külsőmet, képességeimet, adottságaimat, hiányaimat.
Legyek hálás minden tőle kapott értékemért és tartson alázatban minden hiányosságom! Mindnyájunkból hiányzik valami.
Aki így elfogadja magát, annak helyes önértékelése lesz, és boldogan szolgál Istennek és segít embertársainak.
Ez azonban nem önszeretetet jelent.

Az önszeretet velünk születik, azt inkább fékezni kell olykor.
Jézus világosan két parancsról beszél: szeresd Istent, és szeresd felebarátodat.
A „mint magadat" csak mérték: legalább úgy szeresd a másikat, amennyire magadat szereted!

Az önszeretetet egyenesen bűnnek minősíti a Biblia, például az utolsó időkről írja, amikor felerősödik minden gonoszság: lesznek az emberek magukat szeretők (önzők), pénzsóvárak... (2Tim 3,2).

Jézus Krisztus sokkal inkább az önfeláldozásra adott példát, és arra bátorít. 

A felebarát iránti szeretetből fakadó önfeláldozás és az önszeretet semmiképpen nem fér meg együtt.
A Biblia tanítása tehát világos: fogadjam el és ápoljam Istentől kapott testemet, lelkemet!

De legalább ilyen fontos legyen nekem a másik ember teste és lelke is, akkor teszek eleget Isten parancsának.
Ennek az egészséges egyensúlynak a feltétele, tápláló forrása pedig az, ha teljes szívemből szeretem Istent.

A CSÜGGEDÉS GYÓGYSZERE❣️

,,A tűz után halk és szelíd hang hallatszott... Mit csinálsz itt, Illés?,, (1Kir 19,12-13)

Jezábel, az istentelen királyné, terjesztette a bálványimádást, üldözte Isten népét, és irtotta Isten prófétáit.
Illés próféta is sokat szenvedett tőle. A Karmel-hegyi istenítélet bebizonyította, hogy mégis Isten az Úr, ő él és cselekszik - ellentétben a tehetetlen bálvány szobrokkal.
Ez Jezábelt annyira feldühítette, hogy megüzente Illésnek, ő is halál fia.
Illés ekkor teljesen elkeseredett. Fizikailag is kimerült már, de most lelkileg is összeomlott és szeretett volna meghalni. Hogyan gyógyította meg őt Isten?
Nem szidta meg, nem háborodott fel, hanem először altatta, aztán enni és inni adott neki, majd beszélgetett vele. Eszméltette: mit csinálsz itt? Illésből áradt a panasz.
De mit csinálsz? Aztán kapott néhány feladatot, és észre sem vette, hogy visszatért az életkedve, fizikai ereje, és újra Isten használható eszközévé vált.
A legjobbakkal is előfordulhat, hogy kimerülnek és elcsüggednek. 

Ne szégyellje ezt a hívő ember se!
Isten nem háborodik fel emiatt, hanem gyengéd szeretettel kezelésbe vesz. 

Ő ismeri a testi szükségeinket is, de legfőbb gyógyszer mindig az ő igéje. 

Itt így olvassuk: az ő halk és szelíd szava. 

Ez segít a helyes önismeretre, valóságlátásra, és önmagunkról és a nehézségekről újra Istenre irányítja a figyelmünket. Felemeli a csüggedt ember tekintetét, s mindjárt messzebb is lát, meglátja Istentől elkészített feladatait.
Mi se botránkozzunk meg, ha valaki kimerül vagy kiborul a közelünkben! 

Isten gyengéd, de határozott szeretetével pótoljuk fizikai és lelki szükségeit és főleg helyén mondott igével engedjük, hogy erősítse őt maga Isten!
Rá irányítsuk egymás tekintetét, ő a mi igazi gyógyítónk.

ÉLES KÉRDÉSEK❣️

,,Aki győz..., fiam lesz. De a gyáváknak... osztályrésze... a második halál.,, (Jel 21,7-8)

Nem szeretjük az ilyen sarkos fogalmazást, de így a Biblia vége felé Isten egyre élesebb kérdéseket tesz fel, hogy világos választ tudjunk adni. Kik vagyunk: Isten fiai vagy a halál fiai? 

Hol lesz a helyünk Krisztus második eljövetelekor: a mennyei Jeruzsálemben vagy a tűzzel és kénnel égő tóban? És mi vár ránk: a második feltámadás vagy a második halál?
Az első feltámadás az, amikor valaki hitetlenből hívővé lesz, lelkileg új életre támad. 

A második feltámadás, amikor Krisztus magához veszi majd a benne hívőket az ő dicsőségébe. 

Az első halál a biológiai, amelyben mindnyájunknak részünk lesz. 

A második az örök kárhozat. Erre mondják, hogy aki kétszer születik (testileg és lelkileg is újjászületik), az egyszer hal meg (biológiai halál).
Aki csak egyszer születik (testileg, ahogyan mindnyájan), az kétszer hal meg.
„Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen."
Ezt ígéri Isten, s mindnyájan erre szomjazunk. Mégsem fogadja el mindenki ezt az ajándékot.
Pedig Isten ingyen kínálja, nem kell érte felmutatni, teljesíteni, adni semmit.
Aki ebből iszik, vagyis aki hittel megragadja Islen kegyelmét, az „örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz".
„De a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosaknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak... osztályrésze... a második halál."
Olyan tükör ez, amibe jó becsületesen belenéznünk, és önvizsgálatot tartanunk. 

Isten nem ijesztget, hanem figyelmeztet és hív. Ő azt akarja, hogy a mi részünk a második feltámadás legyen. Ő mindent megtett ezért. És én?

AZ ÚRVACSORA HASZNA

Meghallgatható:
https://admin.lelkesz.com/sites/default/files/12/sound/2003-05-25vas10h.mp3

Alapige: 1Kor 10,16-17 és 21

1 Korinthus 10,16 - 17 1
Korinthus 10,21 1
Korinthus 11,23 - 34

Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? 

A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?
Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk.
Nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is.

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, kegyelmes mennyei Atyánk, köszönjük, hogy elkészítetted ezt a csendes órát itt a te házadban. Tudjuk, hogy te hívtál ide minket, mert te akarsz megajándékozni valami olyan kinccsel, amit csak tőled kaphatunk mindnyájan. 

Köszönjük nagy szeretetedet. 

Köszönjük, hogy nem arra vársz, hogy szeressünk téged, mert te előbb szerettél minket. 

Köszönjük az elmúlt hét minden ajándékát is.

A te kezedből fogadjuk a próbákat is. Hisszük, hogy azokkal is a javunkat munkálod. 

Kérünk, ajándékozz meg most olyan belső csenddel, amivel meg tudjuk hallani, érteni, magunkra venni a te életünket támogató igédet.

Könyörülj rajtunk és támasszon bennünk új életet a te beszéded. 

Erősíts meg minket a veled való közösségben. Oly nagy szükségünk van mindnyájunknak rád.

Hozzuk a bűneinket, amik nem kellenek rajtad kívül senkinek. Adj bocsánatot nekünk. 

Engedd megtapasztalnunk, hogy nagyobb a kegyelmed minden mi vétkünknél. 

Hozzuk szomorúságunkat és a gyászunkat. Adj igazi vigasztalást nekünk.

Könyörgünk most különösen azokért, akik az elmúlt napokban álltak meg ravatal mellett. 

Kérünk, hogy az űrt, ami az életükön támadt, te magad töltsd ki. 

Emeld fel a tekintetüket, töröld le a könnyeiket. 

Hadd lássák a láthatókon túl a láthatatlanokat is, téged magadat, életnek és halálnak diadalmas Urát, megváltó Urunk Jézus Krisztus. 

A te Szentlelked adjon nékik igazi vigasztalást, élő reménységet.

Kérünk, szólíts meg most bennünket. Te tudod, melyikünk milyen helyzetben van, milyen terheket hordozunk, milyen kérdésekben van szükségünk tanácsra, útmutatásra. 

Ajándékozz meg minket önmagaddal, Szentlelkeddel, a veled való találkozással.
Ámen.

Igehirdetés :

Ez a mai úrvacsorás istentiszteletünk különösen is kedves ünnepi alkalom, hiszen most úrvacsoráznak először azok, akik ebben az évben tettek konfirmációi hitvallást és fogadalmat. Bárcsak lenne számukra valóban emlékezetes, szent, szép alkalommá ez! Bárcsak lenne mindig mindannyiunknak igazi ünnep, amikor az úrasztalához járulhatunk.

Jó alkalom ez arra, hogy megvizsgáljuk: mi a haszna az úrvacsorának? Miért kell, miért érdemes úrvacsorázni és hogyan lehet helyesen úrvacsorázni?

Tegyük ezt úgy, hogy leolvassuk a most elhangzott két igeszakaszról azt, amit erről mond. Négy egyszerű, de fontos örömhíre van ennek az igének.

1. Az első, hogy az úrvacsora középpontjában mindig Jézus Krisztus áll, mégpedig az érettünk meghalt és dicsőségesen feltámadott Úr Jézus Krisztus személye és váltságmunkája.

Olvastuk a szereztetési igében, amit minden úrvacsora alkalmával hallunk, hogy ezt mondja a mi Urunk: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre."

Kétszer egymás után említi, hogy az Ő emlékezetére kell az úrvacsorát venni. Vagyis emlékeznünk kell arra, hogy mit tett Ő értünk. És mit tett értünk? A folytatás így hangzik: "Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön."

Nekünk tehát minden úrvacsora alkalmával az Úr Jézus Krisztus kereszthalálának a tényét és jelentőségét kell hirdetnünk. És mi volt annak a jelentősége? Hosszas magyarázat helyett, hadd olvassak néhány mondatot Ézsaiás könyvéből.

"A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért." (Ézs 53,4-6)

Ez az Úr halálának a jelentősége, hogy Isten Jézuson hajtotta végre a mi bűneink büntetését. Ezért, aki Jézusban hisz és komolyan veszi, hogy ez rá is érvényes, az Istentől teljes bocsánatot kap, mivel Jézus a kereszten már elszenvedte a mi büntetésünket. Ezért fogalmazott a mi Urunk az úrvacsora szereztetésekor így: "E pohár az új szövetség az én vérem által, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára."

Ez az Úr halálának a jelentősége. Az úrvacsora egyszerű jegyei ezt a hitet erősíthetik meg bennünk. Azt a hitet, amely bizonyos abban, amit Pál apostol így fogalmazott meg: "Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámasztatott a mi megigazulásunkért." Ezért minden úrvacsorai istentisztelet a hálaadásnak és az örömnek a különös alkalma. Ahogy ma énekelni fogjuk egyik szép énekünket: "Örülj, szívem, vigadj, lelkem, ékességed lett a hit. Vacsorához, mégy Jézushoz, hivatalos vagy te itt." (436. dicséret)

Az úrvacsorai istentisztelet homlokterében tehát az érettünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztus áll, akinek az önmaga feláldozása az egyetlen, de minden időkre érvényes áldozat, amit Isten elfogadott.

2. A második, ami alapigénkből kiderült, hogy minden úrvacsora megerősíti az élő Krisztussal való közösségüket. Így olvastuk ezt itt: "Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörtünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?"

Ezt azt jelenti, hogy az a falat kenyér és korty bor, amit itt az úrvacsorában magunkhoz veszünk, Jézus Krisztusnak a nagypénteken összetört testére és a bűneink miatt kifolyt vérére emlékeztet bennünket. De ez az emlékezés nemcsak egyfajta értelmi visszagondolás arra, hogy mi történt akkor, hanem a hívő ember átéli ennek a reá való mostani hatását. Azt, hogy ma is ezért kapunk bocsánatot Istentől.

Éppen ezért ez az emlékezés egyfajta imádattá, hálaadássá is válik, és megerősíti a hívőben azt a vágyat, hogy belsőleg azonosuljon az élő Krisztussal. Vele eggyé váljék, egyesüljön. Pontosan úgy, ahogy most énekeltük: "Mert érdemedben részesül, Teveled, Uram, egyesül, ha hív tagja e vendégségnek. Mint a bort s kenyeret veszi, akképp részesévé teszi, a hit őtet az idvességnek." (437. dicséret)

Tehát lelkiképpen ugyanúgy eggyé válunk Jézussal, mint ahogy testileg, fizikálisan eggyé válunk azzal a falat kenyérrel és korty borral, amit lenyelünk. Ezért is ünnep alkalom mindig az úrvacsora, mert különös hangsúlyt tesz arra, hogy közelebb kerülhet a hívő Jézushoz, megújulhat, elmélyülhet, megerősödhet a vele való lelki közösségünk, ami aztán a hétköznapokban abban mutatkozik meg, hogy egészen valóságos módon együtt járunk, együtt lakunk, együtt élünk a hit által bennünk élő Krisztussal.

