Lezajlott hát a csata, amitől Isten óvta a királyokat.
Szörnyű vereség lett a vége, Aháb ottmaradt a harcmezőn, és Jósáfát is csak isteni csoda révén menekült meg.
Ennyire igaz az, hogy Isten az ő beszédével meg akar menteni minket. Ha azt komolyan veszik, elkerülték volna ezt a tragédiát.
De Ahábot nem is érdekelte, Jósáfát pedig nem mert hallgatni Isten világos intésére.
Szívszorító jelenet: két felelős vezető ott tántorog a szakadék szélén, ha belezuhannak, magukkal rántják a népet is, s Isten nyújtja feléjük a kezét, de ők ellökik maguktól.
Háromszáz évvel később ugyanez történt, megvetették Isten igéjét, és bekövetkezett a babiloni fogság.
És mi mit teszünk Isten életmentő igéjével?
Aki nem engedi, hogy Isten szava bölccsé tegye, az egyre balgább lesz. Aháb azt javasolja, hogy Jósáfát maradjon királyi ruhájában, ő pedig páncélba öltözik. És Jósáfát nem lát át a szitán!
Persze hogy őt támadják a csatában, s csak az menti meg, hogy végre Istenhez kiált, és az Úr elviszi onnan támadóit.
Előbb is kiálthatott volna, de eddig nem volt szava Istenhez. Ő azonban olyan kegyelmes, hogy az ilyen segélykiáltást is meghallgatja. Így hallotta meg Jézus a vele együtt megfeszített lator kiáltását is. Mert „mindaz, aki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik" (ApCsel 2,21 - Károli).
De aki nem hívja segítségül, hanem magában bízik, az elvész, mint Aháb. Ha páncél van rajta, akkor is.
Így van ez a mi örök sorsunkkal is. Kilátástalan helyzetbe kerültünk, ahol nem tudunk magunkon segíteni, mint Jósáfát.
De aki Isten kegyelméért kiált, üdvösséget kap.
Aki pedig a maga álruhás huncutkodásában reménykedik, elpusztul.
Hisszük-e mind a két megállapítást?
Hisszük-e mind a két megállapítást?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése