Cseri Kálmán Igehirdetései: A SZENTLÉLEK MUNKÁJA

Alapige:Jn 16,7-11

,,De én az igazat mondom nektek: jobb nektek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm Őt tihozzátok. És amikor Ő eljön, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében. Bűn tekintetében, hogy nem hisznek bennem. Igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem. Ítélet tekintetében pedig, hogy e világ fejedelme megítéltetett.,,

Imádkozzunk!

Köszönjük Úr Jézus, ha ezt az éneket is imádságként mondhattuk már. Köszönjük, hogy ha máris itt volt a figyelmünk és kinyitottuk a szívünket is előtted. Megvalljuk, néha nehezen megy ez, annyi minden történt velünk és körülöttünk ma is. Olyan sok minden zakatol még a fejünkben, a szívünkben.

Mindenekelőtt ezt kérjük tőled alázatosan: segíts elcsendesedni. Adj nekünk külsőleg is csendet, és a szívünk mélyén is. Hadd álljon le most minden rohanás, hadd némuljon el minden zaj. Szeretnénk csak rád figyelni, hiszen oly nagy kiváltság az, amikor egy ilyen munkás nap végén felé csendet készítesz nekünk. Olyan ritkán ülünk lábaidhoz. Tedd ajándékká most ezt az órát. Egyedül te tudsz rólunk mindent, egyedül te tudod, mire van igazában szükségünk.

Kérünk, ajándékozz meg mindnyájunkat. Adj nekünk tőled való tiszta gondolatokat, helyes döntéseket, sokszorozd meg fizikai erőnket. Ajándékozz meg minket olyan igével, ami a te szádból származik, amivel hitet tudsz támasztani szívünkben. Kemény harcot vív a hit és hitetlenség bennünk. Segítsd győzelemre a benned való hitet. Hadd tudjuk személyes meggyőződésként mondani azt, amit most énekeltünk: hisszük, hogy te vagy a nyomorult árváknak a gondozója, a csüggedők vigasztalója, te vagy minden mennyei kincsnek a kincstartója, és a te szeretetedből Isten egész gazdagságát nekünk akarod ajándékozni.

Így álluk itt most, adj nekünk ajándékot. Add nekünk önmagadat.
Ámen.

Igehirdetés
A mennybemenetel és pünkösd ünnepe között vagyunk. Sokan pünkösdi úrvacsorára is készülünk. Jézus Krisztusnak ezek a szavai segítenek ebben a készülésben. Éppen arról beszél itt tanítványainak, hogy jobban járnak, ha Ő visszamegy a mennybe, mert akkor elküldi a Vigasztalót, a Szentlelket.

A tanítványok kétségbe voltak esve: mi lesz velük Jézus nélkül? Ettől kezdve azonban meg kell tanulniuk, hogy Jézus nem az Ő testi jelenlétével bizonyítja meg igazában, hogy velük van minden napon, hanem rá kell lépniük a tanítványoknak a hit talajára, és meg kell tanulniuk azt, hogy Jézus a lelki jelenlétével bizonyítja meg, hogy a benne hívőkkel minden napon velük van.

A Szentlélekről tanítva ebben a néhány mondatban azt mondja el, hogy mi lesz a Szentlélek munkája ebben a világban. A tanítványok is ebben a világban élnek, tudniuk kell, mit végez el majd Isten Szentlelke ebben a világban.

Így mondja a bevezetőben: "amikor eljön a Szentlélek, megfeddi a világot."

Mit ért a Szentírás világon? Nem a teremtett világot, ezt, amelyik még mindig olyan gyönyörűséges és csodálatos, pedig mindent megteszünk azért, hogy tönkretegyük. Nem erre a teremtett világra gondol itt. A Biblia eredeti szövegének másik szava is van erre. Ez a teremtett világ gyönyörű, ez szép, ez az Isten alkotása. Amiről itt szó van, az a világnak a másik jelentése: az Isten-ellenes lelkület. Az Isten nélküli gondolkozás az, amit a Biblia szintén világnak nevez. Mondhatnánk azt is: az ember - Isten nélkül. Ahova jutott az Isten ellen fellázadt ember. Az ember magában, magára hagyatva. Hihetetlenül öntelt, gőgös. Azt gondolja, bármit megoldhat, és kiderül: képtelen a legkisebb jóra is. Nem tud magán segíteni. Idegen befolyás alá került, sőt idegen uralom alá.

Jézus éppen a János evangéliumában beszél arról, hogy a bűn uralkodik az Istentől elszakadt emberen. Az ördög azzal hitegette: ha otthagyod Istent, a magad ura leszel, és ehelyett az ördögnek a rabszolgájává vált. Mert aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek - mondja Jézus. Amikor tehát világot említ Jézus, akkor erre az Isten nélküli gondolkozásra, Istennel szembeszegülő lelkületre, az Isten nélkül magára maradt emberre gondol.

Mi ebben a légkörben élünk. Ebbe a világba jött el Jézus, és ez a világ meg is ölte Őt. Azt olvassuk a Szentírásban: "Ha gyűlöl titeket a világ, ne csodálkozzatok, mert engem előbb gyűlölt. Ha a világból volnátok - mondja Jézus tanítványainak -, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel azonban nem a világból vagytok, hanem én választottalak ki magamnak titeket a világból, ezért gyűlöl titeket a világ."

Mégis ugyanebbe a világba küldi el Szentlelkét. Miért? Mert ebben a világban élnek a benne hívők, akik vállalják a sorsukat, és ezért a világért, a még nem hívő sokaságért igyekeznek megtenni mindent, amit lehet.

Mi a Szentlélek munkája ebben a közegben, ebben az Isten nélkül élő és gondolkozó világban?

Az, hogy megfeddi a világot. Ez rendkívül gazdag jelentésű szó. Az alapjelentése az, hogy valamit megvizsgálni, és ha hibát talált, akkor rábizonyítani a másikra. Benne van az is, hogy: meginteni, meggyőzni arról, hogy mi a valóság. Fontos jelentése: leleplezni azt, amit az ember leplezni, takargatni akar, azt a Szentlélek leleplezi, néven nevezi a bűnöket, megítéli a bűnöst. Az ügyésznek a feladata ez. Kideríteni a tényállást, néven nevezni a bűnt, és elmondani, hogy azért milyen büntetés jár. A Szentlélek tehát szembesít a valósággal.

Benne van ebben az is, hogy elvezet helyes önismeretre. Mi vagy szebb képet alkotunk magunkról, mint a valóságos, vagy rosszabbat, s ennek megfelelően sokan egyik végletből a másikba hányódnak. A Szentlélek bemutat minket önmagunknak. Elénk tartja Isten igéjének a tükrét, és aki belenéz a szabadság tökéletes tükrébe - ahogy Jakab írja levelében -, az megismeri, kicsoda ő valójában. A Szentlélek meggyőz minket arról, hogy amit hibának nevezünk, az nem hiba, hanem bűn. Amikor másokat okolunk a magunk nyomorúságáért, akkor esetleg azt kell mondani, hogy nem ők az okai, hanem én vagyok az oka.

Ez a világ mindig kibújik az igazság elől. Szépíti a valóságot, mellébeszél, mentegetőzik, ez az Isten nélküli gondolkozásra jellemző, amiben mi is mindnyájan felnőttünk, vagy talán még most is benne vagyunk. A Szentlélek kizökkent ebből, és azt mondja: ez a valóság. Leleplez és megítél. Felállítja a helyes diagnózist.

Alapigénk arról szól, hogy ezt teszi Isten Szentlelke három vonatkozásban is. Akkor is, amikor ránk mutat, akkor is, amikor Krisztusra mutat, és akkor is, amikor a világ fejedelméről, a Sátánról beszél.

Mit jelent ez, ebben a három vonatkozásban?

Tisztáztuk, hogy a világ nem a teremtett szép világ, hanem az Isten nélküli gondolkozás. Láttuk, hogy a Szentlélek megítéli a világot, leleplezi, néven nevezi a dolgokat azért, hogy segítsen rajta. És most jön sorba ez a három terület.

1. "Megítéli bűn tekintetében, hogy nem hisznek énbennem." Bűn tekintetében, hogy nem hisznek Jézusban. Ez életkérdés, hogy valaki Jézust annak hiszi-e, aki Ő. Mert erről van itt szó. A 8. fejezetben beszél a farizeusoknak Jézus erről: Azért mondtam nektek, hogy ti a bűneitekben fogtok meghalni, mert nem hiszitek, hogy én az vagyok, aki. Márpedig ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok a ti bűneitekben.

Ha nem hisszük, hogy Ő az, akinek az Atya kijelentette - egy másik helyen így magyarázza ezt -, akkor nem lehet rajtunk segíteni. Mert ez a hit emel ki onnan, ahova Isten nélkül süllyedtünk. Az Atya azt mondta róla: "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok." Ez nem elvont dogmatikai kérdés, hogy valaki Isten Fiának hiszi-e Jézust vagy nem, hanem ez a legszemélyesebb életkérdésünk. Ettől függ az üdvösség. Mert akkor tudja valaki elfogadni Jézustól azt, amit kínál, ha tudja, hogy Ő kicsoda. A Szentlélek vádolja a világot amiatt, hogy nem hiszi el, hogy Jézus az, akinek mondja magát: Isten Fia.

Miért vádolhatja? Mert ott van a világ mellett a hívők közössége, akik elhiszik, hogy Jézus az, és a hívő gyülekezetnek a puszta jelenléte leleplezi a világ hitetlenségét, és ítélet a világon.

Itt a megelőző fejezetben ezt is mondja Jézus: "Ha nem cselekedtem volna közöttük azokat a cselekedeteket, amelyeket senki más nem cselekedhetett, nem volna bűnük. De most láttak is, gyűlöltek is mind engem, mind az én Atyámat." (Jn 15,24)

Jézus bemutatkozott, lehetett tudni, hogy Ő kicsoda. Cselekedeteivel hitelesítette azt, amit magáról mondott. Ha ezek után sem hisz a világ, akkor valóban nem lehet rajta segíteni.

Tehát ez az első kérdés, hogy mi e tekintetben a világhoz tartozunk-e vagy pedig az Isten népéhez? Kinek hisszük Jézust? Itt most nem a leckét kellene felmondani, hogy mit hallottunk eddig róla, hanem a szívünket kell most őszintén megvizsgálni az úrasztalához készülve is. Egészen személyesen, minden befolyástól mentesen: kinek tartod itt ma este az Úr Jézus Krisztust?

El tudjuk-e mondani őszintén, az igazságnak megfelelően, hogy Ő az Isten Fia, benne maga a mindenható Isten jött el ide hozzánk azért, hogy rajtam személyesen is segítsen, és amikor meghalt a kereszten, az én bűneim ítéletét is elszenvedte. Legyen áldott az Ő neve! - Ha nem, meg kellene vizsgálni, miért nem, vagy mi hiányzik ebből a hitvallásból. Nyílván nem szó szerint kell ezt mondani, de ez a lényege annak, amit Jézus önmagáról mondott.

"Ha nem hiszitek, hogy én az vagyok, aki, akkor a bűneitekben fogtok meghalni." Ezért ítéli meg a Szentlélek mindenekelőtt a világot bűn tekintetében, hogy nem hisznek Jézusban.

Nézzük meg még egyszer, hogy mit jelent hinni Jézusban? Legalább ezt a három dolgot jelenti: elismerem Őt annak, akinek mondja magát, elfogadom tőle azokat az ajándékokat, amiket kínál, és engedelmeskedem az Ő parancsainak. Ezt jelenti hinni Jézusban. Nem elméleti dolog, hanem annak tartom Őt, akinek mondja magát, beleértve a szűztől születést, a mennybemenetelt, az Ő visszajövetelét... mindent, amit Ő magáról mondott. Azután bizalommal elfogadom tőle mindazt, amit kínál Kínálja például a bűneim bocsánatát, de ha valaki azt mondja, hogy neki nincsenek bűnei, akkor nem tudja azt elfogadni. Akkor viszont ne hazudja azt, hogy hisz Jézusban, mert akkor nem hisz. A hit a kinyújtott kéz, amivel teljes bizalommal fogadom azt, amit Ő kínál nekem. Még a próbatételeket is azzal a bizalommal, hogy Ő jól tudja, most mire van szükségem. Mivel elismerem Őt annak, aki, bizonyos vagyok abban, hogy szeret engem, akkor a próbákkal is a javamat akarja. Így függenek össze ezek a dolgok. Ha elismertem Őt annak, akkor elfogadok tőle mindent, és akkor okoskodás nélkül engedelmeskedem a parancsainak. Egyrészt igyekszem megismerni a parancsait minél pontosabban, másrészt mindenféle halogatás és kötözködés nélkül teszem azt, amit mondott. Ezt jelenti hinni. Hiszünk-e így Jézusban?

A Biblia arról beszél, hogy Jézus Krisztus igéjével a világból hívogatja ki magának az Ő népét. Olyan szépen mondja ezt a Heidelbergi Káté: Isten Fia a világ kezdetétől annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe. Azt oltalmazza és megőrzi. Befejeződik egy személyes hitvallással: hiszem, hogy ennek én is élő tagja vagyok és örökre az is maradok. - Elmondhatjuk-e ezt ma? Ha nem, akkor könyörögjünk Istenhez, hogy segítsen el erre a bizonyosságra, hadd legyen ez boldog hitvallásunk. Ez tehát a Szentlélek egyik munkája.

2. A másikat így olvastuk: "Megfeddi a világot igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem."

Vagyis a Szentlélek munkája az is, hogy bizonyosakká teszi a hívőket abban, hogy Jézusnak a földi munkája befejeződött a kereszttel, de az Ő isteni létformájában, mint örökkévaló Krisztus, a mennyben folytatja a maga munkáját. Lezárult ez a szakasz, mert tökéletesen elvégezte. Ezért nincs szükség az Ő áldozatának a kiegészítésére vagy semmi módon való megismétlésére sem, mert Ő tökéletes munkát végzett és elvégezte. Jelentette az Atyának: "elvégeztem a munkát, amit rám bíztál."

Most folytatódik egy új szakaszban. Visszalép az Ő isteni létformájába, ott közbenjár értünk, ott készít helyet az atyai házban a benne hívőknek, és láthatatlanul, de valóságosan az Ő Szentlelke által velük van azokkal, akik hisznek benne. A benne hívők pedig többé nem látják Őt, majd csak amikor visszajön nagy hatalommal és dicsőséggel.

Ez megint komoly figyelmeztetés. Annyira komoly, hogy Pál apostol is kitér erre a Korinthusi levélben, amikor azt mondja: ezentúl senkit sem ismerünk test szerint, sőt, ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük. (2Kor 5,16) Hiszen maga Jézus mondta: nem láttok engem többé!

Akkor mi van a Jézus-jelenésekkel? Nekem megjelent az Úr Jézus, mosolygott, láttam a sebeit. Visszafordult, rám nézett. Erre mutatott, arra mutatott. Számtalan ilyen beszámolót hallottam már. Ha Jézus itt igazat mond, akkor minden Jézus-megjelenés az ördög csalása. Ezt nagyon meg kellene jegyeznünk. Vagy pedig Jézus nem mond igazat. Tessék eldönteni!

Ő azt mondta: nem láttok engem többé. Akkor hiába meséli valaki, hogy neki hogy jelent meg az Úr Jézus, biztos nem az Úr Jézus jelent meg, mert Jézus igazat mond. Az ördög ravaszkodik azokkal, akik ilyen meg olyan látomásokat látnak azért, hogy elterelje a figyelmüket az üdvösségre vezető egyetlen útról, ami az evangélium komolyan vétele és az evangélium Krisztusában való hit: Elismerem Őt annak, aki, elfogadom tőle azt, amit kínál, és teszem, amit parancsol. Ettől a hittől akar mindenféle látomással, akár Jézus-jelenés, akár Mária-jelenés, elcsábítani az ördög, hogy ne higgyünk, és ne üdvözöljünk. Ebben a kérdésben is határozottaknak kell lenniük azoknak, akik a ravasz és istentelen világban Jézus Krisztus népéhez akarnak tartozni.

Hisszük-e azt, amit Jézus mond, hogy Ő visszament a mennybe, de nem ment ki ezzel a világból, nem hagyta magukra az övéit, elküldte az Ő Szentlelkét, hogy bennünk maradjon örökké, és a Szentlélek által Ő maga van az övéivel?

3. A harmadik, amit itt olvasunk: "megfeddi a világot ítélet tekintetében, hogy e világnak fejedelme megítéltetett".

Ki e világnak a fejedelme? Következetesen így nevezi az ördögöt, a Sátánt a Szentírás, s maga Jézus is olykor.

Ő Istennek, az embernek, az életnek a legveszedelmesebb ellensége, minden jónak a pusztítója. Íme most Jézus azzal búcsúzik a tanítványaitól: el ne felejtsétek, hogy ez az ősi nagy ellenség legyőzetett. Ő győztes hadvezérként megy vissza a maga isteni létformájába. Beteljesedett az, amit mindjárt a bűneset után ígért Isten a tőle elszakadt embernek: Az asszony magva a kígyó fejére tapos majd. Amikor Jézus nagypénteken kimondta: elvégeztetett, akkor mintegy reccsent ennek az ősellenségnek a koponyája, a kígyó fejére taposott.

Utána is kellemetlenkedhet még. Krisztus második eljöveteléig sok kellemetlenséget okoz az ördög az Isten népének. Úgy tesz, mintha ő lenne a világnak az ura, de a hívők már tudják, hogy a háborút elveszítette. Csatákat még nyerhet is, de a háború véglegesen eldőlt.

Éppen most olvassuk a Kolosséi levélben, hogy Jézus a kereszten lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt aratott rajtuk. Pál apostol pedig a Korinthusi levél végén boldogan lelkendezik arról: "Halál hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad? Hála az Istennek, aki a diadalmat, a győzelmet adja nekünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által." (1Kor 15, 55-57)

Olyan kifejező ez a kép: "hol a te fullánkod", mint a fullánkja-vesztett méhecske. Éppen a napokban láttam egy ilyet. Beleszakadt a fullánkja valakinek a kezébe, ahova odarepült, és tovább repült, mintha semmi baj nem lenne. De rövid idő múlva láttuk lehullani, mert olyan nagy sérülést okoz benne, amikor kiszakad a fullánkja, hogy még próbálkozik egy ideig, és ha a másik nem tudja, hogy a fullánkja itt maradt az én kezemben, még meg is ijed tőle, de ha tudja, akkor nyugodtan azt mondja: szegényke, jöhetsz nyugodtan, de ártani már nem tudsz nekem.

Ezt mondja itt Pál apostol. A halállal fenyegetőzik az ördög? Mi túllátunk a halálon. A válla felett átnézünk, és tudjuk, hogy a dicsőséges Krisztus van mögötte. Minket a halál is Őhozzá visz közelebb. Ezért írja Pál a filippieknek: kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb. Azt hiszik a rómaiak, ha engem kivégeznek, akkor valami szörnyűséget követnek el ellenem? Önmagában szörnyűség, hogy embert ölnek, de én jól járok, még közelebb kerülök Krisztushoz. Ilyeneket jelent, ezt jelenti, ha valaki hisz. Ha valaki komolyan veszi, hogy a világ fejedelme megítéltetett. Nincs fullánkja.

Egy indiai mesében olvastam egyszer: Két törzs annyira gyűlölte egymást, hogy egyszer végső leszámolásra készültek, és az egyik legyőzte a másikat. A törzs vezetőjének a fejét is levágták. De azt annyira megszállta a harci láz és gyűlölet, hogy feje nélkül is még tovább vagdalkozott a kardjával. Így ment az utcán, ahol egy asszony a kútra igyekezett éppen vízért. Az asszony összecsapta a kezét, és azt mondta: hiszen neked már nincs fejed! S akkor összeesett és kimúlt.

Nos, ezt kell nekünk tudnunk, amikor az ördög kísért, meg a halállal fenyegetőzik, meg akármit ígérget: hiszen neked már nincs fejed, téged lefegyverzett a győzelmes Krisztus, és én, aki hiszek Krisztusban, az Ő győztes seregéhez tartozom. Akkor is, ha ezt a sereget itt gyalázzák, megalázzák, ijesztgetik, ha szenvedni is kell sokszor Krisztusért. Mi tudjuk azt, hogy az egyháznak csak itt ez a sorsa, de látomása egykor dicsőn beteljesül, és a győzedelmes egyház Urával egyesül.

Nekünk így kell fogadnunk a megaláztatásokat. Ha kitüntet minket a mi Urunk azzal, hogy a hitünkért megaláztatás ér bennünket, mi akkor is a győztes sereghez tartozunk. Így kell a kísértésekben is megállnunk. Ne uralkodjék rajtatok a bűn - írja Pál -, és néhány mondattal később ezt kijelentő módban írja: mert a bűn nem uralkodik többé rajtatok. Mert a világ fejedelme megítéltetett.

Nem szabad az ördöggel gúnyolódnunk és tréfálkoznunk soha. Júdás levelét olvastuk nemrégen. Abban van az, hogy még Mihály arkangyal sem beszélt így az ördöggel. Egyáltalán nem kell vele beszélnünk. Vele csak a győzelmes Jézus Krisztus beszéljen. Tudnunk kell azt azonban: megvert ellenség. Nekünk hit által Jézus győzelme az osztályrészünk lehet. A Sátán uralmának vége. Sok kárt okoz még, ezt naponta látjuk és halljuk, hogy mennyit, de ezzel a reménységgel nézhetünk előre.

Ezt olvassuk itt az igében. Jézus vigasztal minket. Ő is megtanulta, milyen ez a világ, milyen az Isten-ellenes lelkület, az Isten nélküli gondolkozás. Ez a világ ölte Őt meg. Ő ezt vállalta, és tudja, hogy az övéi ebben a világban kell, hogy éljenek. Nem azt kérte, hogy vegye ki az Atya őket, vegyen ki minket a világból, hanem, hogy őrizzen meg a gonosztól. Vagyis, őrizzen meg attól, hogy világgá váljunk mi is, hogy visszavilágiasodjunk, ahonnan már kihívott minket. Azt mondja: a Szentlélek leleplezi és megítéli ezt a világot.

Az első munkája, hogy megítéli bűn tekintetében, és kihívogat a bűnből. Aki hisz Jézusban, az kiszabadul. A másik munkája, hogy megfeddi és megítéli ezt a világot igazság tekintetében, hogy Jézus az Atyához megy, hogy az Ő isteni létformájában jár közben értünk, s így számíthatunk rá. Vagyis, hogy Ő valóban Isten - egyebek közt ez is bizonyítja ezt. Harmadszor: nem kell rettegnünk az ősi ellenségtől. Komolyan kell venni, de Jézus közelében védve vagyunk. Ez a legfontosabb, hogy az Ő közelében maradjunk ezekben a nehéz időkben.

Ahogy közeledünk Krisztus visszajöveteléhez, ezek egyre nehezebbek lesznek. A világ egyre Isten-ellenesebb lesz, míg a végén eluralkodik majd az antikrisztusi szellemiség, ami a New Age szellemiségben már világosan jelentkezik. Semmi jóra nem számíthatunk e tekintetben, de a mi győzelmes Urunkhoz tartozni teljes biztonságot jelent. Teljes védelmet, békességet és biztosított jövőt.

Ha ez így van, hogy ez a Szentlélek munkája, akkor az a mi nagy lehetőségünk, hogy rajtunk keresztül is ezt végezhesse Isten Szentlelke. Mi is tudjunk Jézushoz hívogatni a világból embereket nagy szeretettel, az életünkkel is hitelesítve a szavainkat. Úgy tudjunk élni, mint akik a dicsőséges Krisztusra nézünk, és tudjuk, hogy a mi Urunk, a mi legidősebb Bátyánk - ahogy Pál apostol a Róma 8-29-ben írja -, a mi legidősebb testvérünk az Isten családjában, a mennyei dicsőségben képvisel minket és közbejár értünk. Ha pedig az ellenséggel szembesülünk, nem kell megijedni, mert lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat.

Így lehetünk a Szentlélek eszközei és végezheti rajtunk keresztül kicsiben ugyanazt a munkát, amit végzett a mi Urunk Jézus Krisztus is.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, bocsásd meg, hogy sokszor mi képzelünk el téged valamilyennek. Azt gondoljuk, olyan vagy, ameddig a fantáziánk terjed. Szabadíts meg minket mindenféle képzelődéstől. Szeretnénk azt komolyan venni, amit te mondasz önmagadról, s amit az Atya mondott rólad. Engedd, hogy egyre jobban megismerjünk téged és így higgyünk benned.

Köszönjük, hogy minket is hívogatsz kifelé a világias gondolkozásunkból, szokásainkból, időbeosztásunkból, időtékozlásunkból, költekezésünkből. Kérünk, Urunk, teremts rendet az életünkben. A világi rendetlenségből hadd tudjunk megtérni igazán hozzád, és te legyél Úr az életünk minden területén. A gondolatainkat, az elhatározásainkat, a cselekedeteinket is te irányítsd.

Segíts, hogy tudjunk szüntelenül reád nézni, a dicsőséges, győzelmes Úrra, aki öröktől fogva mindörökké Isten vagy.

Kérünk, adj nekünk győzelmet az ördög sokféle ravaszsága felett. Olyan könnyen áldozatául esünk, Urunk, még mindig. Nagy az ő ravaszsága, és kicsi a mi erőnk. Segíts veled győzelmet aratni.

Kérünk, ajándékozz meg minket olyan csenddel a héten, amikor eléd állhatunk, és te rámutathatsz a bűneinkre. Leplezd le azokat. Ajándékozz meg minket a bűnbánat könnyeivel, hogy a bűnbocsánat feloldozása is a miénk lehessen. Segíts így készülni az ünnepre, az úrvacsorára. 

Add, hogy másoknak is ünneppé tehessük majd ezt, ami előttünk van.

Ámen

CSERI KÁLMÁN igehirdetése- ÉLET - A HALÁL UTÁN

Alapige
"A gazdag pedig így szólt Ábrahámhoz: kérlek, atyám, bocsásd el Lázárt az én Atyámnak házából, mert van öt testvérem, hogy bizonyságot tegyen nekik, hogy ők is ide, e gyötrelemnek helyére, ne jussanak. Ábrahám pedig ezt mondta neki: van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat. Ő azonban ezt mondta: nem úgy, atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, megtérnek. Ő azonban ezt mondta: ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad."
Lk 16,27-31.

Imádkozzunk!
Úr Jézus, köszönjük, hogy máris megerősítettél, megnyugtattál minket. Köszönjük, hogy egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy egyszer dicsőségben megjelensz. Köszönjük, hogy ígéred most is, hogy betérsz hozzánk és kész vagy megáldani. Légy irgalmas nekünk, hogy ne csak vágyakozás legyen a szívünkben, hanem valóban kitárjuk magunkat egészen. Hadd merjük megnyitni magunkat a te igéd előtt, s te szabadíts meg sokféle téves gondolattól, hamis reménységtől, minden tisztátalanságtól és bűntől. Tölts be minket önmagaddal egészen. Ámen.

Sok jel mutat arra, hogy divatba jött a halállal és a halottakkal foglalkozni. Most nem a spiritizmusra gondolok - bár az iránt is nő az érdeklődés és egyre többeket tesz tönkre -, hanem egy új jelenségre. Már nevet is adtak ennek az újfajta érdeklődési, sőt kutatási területnek: tanatológiának, haláltannak nevezték el. Egyre több olyan könyv, újságcikk, beszélgetés forog közkézen és közszájon, ami arról árulkodik, hogy érdekli az embereket ez, és némelyek lelkesedve, mások kételkedve fogadják az ezzel kapcsolatos információkat.
Az ad anyagot ehhez a kérdéshez, hogy az orvostudomány fejlődésével a klinikai halál állapotából egyre többeket tudnak élesztéssel visszahozni az életbe. Abból az állapotból, ahol a szívműködés és lélegzés már leáll vagy egészen minimálisra csökken, amikor már csaknem beállt a halál, innen még vissza tudnak hozni erőteljes gyógyszeres vagy elektromos beavatkozással embereket az életbe. Nem sokáig tarthat ez az állapot, azt mondják, hogy öt percnél nemigen tovább, de volt már olyan, hogy 10-15 perces "halott" állapotból is visszahoztak újraélesztéssel valakit. Aztán ezek az emberek utólag beszámoltak azokról a tapasztalataikról, amiket így az élet és halál mezsgyéjén gyűjtöttek. És ezek azok a tapasztalatok, amiket ki csodálkozva, ki ellenkezve hallgat. Ezért foglalkozunk most ezzel a kérdéssel ezen az adventi vasárnapon, mert aki Isten igéjére figyel, az sem különösebben csodálkozni, sem különösebben kételkedni nem tud ezeken a beszámolókon.
Had osszam három részre azt, amit most szeretnék elmondani erről az ige alapján. Először szóljunk néhány szót ezekről a különös élményekről, amiket halálközelben szereznek emberek. Aztán nézzük meg, hogy vannak-e olyan utalások a Bibliában, amik mögött szintén ilyen tapasztalatok rejtőznek.

Végül: hogyan értékeljük mindezt a Szentírás alapján?
1.
Először tehát arról, hogy mit is mondanak ezek az emberek, akiket nemcsak meglegyintett a halál szele, hanem egy kicsit bele is kóstoltak a halálba.
Van ilyen, egyre gyakrabban előfordul ez, balesetek miatt is, rohamosan nő a balesetek, főleg a közúti baleestek száma. Valakit életveszélyes állapotban a mentők kórházba szállítanak, ránézésre az ember azt mondja: ez már meghalt, de aztán egy nagy műtét és soksok orvosi erőfeszítés után mégis eszméletre tér. Életben marad, és amikor megerősödik, egy bizalmasának elmondja, hogy miket tapasztalt, mikre emlékszik. Az a meglepő, hogy feltűnő hasonlóak ezek a beszámolók. Akkor is, hogyha egymástól távol élő, különböző társadalmi helyzetű, műveltségű és vallásosságú emberek élték át. Van néhány momentum, ami majdnem mindegyikben benne van. Például úgy érzi az illető, hogy elhagyja a testét, és mintegy kívülről nézi azt. Vagy azt a testet, ami ott fekszik a műtőasztalon kiterítve, vagy azt, ami az autóroncsok közé beszorulva ott maradt az úton, látja, hogy emberek gyülekeznek össze, próbálnak segíteni.
Orvosilag képzetlen emberek is utólag részletesen el tudják mondani, hogy mi mindent láttak, amit az orvosok, ápolók annak érdekében tettek, hogy őket újraélesszék. Hallja és látja a körülötte levőket, de az a különös tapasztalata, hogy őt nem hallják és nem látják. Aztán a legtöbben elmondják, hogy valami sötét alagúton vagy völgyön - sokféleképpen próbálják ezt leírni -, valami sötét folyóson kell átmenniük nagy sebességgel, aminek a végén egy kis világosság dereng. Aztán ez a fényesség egyre nő, a végén már egészen erős lesz, de nem bántó, nincs alakja ennek a fénynek, de mégis határozottan személyjellege van, nem beszél - a szó megszokott értelmében -, mégis gondolatokat lehet kicserélni vele, kérdéseket tesz fel, amikre felelni kell és valami különös szeretet és jóság árad ebből a fényből. Megmentett öngyilkosok nem emlékeznek ilyesmire.
Aztán sokan látják, hogy körülveszik őket elhunyt szeretteik, mások átélnek egy-egy részletet életükből, amikor azonban sikerül újraéleszteni őket, mindez eltűnik és a megszokott módon érzékelik a dolgokat. De felejthetetlen emlékként beléjük vésődik mindaz, amit így átéltek, évek múlva is egészen frissen el tudják beszélni és sokan vannak, akik azt állítják, hogy bizonyos értelemben megváltoztatta az életüket. Attól kezdve figyelmesebben, türelmesebben, szeretetteljesebben próbálnak élni, aztán vagy sikerül vagy nem. Egy valaki így summázta ezt az élményt: most már tudom, hogy halál voltaképpen nincs, csak átmenet vagy egyik állapotból a másikba, mint amikor valaki magasabb iskolába léphet. Mindenki, aki beszámol ilyen élményéről, nem győzi hangsúlyozni: ez kifejezhetetlen, kimondhatatlan, nem találják az adekvát kifejezéseket, azokhoz a szokatlan élményekhez. - Ennyit erről.
2-
Vannak-e olyan utalások a Szentírásban, amikről arra következtethetünk, hogy ez ismerős, értesülhetünk-e a Bibliából is effélékről? Azt hiszem, azt nem kell magyarázni, hogy a Szentírás első lapjától az utolsóig a legtermészetesebb módon beszél arról, hogy van élet a halál után. És vannak olyan utalások is, amikben találhatunk ezekkel megegyező részleteket. Jézus Krisztust a feltámadása után dicsőséges testében, a feltámadott testében nem ismerték fel azonnal, de előbb-utóbb felismerték, amikor valami az Ő lényéből, lényegéből jelentkezett. Akkor az Emmusi tanítványok is felismerték, hogy Ő az. Útközben nem.
Mária sem ismerte fel az első pillanatban, de amikor Ő megszólította, ráismert. Nagyon gyorsan változtatta a helyét, a zárt ajtón keresztül is bement, nem volt előtte akadály. Pál apostol a damaszkuszi úton találkozott egy ilyen különös fényjelenséggel, amelyikkel értekezett, párbeszédet folytatott. De nem mindenki látta, illetve hallotta ezt kisérői közül. Azután ugyancsak ő írja le, nagyon tartózkodóan és nagyon szűkszavúan: "Ismerek egy embert, aki ha testben-e nem tudom, ha testen kívül-e nem tudom, elragadtatott a paradicsomba, s hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie." (2Kor 12,3-4).
És a feltámadásról szólva ő ír arról, hogy van érzéki test és van lelki test. És itt használ egy zseniális hasonlatot, a gabonamagnak, a búzaszemnek a képét. Azt mondja, hogy nem azt a testet veted el, ami majd kikel. Búza az a piaci barna is, meg búza az a hosszú zöld is, ami kikel. Egészen más a formája, és mégis ugyanaz. Ezzel próbálja nagyszerűen szemléltetni, hogy valahogy így lesz a feltámadáskor a dicsőséges testünk, hogy egész másképp néz ki, és mégis ugyanaz a személyiség. Ő is szól erről, és azt mondja, hogy akiket testben talál a feltámadás, azok egy pillanat alatt átváltoznak.
Van tehát a Bibliában sok utalás erre. És azt hiszem, hogy aki felettébb csodálkozik ezeknek az újraéledt embereknek a beszámolóin, az arról tesz bizonyságot, hogy nem vette eddig komolyan, amit a Szentírás mond. Semmi újat nem mondanak ahhoz képest, amit Isten igéjéből máris tudhatunk. Csak sokszor úgy vagyunk ám, mint az egyszeri ember, akinek mikor megmutattak egy Jeruzsálemből érkezett képeslapot, meg Jeruzsálemet a térképen, akkor csodálkozva bólogatott: ejnye-ejnye, eddig azt hittem, hogy Jeruzsálem csak a Bibliában létezik. Az, hogy csak a Bibliában van, ez magyarul azt jelenti: nincs. Azt hittem, hogy valóságban nincs. És sokszor ilyenkor lepleződik le a hitetlenségünk, tudunk sok mindent, ami a Bibliában van, és az még sem úgy él a számunkra, mint a valóságnak egy darabja. Azt hisszük, hogy csak a Bibliában van. Örök élet, üdvösség, feltámadás, dicsőséges test, Jézus feltámadása. „Én élek és ti is élni fogtok." "Én vagyok a feltámadás és az élet." "Aki hisz énbennem, ha meghal is él." - 50 éve tudjuk, aranymondásként megtanultuk, és mégis azt hisszük, hogy „csak a Bibliában van." Jó lenne már egyszer, ha eljutnánk oda, hogy ami a Bibliában van, az a legvalóságosabb dolog, azt lehet a legkomolyabban venni. És ez előbb-utóbb mindenről kiderül, ami Isten igéjében van. Van tehát szó erről is, és azoknak, akik ismerik az igét, ez egyáltalán nem új, és nem szenzáció még akkor sem, ha újságírók úgy próbálják tálalni.
3.
De - és itt már mondanivalónk harmadik fejezetéhez értünk - -, észre kell vennünk, hogy a Szentírás feltűnő szűkszavúsággal beszél a halál utáni életről. Magát a tényt kétségtelenül közli, de ellentétben minden vallás szent könyveivel, nem ad részletes leírást arról, hogy mi lesz, hogy lesz, milyen lesz. Amikor Jézus búcsúzik a tanítványoktól, és azok félve, rettegve néznek a jövő elé, akkor is csak ennyit mond nekik: "ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen. Elmegyek, helyet készítek nektek, az én Atyámnak házában sok lakóhely van, aztán majd visszajövök, magamhoz veszlek titeket és ti is ott lesztek, ahol én." De hogy ez milyen lesz, hogy ott mi lesz, mikor lesz, ezeket nem tartja szükségesnek elmondani. Akinek ez kevés, hogy ott lesz, ahol Jézus, annak többet nem érdemes mondani. Aki hisz, annak ez elég ahhoz, hogy békessége, reménysége és tartása legyen, hogy értse a lényeget az élet és halál kérdéseivel kapcsolatosan.
És amikor Pál apostol is szól erről, akkor is nagyon józanul és szűkszavúan, de tulajdonképpen mindazt felsorolja, amit ezek az újnak nevezett szenzációk tálalnak. (2Kor 5). Azt mondja, hogy ez a testünk egy sátorház, amiben ideiglenesen sátorozunk. De van örökkévaló házunk a mennyben. És oda kívánkozunk, mert ott sokkal jobb. És nem azt mondja, hogy amikor eljön a halálunk, akkor megsemmisülünk, vagy nem tudjuk, hogy mi lesz velünk, hanem azt mondja, hogy elköltözünk innen - oda. Hogy ami halandó, azt elnyelje az élet. És ami nem halandó - mert ilyen is van bennünk - az Isten Lelke. A Lélek zálogát adta nekünk, és az túléli a halálunkat. Mi túléljük a halálunkat. És bizodalmunk van abban, hogy ez így lesz. Addig pedig egy a dolgunk, akár itt lakunk, akár elköltözünk, Istennek kedvesen éljünk, mert egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt.
Ugye mennyire kicsendül ebből, hogy szent komolysággal néz a halálra és ugyanakkor valami különös, könnyed derűvel, valami reménykedő józansággal. Nem retteg tőle, de komolyan veszi olyan értelemben, hogy van valami, amit csak a halálon innen intézhetünk el. Mert nem az a legfontosabb, ha megtörténik az életből való kimúlásunk, hanem az, hogyan talál bennünket az a pillanat, amikor kimúlunk ebből az életből. Az a legfontosabb. És ez a földi élet arra adatott, hogy ez a kérdés eldőljön bennünk. Hogy már itt átmenjünk a halálból az életbe! Hogyan talál minket Jézus hazahívó szava: hitben-e vagy hit nélkül? Jézussal vagy Jézus nélkül? Magunkra hagyatva, bűnben, reménytelenségben, vagy pedig Krisztusban elrejtve úgy, hogy akkor már nem árt nekünk a halál, sőt még a halálunk is közelebb visz bennünket Jézushoz. Ugyanez a Pál írja, ugyanezzel a józansággal: "Én kívánok már elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert elegem van már betegségből, nyomorúságból, megaláztatásból, mindenből, és sokkal jobb Ővele lenni. De amíg itt kell lenni, boldogan vállalom a sorsomat és végzem a küldetésemet
Ott van-e bennünk ez az emelkedett józanság? Ez a teljes belső bizonyosság? Tudom, hogy hol a helyem, mi a feladatom az életben, s tudom, hogy mi vár rám a halál után. Az a Krisztus, akivel járom itt is az utamat, vár ott rám. De az, hogy ott mi lesz pontosan, azt Isten jónak látta eltitkolni előlünk. És aki elkezd leskelődni, kukucskálni a kulcslyukon, az mindig azt árulja el ezzel, hogy nem akar hinni. Most hitben járunk és nem látásban. Nekünk most az adhat választ és megoldást, amit hittel föl lehet fogni és el lehet fogadni. (És aki látni akar akkor, amikor csak hittel lehet felfogni a valóságot, az ezt is elhibázza, mert nem fogja tudni hittel fogni és nem fog látni sem. De akik hisznek, azok fognak látni. Ők Istent is meglátják. Ezt olvassuk a Hegyi beszédben, ahogy ezt Jézus Krisztus mondja ott nekünk.)
S mi tesz minket erről bizonyossá? Az, hogy újjáélesztett emberek beszámolnak arról, hogyan látták saját testüket a műtőasztalon? Én nem hinném. Engem legalább is ez nem tesz bizonyossá. Ez érdekes, elolvasom, elgondolkoztató, meghökkentő lehet némelyeknek, elrettentő, vagy szemlélteti az igének egyik-másik részletét, de nem ez ajándékozza nekünk az örök élet bizonyosságát. Hanem mi? Az, hogy ha átéltük, hittel elfogadtuk, hogy Jézus Krisztus átvitt minket a halálból az életbe, élő reménységre. És ez hogy történik? Úgy, hogy komolyan vesszük azt, amit Ő mond. Nem ezeknek az embereknek a beszámolói, hanem Jézus Krisztus ígérete lehet a bizonyosságunk alapja. Egyedül az Ő igéje! Hogy ha azt komolyan vesszük és arra merünk építeni.
Erről szól alapigénk is, amely Jézus jól ismert példázatának a befejezése, amikor a gazdag és Lázár meghalnak. Egyikük ábrahám kebelébe, másikuk az örök gyötrelem helyére megy. Ott eszmél a gazdag, hogy borzasztó, hova jutott, nem gondolta komolyan, hogy az az élet, amit folytatott, ide vezet, nem lehetne-e innen átmenni oda? Kiderül: nem lehet, ott már nincs helycsere, ott már véglegessé vált ez az állapot. S akkor elkezd alkudozni, hogy akik még élnek, öt testvére, azokon kellene segíteni. Menjen vissza Lázár, és mondja meg nekik: másként éljenek, mert egyébként ők is odajutnak, ahova a testvérük. És akkor olvassuk Jézus ajkáról ezt: "Van Mózesük és vannak prófétáik, hallgassák azokat." De a gazdag ezt mondta: nem úgy, hanem ha a halottak közül megy vissza valaki hozzájuk, akkor megtérnek. Ő pedig ezt mondta nekik: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad."
Kemény beszéd ez, de tiszta, józan, világos szava Jézusnak. Mózes és a próféták: az akkor Biblia volt. Azt mondja ezzel, hogy van Bibliájuk, onnan megtudhatják, amit Isten kijelentett nekik, olvassák azt és hallgassák az ige magyarázatát. "De nem úgy, hanem ha a halottak közül megy vissza..." - arra sem térnek meg. Ha az igének nem hisznek - Mondja Jézus -, arra sem térnek meg, ha a halottak közül megy vissza valaki. Az ige munkálhat élő hitet bennük. Az igén keresztül értesülhetnek, hogy szeret minket a mi Urunk. Hogy Ő azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Hogy Ő nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen. Hogy másként is lehet élni, hogy az örök élet már a földön a mienk lehet. És vagy a mienk lesz itt, vagy nem lesz a mienk. Ez az evangélium. És hogy arra adatott ez a néhány esztendő vagy évtized, hogy ezt az ajándékot elfogadjuk. És akkor már nem rettent minket a halál sem, akkor már az apostollal együtt mondjuk: "halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalod?"
És még valamit ezekhez az érdekes beszámolókhoz. Aki ismeri a Szentírást, annak azonnal feltűnik, hogy mennyire egyformán ábrázolják ezek a beszámolók a halál utáni létet. Mintha mindenkinek ugyanúgy folytatódna az élete. Mintha az a bizonyos fényalak biztos, hogy csak Jézus Krisztus lehetne. Mintha az után a sötét alagút után nem válna ketté az út! Márpedig erről a Biblia határozottan és egyértelműen beszél akkor is, ha sokakban nagy berzenkedés van ezzel szemben. És arról is szól, hogy nemcsak Jézusról olvassuk, hogy Ő a világ világossága, hanem a Sátánról is, hogy ha kell, átváltoztatja magát a világosság angyalává, megtévesztve mindenkit, akit csak lehet. Ezért kell nekünk nagyon óvatosan hallgatni ezeket a beszámolókat, és egyáltalán nem szabad az élet és halál kérdésében mintegy kijelentésforrásként elfogadni őket. Van nekünk kijelentésünk, van nekünk forrásunk. Jó lenne, ha a hit dolgaiban is eljutnánk oda, hogy nem akarok inni, csak tiszta forrásból. Isten igéje tiszta és bővizű forrás, kielégít, megelégít minden szomjúságunkban minket.
Éppen ezért elolvashatjuk ezeket, elgondolkozhatunk rajtuk, nem kételkedünk az igaz voltukban, de minden büszkeség nélkül meg kell mondanunk, hogy nem közölnek semmi újat ahhoz képest, amiről Isten igéjéből is értesülhetünk. A kérdés csak az, hogy hisszük-e, amit az igében nekünk Isten mond, komolyan vesszük-e, van-e olyan súlya annak, amit Ő mond, mint annak, amit valaki más mond sejtéseiről, élményeiről, nyilván átszűrve a maga személyiségén?
Az, amit itt az igében olvashatunk Pál apostoltól is, ebben a példázatban is, világosan tanít minket. Arról van itt szó, hogy a hívő keresztyén ember tud felelősen élni, és tud reménységgel meghalni. Nem veti meg ezt a földi életet, sem ezt a porsátort, ezt a testet, de ugyanakkor nem retteg a haláltól. Boldog, hogy élhet, mert az Úrnak élhet, és boldog, amikor meghal, mert akkor is az Úré marad és még közelebb kerül hozzá. Mert "ha élünk, Az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg, ezért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk."
Ez tudniillik a kérdés, hogy az övéi vagyunk-e? Mert, ha az övéi vagyunk, akkor csakugyan mind életünkben, mind halálunkban, mind testestől, mind lelkestől biztonságban, védettségben vagyunk, nincs mitől féljünk. Sem az élettől, sem a meghalástól. És akkor nem a kíváncsiskodás hajt minket, hogy mit lehetne megtudni onnan túlról, hanem az a megismerés - vágy hajt bennünket, hogyan lehetne megérteni teljesebben azt, amit Isten nekünk az Ő igéjével kijelentett. Mert itt hitben járunk, és nem látásban, ezt olvassuk. És hiába látta valaki, hogy van élet a halál után, ha úgy élesztik fel, hogy továbbra is hit nélkül él: a halálban, a kárhozatban marad. Aki viszont hiszi azt, amit Jézus Krisztus mond, az boldog akkor is, ha nem lát, mert boldogok, akik nem látnak és hisznek. És az látni fog egyszer, mert az Istent is meglátják azok, akik Őbenne hisznek.
*
Ezeket gondoljuk meg, és ez ébresszen bennünk több józanságot, reménységet, indítson minket bűnbánatra, ha netalán kiderül, hogy nem hisszük, amit tudunk, vagy nem is nagyon értjük, amit úgy tartalmilag, nagyjából tudakolunk a Szentírásból. Merjünk hinni Isten szavának, Ő nem vezet félre bennünket. Boldog az, aki most hitt, mert beteljesednek mindazok, amiket az Úr megmondott neki.

Imádkozzunk!
Uram, minket is kísért az, hogy szeretnénk mindent látni, megfogni, lemérni, bebizonyítani. Ott tartunk, hogy sokszor már annak sem hiszünk, amit látunk, a szemünknek sem hiszünk, a kezünknek sem, a bizonyítékainknak sem. Köszönjük, hogy van a megismerésnek, ez a csodálatos, biztos útja, amit most elénk társz, hogy hihetünk a te szavadnak, hogy hihetünk benned. Gyenge bennünk ez a hit. Azért kérünk, hogy gyenge hitben biztass minket, taníts meg hinni, hogy majd láthassunk. Nyisd meg az értelmünket, nyisd meg a szemeinket, hogy meglássunk téged az igében. Hogy lássuk a munkáidat, kezednek munkáit, hogy érzékeljük a te kegyelmedet.
Dicsőítünk téged azért, hogy nem egyetlenként, csupán elsőnek támadtál fel a halálból, s nem ide léptél vissza, hanem túl léptél a halálon. És köszönjük, hogy utat és helyet készítettél nekünk az örökkévalóságba. Erősítsd meg bennünk ezt a hitet. Hadd legyen ez a bizonyosság táplálója annak a hűségnek, amivel itt helytállunk. Hadd tudjuk úgy végezni tőled kapott megbízatásunkat, mindennapi munkánkat, mint akik tudjuk, hogy nincsen itt nekünk maradandó városunk. De amíg itt sátorozunk, addig itt kell hűségesnek maradnunk, mert egyszer meg kell jelennünk és számot kell adnunk neked mindenről. Hadd tudjuk örömmel hordozni még a terheket is. Hadd tudjunk észrevenni mindent, aminek örülhetünk, amiért hálát adhatunk. Így tudjunk bővölködni a hálaadásban, s közben hadd várjuk az alapokkal bíró várost, a mennyei Jeruzsálemet, e világ adventjének a beteljesedését, a te visszajöveteledet. Amikor igenné és ámenné lesz minden olyan ígéreted is, ami eddig még nem teljesedett be. Add nekünk ezt az örvendező várakozást!
Kérünk, adj vigasztalást azoknak, akik gyászban vannak, akik valakire emlékeznek, akit nemrégiben szólítottál el mellőlük. Add, hogy túllássanak a láthatókon, és lássák a láthatlanokat. És vigasztalj mindnyájunkat a halál miatti bizonytalanságunkban, szabadíts meg minden félelemtől, minden szorongástól, ami megkötöz ezzel kapcsolatban. De add, hogy komolyan tudjuk venni: egyszer véget ér a kegyelmi idő a számunkra is. Amíg időnk van, addig hadd tudjuk azt tenni, ami kedves neked.
Ámen.

1977. december 11, vasárnap

Cseri Kálmán igehirdetése: JÉZUS INDULATA

Akinek hosszu elolvasni:

Hangfelvétel: Mp3, le is tölthető-jobb oldalon van egy kicsi lefelé mutató nyíl, arra rákkatintva-
Download: Kattints rá:  2013-03-24vas18h.mp3

Alapige: Rákattinthatsz: Filippi 2,1-11-

Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva, ugyanarra törekedjetek. Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert Ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta Őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.

Imádkozzunk!
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, még a rólad szóló énekből is csend és békesség árad, hát még a te szent személyed milyen kincset jelenthet a benned bízók számára. Kérünk, ajándékozz meg minket jelenléteddel úgy, ahogy azt megígérted.
Köszönjük, hogy vibráló, hajszolt életünkkel jöhetünk hozzád, minden csend és békesség forrásához. Szeretnénk itt hagyni nálad szorongásainkat, és megtelni reménységgel. Hozzuk kérdéseinket, és szeretnénk igazat adni neked, elfogadni válaszaidat. Kérünk, adj a kételyeink helyett bizonyosságot. Vedd el a közömbös, fáradt szívünket és add, hogy valóban az az indulat legyen bennünk, ami tebenned.
Ajándékozz meg most minket ilyen külső-belső csenddel. Mi pedig szeretnénk megtanulni tőled, hogy te szelíd és szívből alázatos vagy, hogy így nyugalmat találjunk a mi lelkünknek.
Köszönjük, hogy te mindent tudsz rólunk, és mégis szeretsz. Engedd átélnünk a te igédben, jelenlétedben ezt a kimondhatatlan, gyógyító szeretetet.
Ámen.

Ebből a gyönyörű igeszakaszból ezt a mondatot szeretném ma este kiemelni: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.”
Milyen indulat volt Krisztus Jézusban, és milyen indulat lehetne bennünk, milyen indulatnak kell meglennie bennünk?
Az teszi időszerűvé ennek a mondatnak a tanulmányozását, hogy a virágvasárnapi történet egyik részletét gyakran félreértik és félremagyarázzák sokan. Mégpedig azt, hogy Jézus a jeruzsálemi templomból kikergette a kereskedőket és a pénzváltókat. Indulatosabb természetű emberek nagyon szívesen hivatkoznak erre, és nagy hangon szokták magyarázni, hogy ha még a szelíd Jézus is méregbe gurult és odacsapott ezeknek, mennyivel érthetőbb, hogy én, szegény gyarló ember, néha begurulok, és odamondok vagy odacsapok azoknak, akiket kellemetleneknek találok.
Jézus Krisztus nem szorul arra, hogy mi az Ő védőügyvédei legyünk. Mi viszont rászorulunk arra, hogy a Bibliának az ilyen félremagyarázott részeit is helyesen értsük. Mert vajon valóban az történt-e virágvasárnap, hogy Jézus méregbe jött, és dühében cselekedett? Mivel indokolta Ő azt, hogy kiűzte a templomból a kereskedőket és egyáltalán a kereskedést? Ott van az evangéliumban világosan, Jézus idézi az ószövetségi igét, a szokásos bevezetéssel: „Meg van írva: az én házam imádság házának mondatik, ti pedig azt rablók barlangjává tettétek.” (Mt 21,13).
Vagyis Jézus hivatkozik arra, hogy Isten világosan rendelkezett arról, hogy mire való a templom, mit szabad és mit nem szabad ott cselekedni. Istennek ezt a világos akaratát, kijelentését, igéjét semmibe vették a vallásos élet akkori vezetői. Lábbal taposták meg Isten igéjét; és Isten igéje sokszor azonossá válik Őmagával, aki így rendelkezett. Nyereségvágyból elkövetett istenkáromlás vétkét követték el úgy, hogy nem érzékelték ennek a súlyosságát. Jézus érzékelte, és tudta, hogy ennek következménye lesz, nagyon súlyos következménye, és éppen ezért a nép érdekében kiáltott ilyen hangos megálljt.
Nem azzal kezdte, hogy „kötélből ostort fonván kihajtá őket a templomból”, hanem szelíd szóval kezdte. De lelkileg olyan süketekké váltak, vagy annyira megszédítette őket a pénzvágy, hogy nem hallották a szelíd szót, és ebben az esetben olyan súlyosnak minősítette ezt az Istent-gyalázó magatartást, hogy cselekedni kezdett, mégpedig ilyen kemény eszközhöz folyamodott.
Jézus tehát nem begurult, nem veszítette el a türelmét. Különösen nem valamilyen személyes sérelmet torolt meg — ahogy mi szoktuk —, itt semmi ilyenről nem volt szó, hanem Jézus itt tanított. Nem ilyen hangosan kezdte a tanítást, de a nép érdekében helyre akarta állítani a felrúgott isteni rendet, és érvényesíteni az isteni igazságot, és ezért ebben az egy esetben ilyen kemény eszközhöz nyúlt — így került sor a templom megtisztítására.
Mert miről is volt ott szó? Hogy kerültek a kereskedők a templomba? Megvolt annak a kijelölt helye a templomon kívül, hogy az áldozatok bemutatásához szükséges állatokat azok, akik messziről jöttek, és nem magukkal hozták azt az állatot, ott megvásárolhatták. Megvolt annak a helye is, hogy a mindenfelől érkező zarándokok a sokféle pénzt — sokszor pogány pénzt — az egységes templomi szent sekelre váltsák át. Csakhogy nagyon jól ment az üzlet, és a papság némi anyagi haszon fejében, beengedte az üzletelést abba az udvarba is, ami a pogányoknak volt fenntartva.
Tudniillik Isten az Ő népét a pogányok világosságává rendelte. Ezért volt egy olyan hely a jeruzsálemi templomban, ahova Istent-kereső, vágyakozó, nem zsidó emberek jöhettek, hogy ott halljanak az élő Istenről és az Ő nagy tetteiről, és tudjanak csendben imádkozni.
Nos, erre a helyre nyomult be az üzletelés, és Jézus már azt is súlyos bűnnek találta, hogy ennyire elveszítette Isten népe szemében a misszió a maga fontosságát. Senkinek nem fontos, hogy jönnek az etióp kancellárok meg a többi pogány, hosszú utat megtesznek, mert elegük volt a maguk tehetetlen bálványaiból, akiktől soha semmi segítséget nem kaptak. Hallottak Izráel Istenéről és vágyakozni kezdtek az élő Isten után. Közülük többen hitre jutottak. Ennyire nem fontos senkinek, hogy ez a szolgálat zavartalanul folyjék úgy, ahogy azt Isten elrendelte? Nem fontos. Nyugodtan lehet ott is üzletelni. Ráadásul ilyen anyagias, haszonleső, mohó, kapzsi szempont vezette azokat, akik ezt megengedték.
Nos, ezért idézi Jézus egy másik evangélium szerint a 69. zsoltárnak a 10. versét, amelyikben ezt olvassuk:
Mert a te házad iránti féltő szeretet emészt;
Rám hull a gyalázat, ha téged gyaláznak.
Istent gyalázta az Ő népe, annak a vezetői ezzel a tettel, és Jézus azonosult az Atyával. Aki az Atyát gyalázza, az Őt gyalázza, de aki az Istent gyalázza, különösen, ha az az Isten népe, a bajt, a veszedelmet provokálja és hívja ki maga ellen, mert Istennel szemben senki nem győzedelmeskedhet. Ezért a nép érdekében is tette Jézus, amit tett, és az Isten, az Atya iránti tiszteletből, az Ő igéje iránti tiszteletből.
Itt tehát nem arról van szó, hogy egy mérges ember vagdalkozik dühében, hanem arról van szó, hogy az Emberfia, az Isten teljhatalmú képviselője, a világ ítélő bírája (Dániel 7) állítja helyre az emberek által felrúgott isteni rendet, és érvényesíti az isteni igazságot. És ha az igére nem mozdult a megátalkodott ember, akkor Jézus előveszi az ostort, és így kergeti ki a templomból ezeket.
És ezt mindenki tudta ott. Nem tűnt még fel nekünk, hogy senki sem mert egy szót sem szólni Jézus ellen? Még csak nem is védekeznek. Ott éppen a legilletékesebbek, akik ezt a bűnt elkövették, tudták, hogy Jézusnak igaza van. Nekik látniuk kellett, hogy itt a Messiás cselekszik. Itt a Mindenható megbízásából teremt rendet valaki az Isten házában, hogy az eredeti rendeltetését helyreállítsa. Semmit nem mernek tenni Jézus ellen.
Viszont Jézus is tudta, hogy ezzel a cselekedetével még inkább maga ellen hangolta a közvéleményt: hiszen reggel még hangosan éltették Őt a hozsannával, mint a megérkezett Szabadítót, aztán ez elhallgatott, és néhány nap múlva felharsant: feszítsd meg!
Milyen indulat volt tehát Jézusban? Olyan indulat, amivel Ő minden körülmények között Isten akaratát képviselte és akarta megvalósítani. Mindig azoknak a javára, azoknak az érdekében, akik között szolgált, akiket szeretett, az Isten népe érdekében. Ha ezt ők nem tudják, vagy nem értik, mert annyira besötétedtek, akkor is. És ezt teszi akkor is, ha ennek az árát meg kell fizetnie. Ha még inkább elvész a népszerűsége, ha ellenségeivé válnak azok, akiknek a megmentésére jött. — Ez a Jézus indulata. Az Atya akaratát minden körülmények között képviselni és cselekedni, és minden körülmények között szeretni azokat, akik Őt nem szeretik, és ebben az állapotukban nem is szeretetre méltóak, de rászorulnak erre a mentő, megváltó szeretetre. Kerül, amibe kerül.
Ennyit a virágvasárnapi epizódról. 25 évvel virágvasárnap után Pál apostol levelet írt a börtönből a filippi gyülekezetnek. Abban idézi ezt az akkor már a keresztyének előtt közismert Krisztus-himnuszt, amit itt olvastunk, ezt kezdi ezzel a mondattal: Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: aki nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, megalázta magát, rabszolgai formát vett fel, engedelmes volt az Atyának mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig és ezzel váltott meg minket.
Itt használja ő ezt a szót: indulat. Ez így egy kicsit félreérthető, mert mindjárt valami indulatosság jut eszünkbe. Itt két versen belül háromszor szerepel ez a szó, csak a magyar Bibliánk három különböző kifejezéssel fordítja ugyanazt a görög szót, ami ott van. Mert amikor azt olvastuk, hogy ugyanazt akarjátok egy akarattal, ugyanarra törekedjetek, és az az indulat legyen bennetek, itt mind a három esetben ugyanaz a kifejezés van.
Ez a görög szó tehát azt jelenti: valamit nagyon akarni. Valamire tudatosan törekedni. Az a lelkület, az a szellemiség, az a beállítottság — idegen szóval: az az attitűd — legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is volt. Tehát itt szó sincs a szó mai értelmében vett indulatról vagy indulatosságról. Itt egy céltudatos törekvésről van szó, ami valakinek szívügye, amit mindenek elé helyez, ami meghatározza az összes cselekvését, arra törekszik minden körülmények között.
És mire is bátorítja őket? Mire törekedjenek, milyen indulat legyen bennünk? Hogy egyet akarjatok, ugyanarra törekedjetek, semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál, és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Ez az indulat legyen bennetek, ez jellemezze a belső világotokat. Erre törekedjetek mindig. Magamat hátra teszem, a másik érdekét fontosabbnak tartom. És ha az nekem áldozatba kerül? Azt természetesnek tartom. Akkor áldozatot hozok. Kiért? Miért? Azért, akinek éppen arra szüksége van. És ha se rokonom, se boldog ősöm? Akkor is. Miért? Mert szüksége van rá, én értesültem a szükségéről, és valamit tehetek érte. — Ez a jézusi indulat. Ez jellemezte az Úr Jézus egész földi szolgálatát.
Tulajdonképpen virágvasárnap is erre adott Ő számtalan illusztrációt. Az Ő népe akkor egy harcias Messiást várt, aki kiveri a rómaiakat onnan. Ehelyett Jézus tüntetően nem lóháton, kivont karddal vonul be Jeruzsálembe, hanem szamárháton. És szó szerint beteljesíti a próféciát, amit a Zakariás 9,9-ben így olvasunk: „Örvendezz nagyon, Jeruzsálem leánya, Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos és szamáron ül. Kiirtja a harci kocsit és a lovat Jeruzsálemből.”
Milyen Messiás az ilyen? Nem kardot ránt, nem a laktanyába a rómaiakhoz megy, hanem a templomba. Ott helyreállítja az isteni rendet, és amikor már elhallgatott a hozsánna, csak néhány gyerek kiáltotta ezt a templomban — olvassuk a Máté evangéliumában —, akkor ezeket a gyerekeket megvédi az őket támadó írástudóktól. És amikor már a gyerekek is elmennek, vakok és sánták jönnek hozzá ott a templomban, és meggyógyítja őket. — Ez az indulat legyen bennetek! Aki nem hadakozni akar, nem kardot ránt, hanem észreveszi másoknak a nyomorúságát, nem nézi azt közömbösen, hanem segít.
Ez az indulat tehát egyáltalán nem valami tehetetlen, tétlen passzivitás, Jézus éppen virágvasárnapon és egész földi szolgálata során rendkívül aktív volt. Cselekvő módon képviselte Isten akaratát, és nagyon is cselekvő módon segített mindazoknak, akiknek a bajáról értesült, úgy, hogy Ő fizette meg annak az árát. Áldozatot is kész volt hozni érte.
Mert virágvasárnapon Jézus már a keresztre indul. De nem úgy, hogy tehetetlenül sodródik, hogy viszik magukkal az események, hogy bábként játszanak vele a hatalmasok. Hiszen az egész nagyheti eseménysorozat szereplői közül Ő az, aki leginkább szabad.
Javasolom az ünnepre készülve is, hogy olvassák el a testvérek egyszer valamelyik evangéliumból így azt a két fejezetet, (az utolsó előtti két fejezet mindegyikben Jézus szenvedéséről szól), hogy milyen szabad Ő egy csomó rab között. Júdás a pénznek a rabja. Péter az önféltésnek a foglya. Kajafást az előítéletei tartják rabságban. Pilátus görcsösen kapaszkodik a pozíciójához. — Mindenki fél, mindenki rab. Egy valaki van, aki teljes szabadságban áll ott, aki tudja, hogy mi a feladata. Szeme előtt van a célja, amiért az Atya elküldte. Tudja, hogy mire vállalkozott, nem véletlenül esik meg vele az, ami megtörténik. Ő ezt vállalta, mert engedelmes az Atyának, és mert csak így tud segíteni rajtunk. — Ez az indulat jellemző Jézus Krisztusra.
Elképzelhető-e az, hogy egy ilyen magunkfajta emberre is jellemző legyen? Mert itt az apostol ezt írja a gyülekezetnek: az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban is volt. Eljuthatunk-e mi erre? Másokat fontosabbnak tartok, a másik haszna vezérel, semmit nem teszek önzésből, dicsőségvágyból, és kész vagyok mindig Istennek engedelmeskedve másokért élni?
Mert az a helyzet, hogy nem ilyen indulattal születünk. Nem ez a lelkület, nem ez a szellemiség, nem ez a beállítottság jellemez minket. Hiszen ha körülnézünk, vagy őszintén a tükörbe nézünk, akkor kénytelenek vagyunk látni, hogy nyílt vagy leplezett önzés irányít sokszor bennünket, hogy hatalomvágy, szerzésvágy, sokféle félelem, versengés irányít nagyon sok embert. A másikat sokszor eszköznek tekintjük, vagy ha nem, akkor vetélytársnak, ellenfélnek, netalán ellenségnek. Féltjük magunkat, vonakodunk attól, hogy áldozatot hozzunk. Sokszor egyszerű számítás, érdek és kényelemszeretet motiválja, indítja cselekedeteinket. — Ilyen indulat van bennünk.
Miért hangzik a gyerekszobából olyan sokszor sírás, amikor mindenük megvan a kicsikéknek? Mert nem az az indulat van bennük, ami a Krisztus Jézusban. Miért nem hangzik ki sokszor semmi a gyerekszobából. Azért, mert nincs ott senki, vagy egyedül árválkodik szegényke, mert a szüleiben sem az az indulat van meg, ami volt a Krisztus Jézusban.
Isten nagy ajándéka lenne, ha az ünnepi készülődésünknek ez is a részévé válna, hogy megkérdezzük a mi Urunkat: Úr Jézus, szerinted milyen indulat van bennem? Mert sokszor magunk sem tudjuk. Olvasunk egy történetet az evangéliumban, amikor a tanítványokat személyes sérelem érte, és bosszúért kiáltottak. Jézus tanítványai! És képesek Jézushoz menni, és azt javasolni neki: kérjen tüzet erre a falura, mert nem adtak nekik éjjeli szállást. S akkor Jézus mondja: nem tudjátok, hogy miféle indulat, lelkület, lélek van bennetek. — Nem tudom, hogy kellőképpen megijedtek-e ezek után a bennük dúló, egyáltalán nem jézusi indulattól, de az nagy ajándék, ha mi megijedünk egyszer: Uram, nem gondoltam, hogy ilyen sötétség van bennem.
Ha eljutunk oda, ahova Péter eljutott nagypéntek hajnalán, amikor végre a saját szívébe látott, és nem védőbeszédet tartott, hanem azt mondta: ezen csak sírni lehet —, mert az ilyen emberen lehet aztán segíteni. Aki kész elítélni a benne levő, egyáltalán nem jézusi indulatot, az nyitja ki a szívét az előtt az indulat előtt, ami az Úr Jézust jellemezte.
Miért szükséges, hogy az az indulat legyen bennünk, ami Jézusban? Ez szükséges egyrészt magunk miatt — legyünk most önzők —, mert aki mérges, vagy gyakran mérges, vagy könnyen méregbe gurul, annak a szervezete valóban mérget termel. Kell az nekünk, hogy a sok bajunk tetejében még mérget is termeljünk és magunkat mérgezzük? — De akiben az az indulat marad, ami velünk születik, annak sokkal nehezebbé válnak az emberi kapcsolatai is. Gondoljuk el, hogy ha az az indulat lenne sokunkban, ami Jézus Krisztusban, aminek a jellemzőit felolvastam, akkor mennyivel másként zajlanánk az emberi kapcsolataink; Teljesen más lenne a vitakultúránk, a konfliktuskezelésünk — magyarul veszekedés —, egészen más lenne a házassági erkölcs. Az egész közélet más lenne. Nem ez a kicsinyes, önző, anyagias, hazugságra épülő civakodás jellemezné a társadalmat, ami felemészti azokat az energiákat is, amikkel egymást boldoggá tehetnénk és az egésznek a javát munkálhatnánk. — A velünk született indulattal Isten országába sem mehet be senki, mert „test és vér nem örökölheti” azt.
A Biblia azt mondja: lehetséges, hogy az az indulat legyen bennünk, ami Krisztus Jézusban, de ez csak Isten teremtő munkája során jöhet létre. Vannak emberek, akik félnek attól, hogy ez az indulat legyen bennük. Akkor baleknek néznek, fát vágnak a hátamon — jaj, inkább nem. Nem tudják, miről van szó. Vannak, akik félnek. Vannak, akik elhatározzák, hogy átnevelik magukat, hogy jobban hasonlítsanak Jézushoz —, mintha egy kicsit is hasonlítanánk hozzá. Ennek mindig kudarc a vége, mert nem tudjuk magunkat átnevelni. Ez mindig teremtés. Teremteni pedig csak Isten tud. Az Ő igéjével, amivel ezt a világmindenséget is létrehozta. Aki hallgatja, olvassa, komolyan veszi, befogadja az Ő igéjét, először csak gondolkozik rajta: vajon igaz lehet-e vagy nem, mit kezdjek vele? — foglalkozik vele, azzal foglalkozni kezd Isten teremtő igéje, és közben átalakul. Ahogy Pál írja a Galatáknak: „Kiábrázolódik benne a Krisztus.”
Egy bibliai példát mondok erre. Saul-Pálról olvassuk ezt a szörnyű kifejezést, hogy „öldökléstől lihegve” indult el Damaszkuszba, hogy összefogdossa azokat, akik Jézusban hisznek, és utána likvidálja őket. Ez az ember később Jézus Krisztus újjáteremtő, megváltó munkája nyomán eljutott oda, hogy amikor egy nagyon veszélyes úttól a barátai óvták őt: ne menj oda a saját érdekedben, mert rosszul jársz és az szenvedést fog hozni, akkor egyebek közt a következőket mondta nekik: „Én mindezekkel (az ő aggályaikkal) nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat (vagyis a küldetésemet), és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (ApCsel 20,24).
Vagyis csendesen azt mondja: hallgassatok, engem nem tudtok megijeszteni, hogy milyen nehéz helyzetbe kerülök, ha engedelmeskedem az én Uramnak. Ez nem alternatíva. Csak egy lehetőség van előttem: engedelmeskedni annak, aki elküldött. A küldetésemet elvégezni. Kerül, amibe kerül. Miért? Másokért, hogy a mentő evangélium eljusson minél többekhez. — Ez az az indulat, ami Jézus Krisztust a keresztre vitte.
Minden körülmények közt engedni az Atyának. Bármit megtenni másokért, kerül, amibe kerül. — Megfizetem az árát. Szívesen hozok érte áldozatot.
Még annyit hadd említsek meg: Amikor a Biblia indulatról beszél, akkor mindig arról van szó, hogy Isten a szívünk mélyére nyúl. Nem arról van szó, hogy egy ember legyen vallásos, tanuljon meg újfajta viselkedést, sajátítson el egy sajátos szókincset, új szokásokat, hanem itt arról van szó, amit már többször soroltam: a bennünk lévő érzület, lelkület, szellemiség, beállítottság forrását változtatja meg Isten. A Biblia így mondja (mind az Ó-, mind az Újszövetség): Új szívet teremt bennünk. És ebből az új szívből újfajta gondolkozás, új jellem, új cselekedetek, egészen új kondíciók származnak. Erre vonatkozik ez a mondat: az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban.
Az ilyen ember őszintén mondja a saját imádságaként: „Adj minékünk meg-újult szívet és új indulatot, tehozzád mindenekben hívet, és szent akaratot, újítsd meg rajtunk a te képed, mely áll szent életben, hogy lehessünk választott néped, élvén szeretetben.” (285,4 dicséret).
Készülünk az ünnepre. Szeretném kérni, hogy készüljünk az ünnepre. Annak érdekében, hogy jobban megismerjük, milyen indulat volt a mi Urunk Jézusban, és megismerjük azt is, hogy milyen indulat van bennünk pillanatnyilag, javaslok egy kis házi feladatot: az Úr Jézus kereszthalálát megelőző 24 óra eseményei öt helyszínen zajlottak: csütörtök este az utolsó vacsora lábmosással együtt, utána a Gecsemáné-kert (a tanítványok mit tesznek, Jézus mit tesz, Júdás, letartóztatás), azután még az éjszaka folyamán a vallási per Kajafás termében, reggel a politikai per Pilátus palotája előtt, és pénteken a keresztre feszítés a Golgotán. Utolsó vacsora, Gecsemáné-kert, Kajafás előtt, Pilátus előtt, Golgotán.
Javaslom a testvéreknek, hogy hétfőtől péntekig egy-egy ilyen helyszínt tanulmányozzunk meg. A televízióra fekete leplet borítunk, pihenjen a héten, eleget dolgoztatjuk máskor, most legalább egy félórát rászánunk arra, hogy is írja ezt le Máté? Akkor elolvassuk, meg van írva Márkban, Lukácsban, Jánosban — kikeressük azt is, és megállunk csak ott: utolsó vacsora. Majd a Gecsemánéval holnap, és így tovább. Pénteken megérkezünk a Golgotára. Két kérdésre keressünk mindig választ: milyen indulat vezérelte Jézust abban a helyzetben? (A legkülönbözőbb helyzetekben áll Ő helyt.) Vajon ezzel én hogyan állok? Mit tett értem az én Uram az Ő szenvedése során, és vajon hasonló helyzetben hogy szoktam viselkedni? Akkor megismernénk sokkal jobban, hogy milyen indulat van Őbenne, és világosabb lenne, milyen indulat van mibennünk most. Ha valaki bűnbánattal megvallja az utóbbit, és kéri, hogy az az indulat legyen bennünk, ami a Krisztus Jézusban, Isten ezt az imádságot meg fogja hallgatni.

Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, alázatosan kérünk, adj minékünk megújult szívet és új indulatot. Tehozzád mindenekben hívet, és szent akaratot. Újítsd meg rajtunk a te képed, mely áll szent életben, hogy lehessünk választott néped, élvén szeretetben.
Kérünk, mutasd meg nekünk mindazt a tisztátalan indulatot, indulatosságot, ami neked utálatos bennünk. Ajándékozz meg ezzel a szent, nagy cserével, hogy ettől megszabadulva egyre inkább az az indulat legyen bennünk, ami volt a Krisztus Jézusban.
Segíts ezért már itt, most ebben a csendben imádkozni.
Ámen.

Cseri Kálmán Igehirdetései: A GYERMEK HELYE

Alapige:1Sám 1,27-28

Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amit kértem tőle. Én viszont felajánlom az Úrnak. Legyen egész életére felajánlva az Úrnak! És imádták ott az Urat.

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, szeretnénk mi is, így együtt imádni téged. Ebben a világban, amelyben oly sokan gyaláznak téged, és amelyben sokan még a létedet is kétségbe vonják, ahol sok mindent dölyfösen számon kérnek rajtad, és felelősségre vonnak téged olyasmikért, amiket mi követtünk el gonosz szívünkkel, szeretnénk meghajolni előtted, és egyedül néked adni minden dicséretet, dicsőséget, tiszteletet és áldást.

Köszönjük gondviselő szeretetedet. Köszönjük, hogy gondoskodtál rólunk az elmúlt héten is. Oltalmaztál ott is, ahol nem is sejtettük.

Köszönjük az esőt. Alázatosan kérünk, hogy ajándékozz meg most minket lelki esővel is: a te életet támasztó és tápláló élő igéddel. Olyan tikkadt sokszor a mi lelkünk, Atyánk, úgy ki tudunk száradni. Nem marad bennünk semmi őszinte érdeklődés, áldozatkészség, szeretet.

Könyörülj rajtunk és támassz minket új életre, hogy tudjunk úgy élni és cselekedni, ahogyan te, Urunk Jézus Krisztus. Hogy te élj bennünk, minél többünkben, egyre hatalmasabban. Ezt az új életet kérjük tőled és az ebben való megerősödést.