Ez a vele való közösség mindig azt is jelenti, hogy szakítani kell azzal, ami tőle idegen, ami tőle is távol tart. Röviden így mondja ezt a Biblia: a bűnnel. Ezért fogalmaz itt a Szentírás ilyen keményen: "Nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is." Nincsen is-is. Vágyakozom Jézus Krisztus után, ez kifejezésre jut abban is, hogy úrvacsorázom, de semmi nem változik az életemben, úgy gondolom, mehet minden ugyanúgy tovább, mint addig. Meg sem vizsgálom, hogy neki mi utálatos most az életemben, és az nekem is utálatos lesz. Azt pedig nemcsak megvallom, hanem el is hagyom, úgy ahogy azt a Szentírás mondja. Ez az igazi.

Az erősödik meg a Krisztussal való közösségben, aki ugyanakkor vagdalja a szálakat, amik a különböző bűnökhöz, rossz szokásokhoz, téves beidegződésekhez kötik, és amit Jézus Krisztus elítél az életünkben, azt mi is elítéljük és igyekszünk el is hagyni.

A prófétáknál többször olvashatjuk, hogy Isten amiatt dorgálta az Ő népét, hogy megpróbálták ezt az is-is magatartást. Csak egyre emlékeztetek. Jeremiásnál olvassuk, Isten így mondja: "Eljöttök az én házamba, imádkoztok, bemutatjátok az áldozatot, aztán kimentek onnan, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek." És ezután kemény feddés jön így semmi értelme templomba menni. Nem kell Istennek az áldozat. Neki nem az áldozat kell, hanem az áldozatot bemutatónak a szíve, az egész élete. Ő az egész embernek akar új életet adni. Nem azt tartja számon, hogy teljesített-e bizonyos vallásos kötelezettségeket. Nincsenek vallásos kötelességek. Szeretetkapcsolat van az élő Isten és a benne hívő között. És ha igazán szeretjük Őt, akkor utáljuk azt, amit Ő utál. Ő utálja a képmutatást, minden tisztátalanságot, és fel van ott sorolva, hogy mi mindent.

Az úrvacsorázik helyesen mindig, aki vágyik arra, hogy megerősödjék ez által is a Krisztussal való közössége, és ugyanakkor kész bármivel szakítani, amit Isten az életében elítél.

3. A harmadik haszna, áldása az úrvacsorának az, hogy nemcsak az élő Krisztussal való lelki közösségben újulhatunk meg, hanem újra és újra átélhetjük az egymással való testvéri közösséget is. Ezt meg így olvastuk itt a következő versben: "Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk."

Itt mindnyájan ugyanabból a kenyérből kapunk egy falatot, és ez kifejezésre juttatja azt, hogy valahol mélyen hasonló, sőt azonos a lelki helyzetünk, mert mindannyian kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, és Jézus érdeméért mindannyian teljes bocsánatot és feloldozást kaptunk. Itt is megszólal azonban az ige, hogy ennek folytatása van. Mivel Isten feltétel nélkül kész megbocsátani a bűnbánó bűnösnek, ebből annak kell következnie, hogy mi is feltétel nélküli szeretettel vagyunk készek elfogadni és szeretni egymást. Ez az Istentől kapott meg nem érdemelt szeretet átárad a hívőn, és ez a szeretet határozza meg a másokhoz való viszonyát.

Korinthusban pontosan ez volt a gyülekezet egyik bűne, hogy ez hiányzott a gyakorlatukból. Ezért, mielőtt a szereztetési igére tér az apostol, keményen feddi őket, amikor így ír nekik: "Amikor összejöttök egy helyre, nem lehet úrvacsorával élni, mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik. Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét, és megszégyenítitek azokat, akiknek nincsen? Mit gondjak erre? Dicsérjelek ezért titeket? Nem dicsérlek." (11,20-22)

Az volt tudniillik a szokás, hogy ha lehetett, minden este összejöttek Isten igéjét hallgatni, és Istent dicsőíteni. Mivel azonban sokféle emberből állt az a gyülekezet is, és különösen Korinthusban sok rabszolga volt, aki keresztyénné lett, nem tudtak egy meghatározott időpontra megérkezni, hanem amikor elengedték őket. Viszonylag hosszú ideig tartott, amíg összejött a gyülekezet. Ezért ott közben, hogy hasznosan töltsék az időt, megvacsoráztak. Ez egyfajta szeretetvendégség lett volna, hogy ki-ki hoz valamit otthonról, azt elosztják és egyenlően részesednek belőle. Amikor mindenki megjött, elhangzik az igehirdetés, utána úrvacsoráznak. Ehelyett mi történt?

Azok, akik akkor indultak, amikor akartak, mert nem rabszolgák voltak, megérkeztek idejében, elunták magukat, kipakolták az elemózsiát és belaktak. Sőt még ilyen is volt, hogy megrészegedtek. S akkor befutottak, akik késő estig dolgoztak, a rabszolgák, ők semmit sem hoztak magukkal, mert nekik nem csomagolt vacsorát senki, és azt mondták azok, akik ott voltak és jóllaktak: na, most akkor úrvacsorázzunk. Erre írja Pál: milyen dolog ez? Hol van itt a szeretet? Nem az lenne a Krisztus szerint való, hogy megvárjátok egymást, aztán elosztjátok egyenlőképpen, vagy ha nem egyenlőképpen, akkor az, aki késő estig dolgozott és semmije nincs, többet kap, és utána úrvacsoráztok, ebben a szeretetlégkörben? Így azonban jobb, ha nem úrvacsoráztok, mert az nem igazi közösség.

