A filozófusok írnak az idő aszimmetriájáról, vagyis arról, hogy megfordíthatatlanul egy irányba halad. Mérni tudjuk, de megállítani és visszahozni nem. Megszoktuk, hogy egyik pillanat követi a másikat, egyik esztendő jön a másik után, de ritkán gondolunk arra, hogy eljön majd egy pillanat, ami után nem következik másik, mert vége szakad az időnek, és beletorkollik az örökkévalóságba, mint folyók az óceánba. A folyókat is csak a torkolatig tudjuk mérni. És mi lesz utána?
A sátán arra törekszik, hogy ne gondoljunk a jövőre, csak a pillanatra figyeljünk, hogy most jól érezzük magunkat. Isten azonban messzebbre enged látni. Mert van, ami elmúlik, de van, ami megmarad.
Van, ami összeomlik, és van, ami örökkévaló.
Igénk az emberi testet és ezt a földi életet sátorhoz hasonlítja, amely ideiglenes tartózkodási hely.
Ez azonban egyszer összeomlik, s belépünk az örökkévalóságba, amelynek nem lesz vége.
Ott kétféle állapot létezik: Istennel az örök élet, Isten nélkül az örök szenvedés amiatt, hogy itt nem hittünk benne. Ezt a tényt nem szabad elködösíteni.
Hol töltjük az örökkévalóságot - ez minden ember számára a legfontosabb kérdés.
Fontosabb, mint az, hogyan sikerül egy napunk vagy egy vállalkozásunk.
Ne feledjük, hogy minden itteni tettünknek örökkévaló következménye van!
A jelenünkkel alapozzuk meg a jövőnket. És Isten megtanítja a benne hívőket már itt mindent az örökkévalóság nézőpontjából értékelni. Aki ezt gyakorolja, tudja, hogy nem az a fontos igazán, hogy ki mit szól hozzá, hanem hogy Istennek kedves-e egy tettünk.
Nem az dönt, hogy van-e kedvem valamihez, hanem hogy most annak az ideje van-e, s az fontos-e másnak.
Az ilyen ember könnyedén átlép az őt ért sérelmeken, de fontos lesz neki mások üdvössége.
Itt áll két lábbal a földön, de mennyei normákhoz igazodik. Jellemez ez engem?