Add, hogy ne hiába legyünk itt. Szeretnénk most csak rád figyelni. Veled szemben nem akarunk bizalmatlanok lenni. Tudjuk, hogy te vagy az, aki mindig a javunkat munkálod. Munkáld ezt most is, kérünk, a te igéddel és újjáteremtő Szentlelkeddel.
Ámen.

Igehirdetés

Öt alkalommal volt szó eddig arról, hogy mit tanít a Szentírás a házasságról és a családról. Legutóbb ennek a hívő ószövetségi családnak az életébe pillantottunk be, amelyről most is olvastunk. Talán még emlékszünk arra, hogy Elkánának és Annának az volt a bánata, hogy nem született gyermekük. Mivel istenfélők voltak, Istentől kértek gyermekáldást. Amikor megszületett a kis Sámuel, azért adták neki ezt a nevet, hogy még az is emlékeztesse őket mindig arra, hogy Isten meghallgat, Isten imádságot meghallgató Úr. Amikor pedig felcseperedett a gyermek, akkor egészen odaadták őt Isten szolgálatára.

Ma egyetlen kérdésre keressünk választ: mit tanít a Biblia arról, hol van a gyermekek helye a családban. Hol a gyermek helye? Hol jelöli ezt ki Isten?

Először két végletet hadd említsek, amelyek messze távol vannak a Szentírásból kapott isteni utasítástól, de amelyekkel sajnos elég gyakran lehet találkoznunk.

Az egyik ilyen véglet az, amikor a gyermek teher, felesleges. Csak gondot okoz. Minek is van? Jobb lenne, ha nem lenne. Vagy: jobb lenne, ha később jött volna. Sok szülő ezt meg is mondja a gyermekének: téged nem akartunk ám, csak úgy lettél. Korábban jöttél, mint ahogy szerettük volna. Szerettünk volna még tanulni, gyűjteni, utazni, élni.

Ki kell mondani: rettenetes lélekgyilkosság az, amikor valaki ilyesmit mond. Már az is baj, ha ilyet gondol. De ha kimondja, az szülői szörnytett. Olyan sebeket okoz ezzel, amiket egy életen át hordoznak ezek a gyerekek. Minden alap nélkül rossz lelkiismeretük lesz, mintha ők lennének az okai a szüleik boldogtalanságának. Mintha miattuk nem valósulhatott volna meg sok jó dolog. És sok más lelki görcs is születik abból, ha valaki nem érzi magát várva vártnak, elfogadottnak, fontosnak, értékesnek.

Sose tegyetek ilyet! És sose kövessétek el azt a bűnt se, amikor a szülők nem fogadják el a gyermekük nemét. Amikor ilyeneket mondanak: ha már lettél, legalább fiúnak születtél volna. Vagy amikor a kamasz fiukkal küszködnek, azt mondják: bárcsak egy aranyos kislányt kaptunk volna. Ez is múlhatatlan sebeket okoz a gyermekek lelkében.

A lelkigondozó tudja, hogy sokszor ezeket a sebeket csak az igazi újjászületés gyógyítja meg. Csak a gyógyító Jézus Krisztus és az újjáteremtő Szentlélek tudja begyógyítani.

Mert ezek a gyerekek lelkileg egész gyermekkorukat magányosan töltik el. Van, amikor fizikailag is, mert ha sosem érnek rá a szülők velük játszani, vagy ha csak kötelességből teszik azt néha úgy, hogy játék közben is örökké az órájukat nézik, mert sietnek valahova, ha soha nincs idejük arra, hogy nyugodtan, elengedetten beszélgessenek, valamit együtt dolgozzanak, együtt megfejtsenek, együtt nevetgéljenek, akkor megint csak azt élik át: fölöslegesek, terhet jelentenek. Jobb lenne, ha nem lennének.

Vagy keresnek maguknak más társaságot, aztán foghatja a fejét a szülő később, hogy kik közé keveredtek és milyen lejtőn indultak el. Annak, hogy utcagyerek, sokféle változata van, és ez a helyzet űzi oda sokszor a gyerekeket.

Ez tehát az egyik véglet: a gyerek senki, teher, minek van. Menjen innen, hagyjon békén.

A másik véglet pedig az, amikor bálványozzák a kicsikét. Többnyire drága játékokból építenek egy emelvényt neki, arra felhelyezik őt, és istenként tisztelik. Körülötte forog minden és mindenki. Ő szabja meg a szülők időbeosztását is, a programjaikat. Ő szabja meg az étrendet a családban, a családi költségvetést. Csakugyan imádják a drágát.

Ezt azután meg is szokja, egy idő után meg is követeli, és torzó lesz belőle. Nemcsak a nagyszülőknek a kísértése ez, hanem némely anyukáknak is, és elkezdik már az áldott állapot közepe táján. Egyre kevesebbet törődnek a férjükkel meg önmagukkal is, és csak a várva várt kicsike tölti be a gondolataikat. Vége van mindennek vége a házaséletnek, vége mindenféle gyengédségnek és figyelmességnek, mert jön a császár, már készen van a talapzata.

És ha ez állandósul, miután hazajöttek a kórházból, és szintén sokadrangúvá válik minden és mindenki, csak ő a fontos személy, akkor a legbiztosabb úton haladnak a házasságuk meg a gyermekük tönkretétele felé. Ez a másik véglet.

És mit tanít nekünk Isten igéje? Hol van a helye a gyermeknek a családban?

Megkérdeztem többeket, hogy milyen sorrendbe raknák a következő három dolgot egy család értékrendjén belül: házasság, gyermek, Isten? Mi a helyes rangsor?

A legtöbben a gyereket tették az első helyre, utána a legtöbben a házasságot másodikra, és Isten a sor végére került. A vallásosabbak Istent tették a második helyre és a házasság került a sor végére.

Mit tanít nekünk a Szentírás?

Isten igéje egyértelműen és határozottan azt mondja, hogy ennek a háromnak az Istentől rendelt sorrendje, ami nekünk és gyermekeinknek a legjobb, ha első helyen Isten van, a másodikon a házasság és a harmadikon a gyerekek.

Az, hogy a harmadik helyre kerülnek ők, nem azt jelenti, hogy ők az utolsók, hanem azt, hogy az a legvédettebb hely. Mert ha egy család fölé borul az élő Isten gondviselő szeretete, és ezen belül a szülők mindvégig szeretik egymást, akkor ebben a kettős burokban van leginkább védve a gyermek. Vagy amikor ez így van, ott általában többes számban lehet beszélni: a gyermekek. Ebben a védettségben fejlődnek harmonikus személyiséggé, egészséges jellemmé. Ebben a biztonságban válhatnak a szó eredeti, bibliai értelmében emberré. Amikor pedig kiszabadulnak majd, és önállóak lesznek, akkor ebből a védettségből kikerülve tudnak helyesen élni a szabadságukkal. Mert ez a biztonság felkészítést is jelent az önállóságra és a szabadságra.

Isten igéje tehát azt mondja, hogy ha jót akarunk a gyerekeinknek, akkor legyen az életünkben az abszolút első helyen mindig az élő Isten, akit egy szívvel, egy szájjal tiszteljünk, mint szülők. Utána következzék a házastársunk, akit minden élethelyzetben a legelsősorban szeretünk, és szintén tisztelünk, segítünk. Így fogjuk tudni helyesen együtt szeretni a gyermekeinket. Nem majomszeretettel, hanem azzal a szeretettel, ami azt adja nekik mindig, amire éppen szükségük van. De ha ő áll a talapzaton és kis istenné tesszük, vagy ha senkinek tekintjük, átnézünk rajta, egy tárgy, akkor feltétlenül tönkretesszük.

Elkána és Anna életében ez volt a sorrend. Amikor valami gondjuk volt, azt Istennek mondták el. Gyermeket is tőle kértek. Amikor megkapták, neki köszönték meg. Amikor már nagyobbacska volt, neki ajánlották fel és adták vissza. Isten megbízásából próbáltak a kis Sámuelnek meg a testvéreinek (született még öt testvére) jó szülei lenni, de Isten volt az abszolút tekintély. Őreá néztek mind a ketten, utána egymásra való tekintettel hoztak döntéseket. Ezért mondhatjuk el: jól járt a kis Sámuel, hogy éppen ilyen családba született!

Hogyan működik ez a bibliai családmodell, ha valóban Isten van az első helyen a családban, azután a házaspár következik, és utána a gyermekek a legnagyobb biztonságban. Hogyan működik ez?

Most csak a vázlatát lehet elmondani annak, amit erről a Szentírás tanít, de talán ez is segítség lesz sokunknak.

1. Isten van tehát az első helyen az istenfélő családokban. Itt fontos látnunk, hogy ezt nem mi döntöttük el. Nem mi tesszük Istent az első helyre. Ő tőlünk és a magas vélekedésünktől teljesen függetlenül az első helyen van, mert Ő az Isten, akárhogyan vélekedik róla bárki is. A hívő ember csak felismeri és elismeri, hogy Ő az Isten, és így viszonyul hozzá. Ezért lesz a valóban istenfélő családoknál természetes az, hogy ki az Úr a házban. Az Úr az úr a házban. Az az Úr Isten, aki előtt tisztelettel borul le apa és anya. És látva tőlük a gyerekeik jó modellt, jó mintát, talán majd ők is eljutnak oda, hogy ők is szívükből tisztelik Őt.

Ezt a hívő csak felismeri és elismeri. És akkor kerül a helyére és teljesedik ki az élete. Mivel felismerte és elismerte, hogy Isten az Úr, ezért nem akar uralkodni sem a házastársán, sem a gyerekein, sem az öregedő szülőkön. Senkin, mert az Úr uralkodik, és együtt akarnak engedelmeskedni ennek az Úrnak. Így is van akaratuk, de közös imádságuk az, amit Dávid így mondott: taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem. Nem a gyerek a kis isten. Nem a zsarnok apa próbál uralkodni. Nem a furfangos anya, vagy egy anyacsászárnő nagymama akarja az uralkodói pálcát a kezében tartani, hanem az Úr az Isten, és mindnyájan készek meghajolni előtte.

Mennyi felesleges veszekedésnek az elejét veszik így! Nem egymással mérkőznek a hatalomért, hanem komolyan veszik, hogy "Tied a hatalom", mi pedig egymást segítve szeretnénk a te akaratodat teljesíteni. Az ilyen családban sokkal könnyebb megbocsátani, hiszen Isten bocsánatából élnek a hívők. Sokkal könnyebb egymásnak és másoknak is segíteni, hiszen Jézus Krisztus nagy segítségét kaphatták és ez adott nekik új életet. Sokkal könnyebb egymást szeretni, mert az Isten örök szeretete élteti őket is, és az árad rajtuk keresztül.

Az egész családi menetet meghatározza az, ha tudatosan az Úr az úr a házban, Őt istenítik, Őt imádják, neki akarnak engedelmeskedni.

2. Ezután a második helyen a házastársam van. Nem a szüleim többé - ezt láttuk -, nem is a gyerekeink, nem ők parancsolnak, az Úr parancsol mindnyájunknak, és Őelőtte leborulva mi ketten egymást szeretjük a legjobban.

Azok a szülők tesznek a legtöbbet a gyerekeikért, akik egymást igazán szeretik. Nagy igazságot mondott az, aki egyszer ezt mondta: az az apa teszi a legtöbbet a gyerekeiért, aki szereteti az anyjukat és fordítva is. Ezt nekünk komolyan kell vennünk. Nem lehet rövidre zárni a dolgokat, illetve ha megpróbáljuk, ott mindenki sérül, és senki sem kapja meg azt, amire szüksége lenne.

Mert ebben a kettős burokban vannak igazán védve a gyerekek. Ez ad olyan fészekmeleget, ahol kibontakozhatnak, s ahonnan majd szárnyukra engedjük őket, és öröm lesz nézni, hogy repülnek, mert jó irányba repülnek.

A Biblia egyébként is azt tanítja, hogy a gyermek nem végső célja és értelme a házasságnak, hanem gyümölcse. Fontos a gyümölcs, fontos, hogy minél több gyümölcs legyen, fontos, hogy egészséges gyümölcsöt teremjen egy fa. De a házasságnak nem a gyermek a végső célja, hanem az, amit Isten így jelölt meg: lesznek ketten egy testté. Van ennek biológiai jelentése is, bele van sűrítve ebbe a szexuális élet, de benne van ebben az is, hogy két egymást szerető ember között olyan különös lelki egység jöhet létre a házasságban, ami egyetlen más emberi kapcsolatban sem jöhet létre. Szinte egy új személyiség valósul meg: a házasság személyisége. Ez a végső cél.

Így érthetjük meg azt, hogy ha egy házasságba nem adatik gyermek, pedig szeretnének. Akkor annak a házasságnak is van értelme, az emiatt még nem válik értelmetlenné. S amikor az utolsó gyermek is kiröpült és önálló lett, akkor a két otthon maradt szülőnek a házassága nem vált céltalanná, ha addig is fontosak egymásnak és ápolták az egymással való közösségüket.

Azért kerül válságba sok házasság, amikor megint magukra maradnak, nem tudnak mit kezdeni egymással, mert addig sem ők voltak a legfontosabbak egymás számára ezen a földön. Erre tudatosan törekedni kell minden házasságban.

Megint csak azt kell mondanunk, hogy Elkána és Anna házassága szép példa erre. Elkána akkor is látta értelmét házasságuknak, és szerette feleségét, amikor hosszú időn át nem született gyermekük. Akkor sem fordult el a szíve tőle, amikor végleg otthagyták a kis Sámuelt Éli főpapnál a silói templomban, mert nem a kis Sámuel kötötte őket össze. Nem ő volt a házasságuknak a tartalma.

Hogyha így van, csak akkor következik be az is, hogy nem lesz féltékeny Istenre egyik házasfél sem. Ez is azért fordul elő, mert egymással nincs meg az Istentől rendelt kapcsolatuk. Nem kell félnünk attól, ha házastársunk szereti az Úr Jézust, és engedelmeskedni akar neki. Tegyük ezt együtt. Szeressük együtt az Urat. Ebben a szeretetben lesz igazán masszív, teherbíró az egymás iránti szeretetünk is. Így fogjuk okosan szeretni a gyerekeket is.

3. Ha így lesz harmadik helyen a gyermek, akkor soha nem lesz feleslegessé, de soha nem fogjuk bálványozni őt. Akkor nem fogjuk imádni, hanem szeretni. Szeretni pedig azt jelenti a Biblia nyelvén, hogy megadom a másiknak azt, amire szüksége van.

Néha arra van szüksége, hogy kiporoljuk a fenekét. Erről is beszél a Szentírás: a kemény szeretetről. Nem azért, mert engem feldühített a főnök és megverem a gyerekemet, hanem azért, mert neki akkor arra van szüksége. Ehhez kell Istentől kapott bölcsesség. De ez is csak akkor működik jól, ha mindenki a helyén van. Isten is a helyén van, akire ilyenkor feltekintünk, hogy Uram, mit kell most tenni, mert ilyen helyzet még nem volt, még négy éves nem volt, még tizenhárom éves sosem volt, húsz éves sem volt soha. Minden feladat új a nevelésben. Egészen másként tizennégy éves az egyik, mint a másik.

Nem is lehet Istentől kapott bölcsesség nélkül helyesen nevelni őket, helyesen szeretni őket, megadni nekik azt, amire szükségük van. De ha ki-ki a helyén van, akkor Isten csodálatosan megadja ezt, és sokszor maga a szülő csodálkozik azon, hogyan tudtam most így eltalálni, hogy ez volt a helyes az ő érdekükben. Isten vezet ebben is minket.