Amikor ilyen dolgokról van szó, mindig keményen fogalmaz Isten igéje, mert Isten nem tűri, hogy miután az Ő szeretetében megfürdünk, megtisztulunk, az reánk árad, az elakadjon bennünk. Ő azért árasztja olyan bőséggel, hogy ugyanilyen bőséggel áradjon tovább. Az a szeretet és bocsánat, amit tőle kaptunk, átformáljon minket. Mindnyájan úgy születünk, hogy ez az enyém és nekem minél több legyen, a többi nem érdekel. Ebből kell újjászületni és a krisztusi természetnek kibontakozni. A krisztusi természet meg az, hogy én inkább nem eszem, csak a másiknak örömöt szerezzek és segítsek. Miért? Mert szeretem. Miért szeretem? Mert engem is szeret az Isten és én így akarok viszonyulni másokhoz, ahogy Ő elfogadott engem.

Ez az igazi szeretetközösség, ez az a lelkület, amire Jézus meg akar tisztítani, meg akar váltani. És ennyire gyakorlati következményei vannak annak, ha valaki csakugyan megerősödött a Jézus Krisztussal való lelki közösségben, abból ilyen életváltozás, gondolkozásváltozás következik, mert a szeretet gazdagon árad.

Az, amire éppen az úrvacsora után adott példát Jézus, amikor megmosta a tanítványok lábát. Amikor azt mondta nekik: "Példát adtam nektek, hogy ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást." (Jn 13,34)

Jó lenne, ha ebben is megújulnánk minden úrvacsora alkalmával. Úgy nézek a másikra, ha nem ismerem is, hogy teljesen azonosak vagyunk abban, hogy kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. Ha a kegyelmet hittel elfogadtuk, bocsánatot nyert bűnösök vagyunk. Mindkettőnkre reánk árad Isten meg nem érdemelt szeretete. Hát akkor áradjon az tovább rajtunk egymásra is, meg a kívül valókra, meg a nehéz emberekre, netalán még az ellenségeinkre is! Az úrvacsora erre is ad erőt az embernek.

4. És végül, mit jelent az a szó, amire újra és újra rákérdeznek a testvérek, hogy aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét és issza az Úr poharát? Így olvastuk ezt: "Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának."

Ebből egészen világos, hogy nem az veszi méltatlanul, aki bűnös. Nem erről volt itt szó. Ellenkezőleg: az úrasztalához éppen azoknak kell jönniük, akik tudják, hogy bűnösök, és tudják, mire kérnek bocsánatot, mitől akarnak szabadulni. A korinthusiak bűne az volt, hogy úgy vettek részt ebben a különleges étkezésben, az úrvacsorában, mintha ez semmiben nem különböznék egyéb, közönséges étkezésektől. Tehát nem a lényegének megfelelő módon, nem méltóképpen vették azt, hanem méltatlanul. Mintha az úrvacsora is olyan étkezés lett volna, mint a többi. Ezért nem készültek rá, nem az Isten szeretetén csodálkozó áhítattal vettek részt azon, és egyáltalán semmi következménye nem volt az úrvacsorázásuknak, mert nem változott meg az életük. Ezért méltatlanul, hiába vették. Nem volt semmi jelentősége, semmi haszna a számukra. Gépiesen, megszokásból, így szoktuk minden este, most már jól laktunk, úrvacsorázunk és hazamegyünk.

Azt mondja az apostol: ez a méltatlan. Mert azt nem felejthetjük el soha, hogy itt a Király ad nekünk fogadást. Minden úrvacsora alkalmával a világmindenség teljhatalmú királya enged egészen közel magához és akarja táplálni a lelkünket, erősíteni a hitünket olyan módon, ahogy csak Ő tudja. Nagy kiváltság, hogy valaki úrvacsorázhat. Nagy lelki erőket kaphat ebben a Jézussal való közösségben. Újra és újra átélhetjük az Ő halálának a jelentőségét. Ezért kell azt hirdetni.

A kenyér, amit itt eszünk, ugyanolyan közönséges kenyér, mint amit máskor eszünk, de a cél, amiért fogyasztjuk, az nem közönséges, az szent cél, az lelki cél. Azért is csak egy falat, egyébként az étkezés célja, hogy jóllakjunk. Itt nem az a cél. Itt az a cél, hogy ez is emlékeztessen minket arra, hogy így törték össze miattam a bűn nélküli Jézus Krisztust, ahogy ebből a kenyérből törtek egy darabot a kezembe. Ilyen valóságosan eggyé lehetek vele a hit által, ahogy ez a falat eggyé válik velem, ahogy lenyeltem és ott van a gyomromban. Valami nagy lelki valóságot egészen egyszerű módon szemléltetni, és ezáltal a hitünket erősíteni - ez az úrvacsora célja.

Aki nem így és nem ezért úrvacsorázik, az méltatlanul eszi és issza. Gépiesen, megszokásból, azért, mert a többi is, de nincs mögött ez. Ezért szükséges az, hogy vizsgáljuk meg magunkat, mielőtt úrvacsorázunk. "Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból."

Önvizsgálattal készülni, hittel elfogadni és komolyan venni azt, amit ez jelent, amire utal, és utána nagy hálával továbbmenni megváltozott élettel. Itt hagyni valami bűnterhet, rossz szokást, és telítődni Krisztussal, az Ő Lelkével és örömével.

Az úrvacsora középpontjában tehát mindig Jézus Krisztus személye van. Mégpedig az Ő halálát hirdetjük ilyenkor. Ő jelen van az úrvacsorában. Nem a kenyérben és borban, hanem az Ő igéjében - ahogy Ő mondta. Ahol az Ő igéje hangzik, ott van Ő jelen.

Megerősödhet a hívő a vele való közösségben, de ennek együtt kell járnia azzal, hogy szakít a bűnökkel. Megerősödhetünk az egymással való testvéri közösségben, de ennek együtt kell járnia azzal, hogy megújulunk az egymás iránti szeretetben. Ahogy Jézus szeretett minket, úgy akarjuk mi is szeretni egymást.

Akkor nem fogunk méltatlanul úrvacsorázni, hogy ha tudjuk ez mire való. Ha megvizsgáltuk magunkat, ha hittel túllátunk az egyszerű jegyeken arra a nagyszerű eseményre, ami a Golgotán történt, és ha tudjuk, hogy ez személy szerint reánk is érvényes és megváltozik az életünk.

5. Még mintegy függelékként néhány egészen gyakorlati dolgot hadd említsek, mert erre is többször rákérdeznek a testvérek. Először mindig a kenyeret vesszük, utána a bort. Miért? Mert így van leírva a Bibliában és Jézus is ebben a sorrendben adta a tanítványoknak.

