A kegyelem harmatja - Jézus nélkül

,,Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt.,,
(Lk 24,21)
Az első húsvét délutánján két szomorú férfi ballagott haza Jeruzsálemből Emmausba. Teljesen rájuk telepedett az előző napok tragikus látványa: hogyan feszítették keresztre azt a Jézust, aki mindenkivel csak jót tett, aki isteni hatalommal és személyválogatás nélküli szeretettel járt közöttük, s aki egyedül tudott volna segíteni népük elesett helyzetén is. Most azonban már ez a reményük is meghiúsult, semmi jót nem várhatnak a jövőtől.

Emmaus Jeruzsálemtől tizenegy kilométernyire nyugatra feküdt, a lemenő nappal szemben haladtak, s ez jól kifejezte lelkiállapotukat. Egyre sötétebb lesz, s végül ránk borul a sötét éjszaka.

Valószínűleg sokunknak ismerős ez a lelkiállapot. Amikor váratlanul valami tragédia történik, vagy éppen tartósan kell hordozni nehéz terheket, amikor dédelgetett remények meghiúsulnak, és már semmi jót nem tud várni az ember. Sokan mennek így „kifelé Jeruzsálemből". Sőt mindnyájan így megyünk kifelé az életből, szemben a lemenő nappal, amíg egyszer életünk napja majd leáldozik.

A két férfi csüggedésének az volt az oka, hogy elveszítették Jézust. Amikor nem sokkal ezután találkoztak a feltámadott Krisztussal, teljesen megváltozott a közérzetük. Ugyanolyan körülmények közt el is múlt a csüggedésük, depressziójuk. Jézusról úgy szólt a prófécia, hogy benne „meglátogat minket a felkelő fény a magasságból" (Lk 1,78). S aki vele jár, az egyre teljesebb világosságra jut, a hite látássá lesz, reményei megvalósulnak, míg eljut majd a mennyei beteljesedés állapotába. S ez már ebben az életben elkezdődik.

Merre tart az életünk: szemben a lemenő nappal, vagy a felkelő nap felé haladva?
Jézus mondta: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága." (Jn 8,12)

A kegyelem harmatja - Látott és hitt

,,Akkor bement a másik tanítvány is (Jézus sírjába)..., és látott, és hitt.,, (Jn 20,8)

János apostol a görög nyelv finom árnyalataival fejezi ki, hogyan jutottak el az emberek Jézus Krisztus feltámadásának napján boldog húsvéti hitre. Jézust pénteken feszítették keresztre, szombaton nem volt szabad tenni semmit, vasárnap már hajnalban kimentek a sírhoz az asszonyok.
A magdalai Mária „látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől", elfutott tehát a tanítványokhoz, és azt mondta nekik, hogy elvitték az Urat a sírból.

Erre Péter és János azonnal odamentek. Péter benézett a sírba, látta, hogy a halotti leplek ott vannak szépen összehajtogatva.

Utána János is bement, ő is ugyanazt látta, de neki közben eszébe jutott, amit Jézus korábban mondott, hogy a harmadik napon fel fog támadni. Ma van a harmadik nap - akkor az Úr feltámadt! Látott, és hitt.

Hármójuk látását három különböző szóval fejezi ki a szentíró. Mária éppen csak odapillantott, s annyit látott, hogy nincs a helyén a zárókő, s már futott is, hogy ezt hírül adja.
Ez a legfelszínesebb „látás".

- Péter alaposan szemügyre vett mindent, s közben gondolkozott, de nem tudta megfejteni a rejtélyt, hova lehetett Jézus teste. Az itt használt szó az alapos vizsgálódást fejezi ki. - János pedig - miközben szintén vizsgálódott - kijelentést kapott, a Szentlélek eszébe juttatta Jézus szavait, s az ige és a Szentlélek mindig hitet ébreszt az ember szívében, vagy megerősíti a hitet, és a teljes valóság látására segít el.

Nemcsak a felszínt észlelem, nemcsak a racionális gondolkozásig jutok el, hanem komolyan veszem „a láthatatlanokat" is (2Kor 4,18), és helyes következtetésre jutok. Isten igéjének a fényébe kerül, amit látok, s így helyes távlatból a teljes valóságon tudok tájékozódni.
Ne érjük be kevesebbel, ne akadjunk el az első kettőnél!