De a gyerekek nem kultuszra vágynak, hanem arra, hogy gyermekként szeressük őket. Ahogy nőnek, egyre több szabadságra neveljük őket. Nem, hogy szabadon eresszük, és csinálj, amit tudsz a nagy életben, hanem felkészíteni arra, hogy legyen iránytűje, amivel eligazodik az élet dzsungelében. Hogy legyenek szempontjai, amik alapján dönt majd egy számára meglepő helyzetben. Hogy hasznosítsa az otthon látott sok-sok jó példát arra, mikor mit kell tennie. Nem biztos, hogy úgy fog viselkedni, mint ahogy a szülőktől látta, de ha az alapokat leraktuk, akkor azokra az alapokra fog építeni, amik igaznak bizonyultak a szülők életében is.

Ilyenkor bosszulja meg magát az, ha valaki bálványozta a gyerekét. Mert aki bálványozza, az magához igyekszik kötni. Képtelen elengedni, sose lesz igazán önálló, a szabadsággal helyesen élni tudó felnőtt, érett személyiség a gyermeke. A szülő önzése értéktelenebbé teszi a gyermeket.

Ahol egy szülőpár imádja az Istent, aki az első helyen van, igazán szereti egymást, az így tudja nevelni a gyermekét, és így tudja majd elengedni, ahogy itt Anna és Elkána tette a kis Sámuellel. Ők nem tekintették saját tulajdonuknak ezt a gyermeket, mint ahogy nem is az. Minden gyermek Isten tulajdona, aki teremtette őket, csak ránk bízza egy időre. Mondom Jézus Krisztus szép szavát: sáfárokká teszi a szülőket egy időre, hogy lehetőleg ne tegyenek kárt a gyerekeikben, hogy ne csak az atyáiktól örökölt hiábavaló életet vigyék tovább, hanem Istentől kapott kincseket is tudjon továbbadni nekik a szülő, és amíg a szülő nevelheti őket, addig hadd ismerjék meg a gyermekek azt, akinek a tulajdonai ők. Hadd ismerjék meg a szülőtől az élő Istent. Ez gyönyörű papi feladata minden szülőnek, és mindenkinek, akire Isten gyermekeket bízott.

Ez tehát a bibliai sorrend: Isten, házasság, gyermek. Akkor járnak jól a gyerekeink, ha ezt komolyan vesszük. És ha egy családban nem istenfélők a szülők, akkor is ez a sorrend: előbb a házastársam és utána a gyermekeink. Ez nem a gyerekek elhanyagolását, mellőzését jelenti.

Mond-e valamit a Biblia azokról és azoknak, akiknek nincs házastársuk, és akiknek nincsenek vér szerinti gyermekeik? Mond bizony.

Valaki, aki egész életében egyedül élt, nem házasodott meg, nem születtek gyermekei, ezt írja az egyik levelében: "Gyermekeim, akiket ismét fájdalommal szülök, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus." (Gal 4,19)

Pál apostol egyedül élte le az életét, de mivel az életében az első helyen az élő Isten állt, ezért szenvedélyes vágyat érzett arra, hogy legyenek lelki gyermekei. Hogy bábáskodjék emberek újjászületésénél. Hogy sokakat odavezessen az Úr Jézushoz. És ennek érdekében sok mindenre képes volt. Képes volt minden áldozatra. Amíg olyan korúak voltak lelkileg, tejjel táplálta őket, amikor már kinőtt a foguk és egy kicsit érettebbek voltak, keményebb eledellel táplálta őket (ott van a leveleiben a nyoma ennek). Név szerint számon tartotta őket. Volt úgy, hogy naponta imádkozott értük. Amikor leveleket ír nekik, a levél elején biztosítja őket erről. Sok-sok nevet felsorol és érdeklődik: ez hogy van? és azok kibékültek-e már? és azok meggyógyultak-e már? mert naponta hordozlak titeket az Isten előtt. Szenvedélyesen szerette lelki gyermekeit és egyre többeket hívott az Úr Jézushoz, hogy új életet kapjanak. Ez nemcsak a nagy Pállal volt így, ez ma is így van.

Akinek az életében csakugyan úr az Úr, aki Jézus Krisztust mint Urát tiszteli és követi, annak a szívében szenvedélyes vágy ébred, hogy sokakat hozzá vezessen. Ahogy az ő életét Jézus oldotta meg, sok nyomorult embernek a nyomorúsága hadd oldódjék meg igazán, és legyenek boldogok. Ahogy minden szülő szíve vágya, hogy a gyermeke boldog legyen, minden hívőnek a szíve vágya, hogy legyenek lelki gyermekei, és azok boldogok legyenek.

Ilyen értelemben érvényes az Ézsaiás 54,1, ahol ezt mondja Isten "Ujjongj te meddő, aki nem szültél, vígan ujjong! Örvendj, aki nem vajúdtál, mert több fia lesz az elhagyottnak, mint a férjes asszonynak! - mondja az Úr."

Isten segítsen mindnyájunkat, hogy akármilyen a családi állapotunk, akárhogyan alakult az eddigi életutunk, akármilyen a sorsunk, kerüljön az első helyre a feltámadott dicsőséges Jézus Krisztus. Tudjuk Őt igazán tisztelni, Istenként magasztalni, Megváltónkként hálát adni neki, tanítványaiként követni.

Ezután legyen a szívünkben ez a vágy és engedjünk ennek, hogy akár vannak vér szerinti gyermekeink, akár nincsenek, legyen minél több lelki gyermekünk, akiket sokszor fájdalommal szülünk meg újra és újra, mert visszaeshetnek, elbukhatnak, megcsúfolnak bennünket, hálátlanok lehetnek. De nekünk makacsul szabad hinnünk, hogy akiben Isten elkezdte a munkáját, azt be is végzi. Nem mi szüljük újjá őket, mi legfeljebb megszülni tudtuk (az édesanyjuk) őket. Isten Szentlelke teremti újjá az életüket. De mi tudjuk mutatni azt az utat, ami Jézushoz vezet. Tudunk előttük járni és elmondani azt, amit Pál le mert írni: legyetek az én követőim, miképpen én a Krisztusé (1Kor 11,1).

Ebben akar minket megújítani Isten. Akármilyenek a körülményeink, sokakat vezethetünk hozzá. Azután rábízhatjuk őket a mi hű Jézusunknak a kezére, aki nem feledkezik el rólunk, s ha mi lehunyjuk a szemünket, és nem tudunk értük imádkozni, Ő akkor is szüntelen él, hogy esedezzék érettük. És Ő, aki elindítja őket az úton, célba is fogja vezetni őket.

Imádkozzunk!

Köszönjük, dicsőséges Urunk, hogy hűséges kézzel vezeted azokat, akik bíznak benned. Bocsásd meg, ha sokszor bántottunk téged bizalmatlanságunkkal. Bocsásd meg, ha nem merjük igazán nagy békességgel reád bízni gyermekeinket sem. Bocsásd meg, ha szüntelenül aggódunk lelki gyermekeinkért ahelyett, hogy dicsőítenénk téged bennük végzett munkádért.

Kérünk, növeljed a hitünket. Bocsásd meg azt a sok bűnt, vétket, hibát, amit ezen a téren elkövettünk. Itt is, ott is, ahogy hallottuk igéd tanítását, magunkra ismertünk. Kérünk, hozd helyre, amit elrontottunk, és segíts másként folytatni.

Adj bátorságot újat kezdeni a házasságunkban, a családunkban, az egyedüllétünkben. Mutasd meg, hogy mik azok a feladatok, amiket te bíztál ránk. Nem mással akarjuk tölteni ezt a rövid földi életet. Segíts minket a helyünkre állni, hogy elvégezzük tőled kapott feladatainkat. Add, hogy hű és bölcs sáfárok legyünk.

Könyörgünk hozzád szeretteinkért. Könyörgünk a felnövekvő nemzedékért, hogy minél többen megismerjenek téged. Neked köszönjük meg a most befejeződött tanévet. Kérünk, készíts pihenést a pedagógusoknak, és add, hogy az ifjúság is tisztán és értelmesen töltse a nyarat.

Könyörgünk hozzád: adjál sok lelki áldást azon a sok konferencián, csendeshéten, ami előttünk van. Könyörgünk gyülekezetünk kicsinyeiért is, akik éppen tegnap indultak el ilyen csendeshétre, hadd ismerjék meg minél előbb a te örök szeretetedet, megváltó Urunk Jézus Krisztus.

A te Szentlelked vezessen minket a tanítvánnyá tétel szolgálatában is. Hadd legyenek nekünk lelki gyermekeink, akik majd ha megállunk előtted ama napon, csendesen reánk mutathatnak, hogy mi vezettük őket tehozzád. Legyen azért is egyedül tied a dicsőség, ha ezt végezhetjük. Vezess minket ebben a szolgálatban. Ámen!

Cseri Kálmán Igehirdetései: ELMENT - DE VELÜNK VAN

Alapige:1Kor 15,1-11

Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint - feltámadt a harmadik napon, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. Azért akár én, akár ők: így prédikálunk, és ti így lettetek hívőkké.

---

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, szeretnénk engedni felszólításodnak: Szeretnénk egy zajos nap vége felé itt a te házadban elcsendesedni előtted és elismerni, hogy te vagy az Isten. Valljuk, hogy egyedül te vagy Isten.
Bocsásd meg, valahányszor bálvánnyá nőtte ki magát valami az életünkben. Bocsásd meg, amikor magunkat bálványozzuk.
Köszönjük, hogy most előtted hódolhatunk, tőled várhatjuk, hogy annyi minden után, ami ma történt velünk, belsőleg is csendesíts le, és a te halk, szelíd szavaddal vigasztalj, bátoríts, tanácsolj kegyelmesen minket.
Köszönjük, hogy ismered mindannyiunk minden szükségét. Köszönjük, hogy tőled kérhetünk megoldást, útmutatást, szabadítást, bocsánatot, békességet - mindnyájunknak azt, amire szükségünk van. Kérünk, légy ajándékozó Atyánk ma este is.

Magasztalunk megváltó Urunk Jézus Krisztus mennybemeneteledért. Köszönjük, amikor otthagytad a mennyei dicsőséget érettünk, és köszönjük, amikor istenségedet ezáltal is megmutattad, hogy visszamentél oda. De köszönjük, hogy nem mentél ki ebből a világból, hiszen tudjuk, hogy hallótávon belül vagy most is. Megígérted, hogy velünk maradsz minden napon a világ végezetéig.

Engedd most is átélnünk jelenlétedet. Nyitogasd a szemünket, erősítsd hitünket. Taníts minket, mi pedig úgy szeretnénk figyelni az emberi szóra, ami mögött reméljük és kérjük is, hogy te magad szólíts meg minket.
Ámen.