Nem feltétlenül ilyennek kell lennie a kenyér anyagának. Vannak felekezetek, ahol kovász nélküli kenyeret, vagyis ostyát vesznek. De tudok olyan hívőkről, akik a szöges drót mögött kukoricapuliszkával úrvacsoráztak, meg borókafenyőből kotyvasztottak valami levet, és hiszem, hogy az az úrvacsora is ugyanolyan érvényes volt, mint amikor mi fehér kenyérrel és finom borral emlékezünk az Úr halálára. Mert nem a jegyek anyaga teszi érvényessé az úrvacsorát, hanem az a Jézus teszi érvényessé, aki meghalt helyettünk a kereszten, és az a hit, amivel komolyan vesszük, hogy helyettünk is meghalt a kereszten.

Praktikus dolog, ha három ujjal vesszük a kenyeret, mert néha megszorítjuk két ujjal, aztán kettétörik és az úrvacsora áhítatát és szentségét ilyen apróságok is megzavarhatják. Ha mégis megtörténik, ne zavarjon senkit. Általában egy kortyot szoktuk a kehelyből inni, mert ez csak emlékeztet arra, ami történt, de ha történetesen valaki a kis kelyhet kiissza, az sem baj. Ezt a kelyhet ne úgy "dobjuk be", mint a stampedlit szokták némelyek, hanem eközben is az Úr halálára gondoljunk. Akkor lesz méltóképpeni az úrvacsorázásunk, ha ezt is ilyen szent gondolatokkal és hálával vesszük magunkhoz. Ezért jó az, ha előtte is, közben is, utána is imádkozunk.

Nehéz megérteni azt, hogy amikor Isten ad itt nekünk egy félórát arra, hogy csendben megálljunk előtte, akkor mindenféle nézelődéssel töltjük az időt ahelyett, hogy végre a templom csendjében kiöntenénk a szívünket neki. Úgy sem lehet eltéveszteni semmit, mert ha csukott szemmel imádkozik is valaki, meghallja, hogy az ő sora következik és felálltak az emberek. Nem kell izgulni semmi miatt.

Bár árasztaná ki Isten reánk a könyörgésnek a lelkét és tudnánk Őt dicsőíteni itt! Tudnánk neki konkrétan bűnt vallani. Tudnánk hálát adni a bocsánatért és kérdezni Őt, hogy mi az, amitől éppen most akarja megtisztítani az életünket.

Még egy utolsó kérdés. Milyen gyakran kell úrvacsorázni? Nem kell egyáltalán, de aki tudja, hogy mit jelent az úrvacsora, az olyan gyakran úrvacsorázik, amilyen gyakran csak lehet. Mert ha ez azt célozza, hogy megerősítse a hitünket, megújítsa a Krisztussal és egymással való közösségünket, kézzelfoghatóbbá tegye számunkra, hogy mivel akarunk szakítani, és miben akarunk változni, akkor erre minél gyakrabban rászorulunk mindnyájan. Ha meg ez ajándék, akkor minél gyakrabban tartsuk a kezünket, hogy Isten megajándékozzon vele bennünket.

Imádkozzunk!

Imádunk téged, megváltó Urunk Jézus Krisztus, aki szerettél bennünket is, és önmagadat adtad érettünk. Köszönjük, hogy a te halálod a mi életünk, bűnbocsánatunk, örök üdvösségünk szerzője lett. Könyörülj rajtunk, hogy tudjuk ezt hinni és egyre jobban, egyre bátrabban hinni. Változtassa meg ez a veled való közösségünk az életünket. Tölts meg minket azzal a szeretettel, amivel te szerettél és szeretsz bennünket.

Ajándékozz meg mindnyájunkat sok-sok olyan úrvacsorai közösséggel, ahol nem méltatlanul esszük a kenyeret és isszuk az Úrnak poharát, hanem ezzel a hittel, hálával és örömmel.

Könyörgünk, hogy így tudjanak úrvacsorázni most azok is, akik életükben először tehetik ezt. Így ébressz vágyat a szívükben, hogy minél gyakrabban vendégei legyenek a te asztalodnak.

Kérünk, beszélj velünk tovább is a most elhangzott igén keresztül. Kérünk, hogy a te halálodról szóló evangélium erősítse a hitünket.

Könyörgünk hozzád azokért, akik most különösen rászorulnak szeretetedre. Légy irgalmas azoknak, akiknek az otthonát összedöntötte a földrengés, vagy szeretteik elpusztultak a romok alatt.

Kérünk, erősítsd azokat, akik most a vizsgákra készülnek.

Kérünk, készíts sok-sok lelki áldást az elkezdődött csendesheteinkre, csendesnapjainkra, hogy sokan új életet kapjanak ott tőled.

Köszönjük, hogy adtál esőt. Alázatosan kérünk még. Tőled kérjük mindennapi kenyerünket, a minden napra szükséges igét, és a minden napra szükséges békességet.

Kérünk, segíts most folytatni az imádságot magunkban ebben a csendben.

LETÖRÖL MINDEN KÖNNYET❣️

,,Íme, az Isten... letöröl minden könnyet a szemükről...,,(Jel 21,3-4)

Arról az új világról mondja ezt Isten, amit majd Krisztus második eljövetele után teremt. 

Ebben a mostani világban nagyon sok könny vér és verejték folyik. 

Kezdetben nem így volt, ez mind az Istentől való elszakadás következménye.

Végigkísér bennünket. Amikor egy ember megszületik, az édesanyja verítékben úszik és vérzik. 

A kicsi első tette pedig az, hogy felsír. És ettől kezdve hol ő sír mások miatt, hol miatta sírnak mások, verejtékkel keresi meg a kenyerét, és közben nem szűnik meg a vérontás különféle formája sem.

Abban a világban, amit Isten a benne hívőknek készít, „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom".

Akik már ebben a világban Isten újjáteremtett gyermekei, azok arra törekszenek, hogy sose folyjék miattuk könny, se vér. 

Sőt ők tudnak sírni a sírókkal, tudnak vigasztalni azzal a vigasztalással, amit ők is Krisztustól kapnak, megtanulnak könnyet törölni, sebet kötözni. 

A halál világában az életet képviselik. Jézus Krisztus megszabadít minden benne hívőt attól a kényszertől, hogy önmagát szeresse mindenekfelett, s felszabadít arra, hogy adjon, szolgáljon, segítsen.

Jézus is sírt Lázár sírjánál, s Jeruzsálem hitetlensége miatt is. Jézus is verejtékezett a nagycsütörtök éjszakáján folytatott imaharcában. És ő is vérzett, sőt elvérzett a kereszten - éppen azért, hogy gátat vessen ez elé a könny- és vérfolyam elé, s halálával teremtsen olyan embereket, akik az eljövendő új világ erőit hozzák el erre a világra, akik „az új teremtés zsengéi".

Boldog, aki már itt így él. Mert akit nem tisztít meg Jézus Krisztus vére, annak nem lesz helye az új világban, hanem csak ott, ahol lesz „sírás és fogcsikorgatás" (Mt 25,30).

IGAZAM LENNE, DE ...❣️

,,💞Engedelmességedben bízva írok neked, mert tudom, hogy többet is megteszel annál, amit mondok.,, (Filém 21)

Filemonnak sem volt ez könnyű lecke. Meglopta és otthagyta a rabszolgája, s most beállít Pál apostol levelével.
Teljesen igaza lenne, ha példásan megbüntetné.
Igen ám, csakhogy Filemon is teljes bocsánatot és kegyelmet kapott, amikor Isten befogadta őt gyermekei közé. És azóta ezt az evangéliumot hirdeti másoknak is.
Hogyan lesz ebből a tanból gyakorlat a hétköznapokban?
Valóban keresztény testvérként kell visszafogadnia ezt a gyereket?
Vagy esetleg fel is kell szabadítania?
És mit szólnak ehhez mások? Szokatlan szituáció.
A Krisztusban kapott szeretet új törvénye belülről repeszti szét a rabszolga-társadalom és minden társadalom hamisságait „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad..." (Gal 3,28)

És Filemon lemond az igazáról, tudomásul veszi ezt a nagy változást, amelyet Jézus hozott ebbe a velejéig romlott világba. Így jelenik meg Krisztus ebben a világban a benne hívő, új életet kapott tanítványain keresztül.

Egy művelt rabbi, aki éppen börtönben van Krisztusért, egy jómódú pogány gazda, egy nincstelen, komisz rabszolgafiú - akik testvérek a Krisztusban és őérette mindhárman Isten gyermekei lettek.
Így megtanulnak bocsánatot kérni és bocsánatot adni, ahogy Isten is megbocsátott nekik Krisztusért.
Készek vagyunk-e valóban a krisztusi szeretet törvénye szerint élni ebben a világban?
Lehetséges-e ez egyáltalán? Megpróbáltuk már? Valóban Krisztus él bennünk, vagy csak mi próbálunk egy kicsit őhozzá hasonlóan cselekedni?

Az ő természete bontakozik ki bennünk, vagy ez még a miénk, javított kiadásban, egy kis humanista vagy vallásos díszítéssel? Akiben ő él, az többet is tesz annál, mint ami az alsó határ, mert nem ragaszkodik a maga igazához, hanem mindig Krisztushoz.

FÉLEK NAGYON, DE...💞

,,💞visszanyerd, most már nem úgy, mint rabszolgát..., hanem... az Úrban is szeretett testvéred.,, (Filém 15-16)

Onézimosz elrendezte a múltját Istennel, de most rendeznie kell azt Filemonnal is. 

Igen ám, de a szökött rabszolgát legjobb esetben megkorbácsolták, ami gyakran valósággal lenyúzta a meztelen hátát, vagy homlokára sütötték tüzes vassal a bélyeget, de olykor ki is végezték elrettentő példaként.
Helyes az, hogy Pál hazaküldi ezt a fiút?

Az apostol bízik abban, hogy Filemon Krisztus tanítványa, s mint rabszolgatartó is így fog viselkedni. 

De még inkább bízik Krisztusban, aki új életet adott ennek a szökött fiúnak, és meg is fogja védeni.
De vajon Onézimosz is bízik-e ennyire Krisztusban? Ezt kell neki most már egyre jobban megtanulnia.
Mert ezt jelenti hitben járni: minden helyzetben, veszélyes körülmények közt is számol új Urának hatalmával és szeretetével, és számít rá.

 
Ő kiszolgáltatta magát Jézusnak, tehát nincs kiszolgáltatva többé senki másnak.
Pál azt kéri Filemontól, hogy úgy fogadja vissza szökött szolgáját, mint aki testvérévé lett Krisztusban. Ilyen egyszerű lenne ez?
Egy tolvaj szökevény egyszerre Isten gyermekévé lesz?
Isten kegyelmének a munkája nyomán, igen.

De nem olyan egyszerű ez, mert Jézus bűn nélküli életébe került. Ő meghalt, hogy az Onézimoszok élhessenek. Ő elszenvedte Onézimosz bűneinek büntetését - és a mienket is -, hogy a bűn rabszolgaságából Isten boldog és szabad gyermekeivé legyünk.
Meg kell tanulni ebben a szabadságban járni.

Meg kell tanulni magunkat egészen Krisztus kegyelmére bízni.
Ha félünk is, bízni benne. Ismerni ígéreteit, s komolyan venni azokat.
Egyre jobban megismerni őt magát, hogy Pál apostolhoz hasonló gyámok nélkül is közvetlenül vele legyen élő kapcsolatunk, s ez adjon biztonságot, békességet, bátorságot.

JOGOM LENNE DE...❣️

"..magamnál szerettem volna tartani... Döntésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni..." (Filém 12-14)

A Filemonhoz írt levél Pál apostol legrövidebb levele. Három szereplője van, ismerjük meg őket közelebbről!

Filemon kolosséi keresztény volt, valószínűleg az ő házánál jöttek össze a hívők. 

Onézimosz az ő rabszolgája volt, aki meglopta és megszökött. 

Valahogyan elkerült Pál apostolhoz, akiről hallhatott korábban, s aki akkor éppen börtönben volt. 

Pál mellett hívővé lett. Az apostol visszaküldi őt gazdájához, Filemonhoz, de ennek a levélnek a védelme alatt.

Három egymástól életkorban, társadalmi helyzetben, műveltségben teljesen különböző ember. 

De mindhármuk jellemében Jézusi tulajdonságok kezdenek megmutatkozni. Ebben az egyben közösek: Jézus Krisztus tanítványai lettek, s eszerint is akarnak élni.