---

Igehirdetés
Ebben az igében látszólag nincs szó az Úr Jézus mennybemeneteléről, de hiszem, hogy látni fogjuk majd, hogy az áldozócsütörtök nagy evangéliuma éppen úgy szólal meg ebben a mára kijelölt igénkben, hogy külön nem is említi Pál apostol. Három dolgot vizsgáljunk meg ma este. Először, hogy hol helyezkedik el Jézus útján az Ő mennybemenetele, másodszor hogyan történt pontosan a Biblia leírása szerint az Ő mennybemenetele, harmadszor hajoljunk a most hallott ige fölé, és örvendezzünk annak a nagy evangéliumnak, ami ebbe rejtve van.
1. Hol kezdődött Jézus útja?
Azt mondja a Biblia: nem kezdődött, nincs kezdete, mert Ő öröktől fogva mindörökké Isten. Jézus útja nem karácsonnyal kezdődött. A Biblia azt mondja, hogy Ő a világ teremtése előtt már mint Isten létezett, és a teremtésben részt vett. Csak egyetlen igét hadd idézzek a sok közül, ami erről szól. A Kolosséi levél első részében ezt olvassuk: "Ő benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok, minden Ő általa és reá nézve teremtetett."
Akkor mi történt karácsonykor? Az, hogy az Ő öröktől fogva meglevő isteni természete mellé magára vette még a mi emberi természetünket is. Neki mint Istennek ez lehetséges. Ez csak neki volt lehetséges. Tudjuk, hogy ennek az volt a célja, azért volt erre szükség, mert az ember bűnének a büntetését csak ember szenvedhette el. Ezért lett az Ige testté, ezért lett Ő emberré.
Az Ő testté lételével elkezdődött megalázásának az ideje. Egyre mélyebbre alázta magát. A Filippi levél második részéből jól ismert Krisztus-himnusz részletezi ezt: megüresítette magát, rabszolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és engedelmes volt egészen a kereszthalálig. Ez az Ő földi életének a mélypontja. Mivel azonban Isten, a harmadik napon feltámadt. Így olvassuk: felmagasztalta Őt az Isten. Adott neki olyan nevet, amelyikre minden térd meghajol: mennyeieké, földieké, földalattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. Feltámadása után negyven nappal pedig (ami alatt tanítványait készítette fel a szolgálatra) visszament a mennybe.
Most pedig így mondjuk a hitvallásunkban: ott ül az Atya Isten jobbján - vagyis mint az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön - gyakorolja a maga hatalmát. De mi tudjuk, hogy egyszer újra megjelenik itt a földön, minden szem meglátja Őt, magához veszi a benne hívőket és ítéletet tart a világ felett.
Ez röviden összefoglalva Jézus életútja. Ha ezt ábrázolnánk, akkor egy egyenessel kellene kezdeni, amelyik a végtelenből jön (nincs kezdete), azután egy törés van benne, ahol Jézus felvette emberi testünket és elkezdi egyre mélyebbre megalázni magát, mélypont a kereszthalál, és onnan már a felszálló ág kezdődik, majd újra egy törés és folytatja mennyei dicsőségében az Ő örök istenségét. Az első töréspont a karácsony, a második töréspont áldozócsütörtök, a mennybemenetel. Az Ő mennybemenetele is egyfajta bizonyíték az Ő istensége mellett.
2. Hogyan történt az Ő mennybemenetele?
A Cselekedetek könyve a maga rövidségében is szemléletesen írja. Ezt olvassuk az 1. részben: "Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el Őt a szemük elől. Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, és ezt mondta: Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok Őt felmenni a mennybe." (9-11)
Tehát Jézus felemeltetett és egy pillanat alatt egy felhő takarta el. Nem úgy ment fel a mennybe, hogy emelkedett, emelkedett és egyre kisebbnek látták, hanem egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy a  lába nem éri a földet. Ahogy ezen elkezdtek csodálkozni, már el is tűnt előlük. Visszalépett ebből a látható anyagi világból a láthatatlan világba, ahonnan jött. Visszaláthatatlanodott abba a világba, amelyikben Ő otthon van.
De nem szűnt meg létezni. Annyira nem, hogy több helyen olvassuk a Szentírásban, hogy szüntelenül esedezik, imádkozik érettünk. Hogy helyet készít a benne hívőknek az atyai házban. És hogy visszajön majd egyszer nagy hatalommal és dicsőséggel. Nem szűnt meg Jézus.
És nem is ment ki ebből a világból. Nem úgy hagyta itt a tanítványait, hogy egy időre, ki tudja milyen hosszú időre, mondjatok le arról, hogy bármilyen érintkezés lehet közöttünk. Ilyet nem mondott. Ellenkezőleg! Azt ígérte mennybemenetele előtt nem sokkal, hogy "ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." És a tanítványok azonnal az Ő mennybemenetele után és pünkösd után tapasztalhatták, hogy Jézus jelen van és munkálkodik.
A Márk evangéliumának az utolsó mondata különösen nagy örömhír ebből a szempontból. "Az Úr Jézus pedig, miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült. Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel."
Ez nagy evangélium ám! Nem ment ki a világból a mennybe ment Jézus, nem hagyta magukra tanítványait. Nem beszélve arról, hogy azt is ígérte nekik, hogy jön majd a másik pártfogó, a Szentlélek. És jött is! Kapták néhány nap múlva már a Szentlélek ajándékát. De Ő maga is velünk van minden napon. Ők engedelmesen elkezdtek prédikálni, és csodálkozva tapasztalták, hogy minden képességüket meghaladó erővel tudnak prédikálni. Úgy tudnak prédikálni, ahogy Jézust hallották. Akkor Jézus prédikál belőlük?
Pünkösd után értették csak meg, hogy pontosan ez a helyzet. Ezt ígérte Jézus: "Nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól általatok." És azért van ereje, azért hat, amit mondotok (többségükben írástudatlan emberek voltak), azért van hatóereje és változtatja meg a hallgatók közül a hívőknek az életét, mert maga a feltámadott, mennybement, dicsőséges Úr Jézus Krisztus beszél rajtatok keresztül. Mert csak emberi testére nézve távozott el közülük, de itt maradt az Ő igéje és Szentlelke által. És ez nem valamiféle fikció, elképzelés, vagy halvány reménység, ez tény. Ugyanúgy hatott az általuk hirdetett ige, mint amit Jézus mondott, sőt ugyanolyan erőket is kaptak, amikor az Úr Jézus ennek szükségét látta.
3. Most hajoljunk a felolvasott ige fölé.
Ezt a tényt fogalmazza itt meg nagy örömmel Pál apostol. Miközben le sem írja ezt a szót: Jézus mennybemenetele, vagy a mennybe ment Krisztus, leírt egy fontos megfigyelést. Összefoglalja azt, amit Jézusról tudnunk kell. Ez őskeresztyén hitvallás, amit itt olvastunk tömören: Jézus meghalt, eltemették, feltámadt és megjelent, és akkor felsorolja a tanúkat, hogy ki mindenkinek.
Figyeljük meg, hogyan számol be erről. "Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint - feltámadt a harmadik napon, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. aztán megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre," és sorolja a neveket, (...) "így lettetek ti hívőkké."
Miről van itt szó? (Miközben megemlíti, hogy utoljára megjelent nekem is, de én vagyok a legkisebb az apostolok között, mert üldöztem a Krisztus tanítványait és a Krisztus egyházát.) Azt mondja: az élő Krisztus engem is megszólított a mennybemenetele után. Engem egy kicsit sajátos, egyedülálló módon, de aztán rajtam keresztül titeket szólított meg úgy, hogy nézzetek végig magatokon, mekkorát változott az életetek.
Miközben nem említi a mennybemenetelt, (ami közben volt a feltámadás meg Pál napjai között) úgy beszél Jézusról, mint aki jelen van, munkálkodik, megszólít embereket, megállít ilyen embereket is, mint amilyen Saul volt, gyűlölettől lihegve, olvassuk a Cselekedetek könyvében. Jézus azonban egy szelíd mondattal megállítja, ez a vadember megszelídül, leborul az Úr Jézus előtt, akiről azt sem tudja, kicsoda, mert kérdezi tőle: Ki vagy te, Uram, aki azt mondod, üldözlek? Jézus bemutatkozik neki: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Rövid gondolkozás és elhangzik a nagy mondat: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ezek után Pál visszavonul. A csendjében megismeri Jézust. Jézus gondoskodik arról, hogy küldjön hozzá embereket. Elkezd járni a gyülekezetbe. Visszavonul a pusztába. Át kell dolgoznia egész filozófiáját és teológiáját. Amikor ez készen van, beáll a szolgálatba.
És az ötvenes évek elején Korinthusban olyan erővel prédikál, hogy ott gyülekezet jön létre. Ezt a levelet pedig akkor írja, amikor még az evangéliumok nem voltak leírva. Ezért meri ide írni, hogy több mint ötszáz ember egyszerre látta és hallgatta a feltámadott Krisztust, kérdezzétek meg őket. Senki nem akadt eddig közöttük, aki azt mondta volna, hogy nem igaz, mesebeszéd, sőt mindnyájan tanúságot tesznek róla.
Tehát a feltámadott és mennybement Krisztus ugyanúgy dolgozik, ahogy akkor, amikor itt volt emberi testben közöttünk. Csak most vannak eszközei. A benne hívőkön keresztül dolgozik. Adja az Ő igéjét a szájukba, adja az Ő erejét a szónak, ami hangzik, és mivel ez sok ember szívéhez úgy érkezik meg, mint az Ő szava, azok a szívek megváltoztak. A bezárt szívek megnyílnak, a kőszívek meglágyulnak, a vademberek megszelídülnek. Saulból Pál lesz. Mindannyiunkból új embert tud formálni. Pál vagy Péter? Nem! Az a Krisztus, aki őket küldte, akinek a küldetésében egyszerűen elmondják, hogy Jézus meghalt a bűneinkért, eltemették, feltámadott, megjelent sokaknak, mennybement. De íme, itt van köztünk, Ő előtte boruljunk le, és majd meglátjátok, mit csinál Ő belőletek, hogyan változtat meg, teremt újjá egészen.
Ezzel a nagy reménységgel és bizonyossággal hirdette Pál is az igét. Nem azzal jelent meg Athénben sem, Korinthusban sem, hogy ő, az egyetemet végzett, diplomás ember neki gyürkőzik és majd meggyőzi ezeket a sötét pogányokat, hanem alázatosan és csendesen elmondta azt, amit az Írásokból Jézusról tudott, mert ő alaposan ismerte az egész Ószövetséget, és most már hitte, hogy az teljesedett be a názáreti Jézus életében. Valóban Ő a Krisztus, Ő a Messiás, Ő visz vissza minket Istenhez, Ő tanít meg élni ebben a hazuggá, önzővé, gyilkossá vált világban is harmonikusan, hálásan és boldogan. Gyertek hozzá, én már tudom, milyen volt nélküle, és milyen vele. Ezért tudom teljes meggyőződéssel ajánlani nektek.
Akik a hallgatók közül jöttek Jézushoz, azok vele találkoztak és nem Pállal, Péterrel, meg a többi szolgával. Ők csak mint útjelzők, mutatták az utat, hogy arra kell menni. De Ő az élet, az igazság, benne találjátok meg azt, ami hiányzik nektek.
A mennybement Jézus itt maradt igéje és Lelke által, de valóságosan érezhetően jelen van és munkálkodik továbbra is. Ahogy egyik szép áldozócsütörtöki énekünk mondja:
Bárha nem látunk szemünkkel,
De hitünkkel megtapasztalunk.
És a hívők felsorolhatatlanul sokféleképpen tapasztalják, tapasztaljuk az Ő jelenlétét.
Valóban el lehet mondani, amivel a mai igeszakaszunkat zárja az apostol: "...így lettetek ti hívőkké." Így lett ő is hívővé, hogy a mennybemenetel után egyszer csak az Úr Jézus megszólította. Őt különös módon ott a damaszkuszi úton, közülünk sokakat egy-egy templom csendjében vagy a Bibliánk fölé hajolva, vagy egy nagy próbatételen gondolkozva. Rengeteg útja, módja, eszköze van Őneki a szívünkhöz. Mindannyiunkéhoz a kulcsot megtalálja, de a mennybement Krisztus munkálkodott eddig is az életünkben és munkálkodik ezután is.
Pál, amikor Jézus itt volt a földön, nem követte Őt. Az Ő mennybemenetele után üldözte Őt és a benne hívőket. De tanítványa lett egészen különös módon, és azután tanítvánnyá tett sokakat. Ő általa  lettek a korinthusiak is szörnyű erkölcsi és lelki posványban élő pogányokból Jézus Krisztus tanítványaivá.
Hogyan végzi ezt az Úr Jézus? Úgy, ahogy már említettem: igéje és Szentlelke által. Ő ott van mindenütt, ahol a róla szóló információ hitelesen hangzik. Ahol valaki a belé vetett hittel mutatja az utat másoknak, vagy egyszerűen csak elmondja, hogy Ő az, aki meghalt a bűneinkért, eltemették, de feltámadott, ma is él, és számíthatunk rá.
Éppen ezért az áldozócsütörtök evangéliuma után, hogy tudniillik a mennybement Krisztus jelen van ebben a világban és munkálkodik az övéin keresztül, jön az áldozócsütörtök felszólítása, hogy mindenekelőtt légy hívővé és aztán tégy hívővé másokat. Mert ezt mondja itt az apostol: így lettem én is és így lettetek ti is hívőkké.
Ezt a feladatot bízta az Ő első tanítványaira is mennybemenetelekor: tegyetek tanítványokká minden népet, a pogányokat. Másokat tanítvánnyá azonban csak Jézus tanítványai tudnak tenni. Ezért kezdődik azzal: légy hívővé és folytatódik azzal: tégy hívővé mindenkit, aki csak az utadba kerül, akihez az Úr Jézus küld.
Az elejét nem lehet megkerülni. Azzal kell kezdődnie, hogy valóban a tanítványaivá válunk. Az akkori tanítvány együtt élt mesterével teljes életközösségben, és mindent a magáévá tett, amit az a mester tanított és igaznak tartott. Akkor nem voltak kritikus tanítványok, vagy ha kritikus volt, elment másik mesterhez. De aki egy mester mellett eltöltött egy bizonyos időt, az átvette az egész életszemléletét, hitét, gondolkozásmódját.
Jézus tanítványává lenni ezt jelenti. Teljes belső azonosulás Ővele. Ebből egyenesen következik, jó esetben nem is kell erőlködnünk, hogy következzék az, hogy mi is az Ő tanítványaivá akarunk tenni másokat. Aki a tanítványságnak a lelki gazdagságát, a Jézus melletti biztonságot, békességet, azt a reménységet, amit Ő az övéinek ajándékoz, átéli, az nem is tudja eltitkolni vagy magában tartani. Az szeretné mindenkivel megosztani ezt, és mindenkit részesíteni ebben az ajándékban.
Jézus jelenlétében él az, aki érti a mennybemenetel evangéliumát. Jézus jelenlétében élni pedig öröm akkor is, ha körülöttünk sok elkeserítő esemény történik. Jézus jelenlétében élni biztonságot jelent, védettséget, az Ő oltalmát. Jézus jelenlétében élni felelősséget is jelent, mert minden az Ő szeme láttára, színe előtt történik, még a legtitkosabb gondolatunk is.
Éppen ez a Jézussal való valóságos hitbeli közösség a mennynek az előíze. Valamit a mennyből éreztet meg velünk, ami mennybement Urunk. Ezt szintén mindazok tapasztalják, akik így, az Ő jelenlétében élnek.
A Heidelbergi Káté, a mi ősi szép hitvallásunk, gyönyörűen foglalja össze ezeket az igazságokat. Többször szoktuk idézni az egyházról szóló tanítását, ami szintén arról tesz vallást, hogy a mennybement Krisztus jelen van, itt munkálkodik tovább igéje és Szentlelke által. Így hangzik ez a kérdés: "Mit hiszel az igaz keresztyén egyházról? Hiszem azt, hogy Isten Fia a világ kezdetétől annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi." (54)
Ezt a mennybement Krisztusról mondja. Ő folytatja ezt a gyűjtő munkáját itt, az egész történelem ideje alatt, a világ kezdetétől annak végéig, minden nép között. Magának gyűjti ezt a sereget, oltalmazza és megőrzi. Mivel ez személyes hitvallás, még egy mondatot hozzátesz: "Hiszem, hogy ennek én is élő tagja vagyok és örökre az is maradok." Ez az a védettség, biztonság, amiről szó volt.
Amikor Jézus mennybemenetelének a célját és a részleteit próbálja megvilágítani, akkor ilyeneket mond: "Hogyan érted azt, hogy felment a mennyekbe? Úgy, hogy Krisztus a földről tanítványai szeme láttára emelkedett föl a mennybe, és a mi javunkra ott van, amíg majd ismét eljön, hogy ítéletet tartson élők és holtak felett."
És akkor jönnek a "kötekedő" kérdések, hogy ezt jól értsük: "De nincs-e velünk Krisztus mind e világ végezetéig, amint azt nekünk megígérte, ha felment a mennybe? Krisztus valóságos ember és valóságos Isten; emberi természete szerint nincs többé a földön, de istenségére, felségére, kegyelmére és Szentlelkére nézve sohasem távozik el tőlünk." Akkor tovább kötözködik: "Nem válik-e el ily módon egymástól a Krisztusban való két természet, ha az emberi természet nincs mindenütt ott, ahol az isteni természet van? Semmiképpen nem, mert az isteni természet megfoghatatlan és mindenütt jelenvaló lévén, ebből szükségképpen következik, hogy a magára öltött emberi természeten kívül is létezik, ugyanakkor abban magában is benne van, és azzal személy szerint egyesülve marad."
Végül a praktikus kérdés: "Mit használ nekünk Krisztus mennybemenetele? Először, hogy Ő a mennyben az Atya színe előtt nekünk közbenjárónk. Másodszor, hogy a mi testünk a mennyben biztos zálog nekünk arról, hogy Ő mint a mi Fejünk minket, tagjait szintén fölvisz majd önmagához. Harmadszor, hogy Ő viszont zálogul Szentlelkét küldte alá nekünk, akinek ereje által nem a földiekkel törődünk, hanem az odafelvalókkal, ahol Krisztus van, ülvén az Istennek jobbján." (46-49. kérdések)
És mind e mögött sok ige van, ami fel is van sorolva. Mert, hogy Jézus felment a mennybe, azt is jelenti, hogy még többet, vagy továbbra is ugyanolyan sokat akar nekünk adni, mint amíg itt volt emberi testben a földön. Mindenesetre számíthatunk az Ő közbenjárására, számíthatunk arra, hogy helyet készít a mennyben nekünk is, és közben számíthatunk arra, hogy velünk van minden napon a világ végezetéig.

---

Imádkozzunk!
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük, hogy nem emberi csűrés-csavarás ez, hanem a tények bizonyítják számunkra, milyen közel vagy a benned hívőkhöz.
Köszönjük, hogy hallótávon belül vagy. Köszönjük, hogy sokszor válaszoltál már imádságunkra. Köszönjük, hogy a te kezed ma sem rövidült meg. Te nem nézed közömbösen bajainkat, gondjainkat, nyomorúságainkat, hanem szabadító hatalmaddal sokszor megmutatod irántunk való szeretetedet.
Bocsásd meg, valahányszor elfelejtjük ezt, vagy nem bízunk abban, hogy ez így van. Bocsásd meg, amikor elhagyatva éreztük magunkat, és még téged is vádoltunk, hogy magunkra hagytál.
Bocsásd meg, ha sötét dolgainkat úgy gondoljuk, a te hátad mögött is megcselekedhetjük. Köszönjük, hogy színed előtt zajlik az életünk. Köszönjük, hogy szemmel tartasz bennünket. Köszönjük, hogy te ma is jó Pásztor vagy, aki ismered, és számon tartod juhaidat.
Könyörülj rajtunk, hogy mindnyájan hadd váljunk a te juhaiddá. Hadd legyünk tanítványaid és hadd tudjunk másokat is azokká tenni.

Ámen.