Pál a börtönben is „szül". Ezt írja Onézimoszról: fiam, akit fogságban szültem. 

Nem önmagát sajnálja, nem is sajnáltatja, nem fogva tartóit vádolja, hanem ott is hivatása magaslatán áll: őrei közül többeket s ezt a rabszolgafiút is Jézushoz vezeti. Mi hogyan viseljük a nehézségekelt? Vannak-e lelki gyermekeink?

Ebben a helyzetben nagyon jól jött neki Onézimosz segítsége. 

Még sem tartja magánál, hanem visszaküldi tulajdonosához, Filemonhoz. Írja. hogy joga lenne ott tartani, de nem él ezzel, betartja a rendet. Mennyi békétlenség forrása az, amikor emberek mindenáron érvényesítik jogaikat, s csak ennek a jegyében cselekszenek. 

Milyen sok otthoni békétlenség oka ez: nekem ez jár, én nem vagyok a család cselédje vagy bolondja. Jézus nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, őt a szeretete vezette, nem a jogai.

És Pál kötelezvényt ír, hogy megtéríti az Onézimosz által okozott kárt. 

Kéri, hogy úgy fogadja őt vissza Filemon, mintha maga Pál menne hozzá. Jézus is kifizette a mi adósságunkat, ezért mehetünk Istenhez bizalommal (Kol 2,14).

BESZŰKÜLNI VAGY ELMÉLYÜLNI❓

"💞Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez... az ember... eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet." (Mt 13,44)

A példázatbeli ember szántogatott, s az ekéje beleakadt valamibe. Kiderült, hogy valamikor kincseket ástak el oda. Elmegy tehát, örömében eladja mindenét, és megveszi azt a földet.

De amíg ő ezzel foglalkozott, mások haladtak a szántással, ő lemaradt mögöttük. És ha mindenét eladta, nem maradt neki más, csak ez a kincs. Igen, de ez többet ért mindennél, a közben elvégzett munkánál is, és minden addigi vagyonánál. Látszólag beszűkült az élete, valójában azonban elmélyült, gazdagabb lett.

Az egyik faluban az ásott kutakban nem jó víz volt, nyáron pedig olykor ki is száradtak ezek. A főtéren fúrtak egy kutat, s utána az látta el az egész falut bőséges, jó minőségű vízzel. Kisebb átmérőjű csövön jött a víz, mint egy szokásos kút átmérője, de mélyebbről, több és jobb vizet kaptak.

Van ilyen a lelki életben is. A lehetőségek nagy kínálata és az emberi mohóság miatt nagyon felszínessé, sekélyessé válik sok ember élete. De ha valaki felismeri az Isten által kínált kincsek értékét, örömében (és nem kényszerből, rábeszélésre) szívesen lemond sok mindenről, hogy ez a lelki gazdagság az övé legyen, és másokat is tudjon vele gazdagítani.

Ha csak beszűkül valaki, szegényebb lesz. De ha azért mond le valamiről, hogy elmélyüljön, és igazi kincshez jusson, gazdagabb lesz az élete.

Aki minden lehetőséggel élni akar, az sokszor elfelejt közben élni. Jézus szerint „kevésre van szükség, valójában csak egyre" (Lk 10,42), s ő olyan ajándékot kínál, amelyet „nem vehetnek el tőlünk", ami lelkileg gazdaggá tesz itt, és érték marad a halálunk után is. Ez pedig ő maga. 

Akinek az életében ő lesz az első helyen, az minden egyébbel is helyesen tud élni.

MIVEL VAGYOK TELE❓

,,💞...tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.,, (2Kor 7,4) 

Mivel van tele a mi életünk? Gondokkal, feladatokkal, félelmekkel, hirtelen támadt nagy baj esetén kétségbeeséssel, van, aki önmagával van tele, vagy szerelemmel (fülig szerelmes), van, aki egy másik emberrel, vagy a semmivel - üres az élete.

Sokan tapasztalják, hogy ha kitölti is valami őket, mégis marad hiányérzetük, még valami kellene a teljes boldogsághoz. Amikor pedig megszűnik az addigi tartalom (abba kell hagyni a munkát; meghal, akiért élt az illető...), összeomlik az életük. Csak az tartotta, s most nincs miért élni.

Isten arra teremtett minket, hogy mint üres edények, ővele legyünk tele.
Az iránta való szeretet (teljes szívedből) és tisztelet töltsön be, és így legyünk szerelmesek, szorgalmasak, szenvedők stb.! 

Aki ővele van tele, az soha nem veszíti el élete tartalmát, s benne minden más tartalom is a helyére kerül.
Ezért hordozza az ilyen ember egészen másként a veszteségeket, próbatételeket. 

Istenben szerető Atyja van, akire mindig számíthat, akivel közösségben mindent megkapott, amire szüksége van ebben az életben és az örökkévalóságban. 

Hogy emellé olykor nehézségek is jönnek, azok őt is meggyötrik, de Isten a benne bízókat előre felkészíti erre, s ezért már előre kapnak vigasztalást és erőt is.
Nem akkor kapkodnak valami segítség után, amikor bajok érik őket, legfeljebb akkor még erősebben kapaszkodnak szövetséges Istenükbe, aki a nehéz időkben még inkább érezteti gyermekeivel hatalmát és szeretetét.

Ezért nem túlzás, amit itt Pál apostol ír. Abban az időben különösen is sok szenvedésben volt része.
De Krisztussal való szoros közösségén ez nem változtatott.
Az elég volt ahhoz, hogy megvigasztalt, reménykedő ember maradjon.

Mi ismerjük ezt az elrejtettséget és lelki biztonságot?

HA ISMERNÉD... ❣️

Jézus így válaszolt:
„Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom!, te kértél volna tőle..." (Jn 4,10)

A samáriai asszony nagyon magabiztosan kezd tárgyalni Jézussal. 

Hozzáértően beszél a vízmerítés technikájáról, különböző vallási kérdesekről, úgy tűnik, tájékozott, mint aki kapott vallásos nevelést. Jézus nem bántja meg őt, de szelíd határozottsággal mégis érezteti vele: nem erről van szó. 

Ő pontosan tudja, hogy e mögött az álarc mögött egy boldogtalan ember áll.
Ezért mondja neki: ha ismernéd Isten ajándékát... Akkor nem ment volna tönkre minden házasságod, nem lennél emberkerülő, aki a déli hőségben jön vízért, nem bújnál vallásos elméleti kérdések mögé a megoldatlanságaiddal.

Nem kísért-e minket is: magabiztos okoskodás mögé bújni életünk gubancaival? 

Ha ismernéd Isten ajándékát, Jézust, és azt a gazdagságot, amit ő a benne hívőknek ad, akkor nem ilyen légkör lenne otthon, nem lenne annyi rendezetlen kapcsolatod, nem lenne ennyi feszültség benned, ilyen félelem és büszkeség a szívedben. 

Ha ismernéd Isten ajándékát, és hogy ki Jézus, akkor ő lenne a legfontosabb számodra, öröm lenne a vele töltött idő, és nem halogatott kötelesség, akkor keresnéd a csendet, jobban ismernéd magadat, s régen átadtad volna már életed trónját neki.
És akkor te kérnéd őt, hogy adja neked azt az életet, amelyet csak tőle lehet kapni, amely egyedül érdemli meg az élet elnevezést, aki tulajdonképpen ő maga.

A beszélgetésük végére megtudta ez az asszony, hogy ki Jézus, hogy mi az Isten ajándéka és mindenről megfeledkezve boldog örömmel futott be a faluba és hirdette az embereknek, kivel találkozott.
Egy magányos, boldogtalan, kudarcos ember élete meggyógyult és az evangélium boldog hírvivője lett. Olyan ajándékot kapott, amelyet azonnal megosztott másokkal is.
Én vajon ismerem az Isten ajándékát és hogy ki valóban Jézus?

ÜRES KÉZ - TELE SZÍV❣️

,,💞Tanú az Úr veletek együtt..., hogy nem találtatok semmit a kezemben,, (1Sám 12,5)

Miért tartja Sámuel fontosnak, hogy ezt mintegy jegyzőkönyvbe vegyék? 

Mit jelent az, hogy üres kézzel megy nyugdíjba? Több mindent:
Jelenti, hogy amíg a nép bírája volt, senkitől nem fogadott el megvesztegető ajándékot. 

De nem élt vissza a pozíciójával sem, nem vett el sem szavakkal vagy fondorlattal senkitől semmit.

Jelenti azt is, hogy senkinek nem adósa. Nem terheli kötelességmulasztás, megtett minden tőle telhetőt, nem vádolják teljesítetlen ígéretek.

De jelenti ezt is: szabad vagyok, nem ragaszkodom semmihez, amit Isten a kezembe adott, elfogadtam, amit most visszavesz, visszaadom. 

Eddig is ő használta a kezemet, ezután is használja ő, amire akarja! Az ilyen ember nem keserű és boldogtalan, hanem kíváncsi, és kész elfogadni Urától az új feladatokat.

Sámuelnek nemcsak a munka jelentette az élete tartalmát és értelmét. 

Sok ember élete üressé válik, ha már nem igénylik a munkáját, vagy nem tud dolgozni. 

Isten gyermekének az Úrral való közösség tölti ki az életét. 

Ezen belül megvan a munka szerepe is, de ha az háttérbe szorul, nem omlik össze semmi, mert az Urat nem veszítette el, élete értelme változatlan marad, szíve ővele van tele.

Mennyivel gazdagabb egy ilyen üres kezű ember, mint az, aki visszavonulásakor szorongatja, amit megszerzett.
Keze tele van rendjeleivel és sérelmeivel, vagy önmagával, s egyszer kiderül, hogy semmije sincs, érdemei elolvadtak, mint gyerekek markában a hó.

Sámuel üres kezei ezt is tanítják: az öregség az alázat iskolája. 

Akkor még inkább Isten kegyelmére hagyatkozzék az ember! De ne feledjük - elég nékünk az Ő kegyelme.

JÓZAN VISSZAVONULÁS!

,,Most már a király jár előttetek, én pedig megöregedtem és megőszültem...,, (1Sám 12,2)

Sokak problémája, hogy nehezen tudnak visszavonulni.
Van, aki belebetegszik abba, hogy nyugdíjba kell mennie.
Az idős Sámuel próféta szép példát ad arra, hogyan teszi ezt Isten gyermeke.
Ő Kr. e. 1000 táján élt, és népének legjelentősebb lelki vezetője volt évtizedeken át. 

Amikor úgy látta, eljött visszavonulásának ideje, egy megrendítően őszinte, szép beszéddel búcsúzott az emberektől (1Sám 12).

Három megállapítást tesz önmagáról, ebből ma az elsővel foglalkozzunk: megöregedtem és megőszültem.
A tények józan megállapítása ez. Isten gyermekeit mindig jellemzi a józan egyszerűség. 

Az élet rendje az, hogy megszületünk, felnőtté válunk, aztán megöregszünk, és végül elmegyünk a minden földiek útján. Ezt a rendet Isten szabta meg, így a megöregedés sem tragédia, hanem isteni rend.
Aki ezt tőle elfogadja, az nem akarja ezt tagadni, késleltetni, az ellenkezőjét mutatni, mert azzal csak nevetségessé válik. Vállalja természetesen az ezzel járó kellemetlenségeket is.

Az Istenre figyelő ember pedig felismeri azt is, mikor kell abbahagynia, amit egész életén át gyakorolt.
Sámuel ezért mondja: itt az új vezető, Saul, átadom neki a munkámat. Jobban szerette volna, ha a fiai követik őt, és Saul ellen is több kifogás felmerülhetett (Sámuel egyáltalán nem helyeselte, hogy a nép pogány mintára királyt választott), de így alakult, elfogadta, s ő visszalépett.
Nem sértődötten, hanem emelkedetten és józanul.

Neki soha nem saját személye volt fontos, hanem mindig, most is Isten dicsősége és a nép jövője.
Sáfárnak tekintette magát. Amit Isten rábízott, igyekezett hűséggel elvégezni. 

Most más folytatja.
Lehet, hogy másként fogja csinálni. De a lényeg nem változik: Isten az marad, aki volt. 

Sámuel nem nélkülözhetetlen, Isten nélkülözhetetlen, de ő hű marad népéhez. 

Isten állította be őt a munkába, és most ő hívja vissza. Ez így van jól.