Cseri Kálmán igehirdetése: Mit ér az ember ha vén

Alapige-Lk 10,38-42
"Történt pedig, amikor az úton mentek, hogy Jézus bement egy faluba; egy Márta nevű asszony pedig befogadta őt házába. És ennek volt egy Mária nevű testvére, aki Jézus lábainál leülvén, hallgatta az Ő beszédét. Márta pedig foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban, és előállván ezt mondta: Uram, nincs-e arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad ezért neki, hogy segítsen nekem. Felelvén pedig, monda neki Jézus: Márta, Márta, sokat aggodalmaskodsz és töröd magad. De egy a szükséges dolog és Mária a jó részt választotta, amely el nem vétetik őtőle."

Így június elején szoktuk tartani az öregek és betegek vasárnapját, amikor külön is megemlékezünk gyülekezetünk idős, beteg, magányos tagjairól. Persze az a jó, ha nemcsak egyszer egy évben emlékezünk meg róluk, hanem folyamatosan, naponta körülvesszük őket szeretetünkkel és gondoskodásunkkal. Főleg a magunk öregjeit és betegjeit, mert a másét sokszor könnyebb szeretni. Ilyenkor azonban mégis úgy nyitjuk ki a Szentírást, hogy keresünk az igék között olyan evangéliumot, amely elsősorban az ő számukra lehet örömhírré.
Amikor ezen gondolkodtam az elmúlt héten, eszembe jutott egy találkozás. Itt a fasor vadgesztenyéi alatt az ősszel megszólított egy idős férfi. Egyebek között ezt mondta: Könnyű a tiszteletes úrnak, amíg ilyen könnyedén lépked. De ha majd megöregszik, megtudja mi a balsors! Tudja mit ér az ember, ha vén? Semmit! Két félét akarok venni az üzletben, és mire odaérek, az egyiket elfelejtem. Hiába kötök csomót a zsebkendőmre, mert amikor előveszem, semmi nem jut eszembe róla. Hol itt fáj már, hol ott fáj, és az ember órákig üldögélhet egy-egy orvosi rendelőben vagy fürdőben. És egyáltalán semmit nem tud már tenni az ember. Tudja milyen tevékeny ember voltam. És most is az lennék, hiszen mióta nyugdíjba vagyok, az egész család elhalmoz kérésekkel, mondván, hogy a papa ráér. Rá is érek, de nem bírom. A nagy akaraterőmből megmaradt az akarat, de elszállt az erő. Így pedig nem érdemes élni! Én nem tudok örülni már semminek. Olyan az öreg ember is, mint ezek a vadgesztenyék itt - mutatott fel a fára -, még a virág is tüskés gombóccá lesz rajta őszre. Szívesen beszélgettem volna még vele ezekről a kérdésekről, de azután az órájára nézett és sietve elbúcsúzott. Az óvodából kellett hazakísérnie az unokáját.
Most azonban a nyitott Bibliával a kezemben, újra és újra végiggondoltam, amiket mondott. Próbáltam megkérdezni, hogy vajon mindenben igaza van ennek az én kedves bátyámnak? Csakugyan semmit sem ér az ember, ha vén? Valóban nem tud már tenni semmit, ha az ereje megfogyatkozik? És ha kevesebbet tud tenni, akkor kevesebbet is ér? Minden igaz abból, amit ő mondott? Valóban vadgesztenyévé válik minden idős és beteg atyánkfia? Tüskéssé, szúróssá, aki terhére van önmagának és a környezetének is?
Nem hinném! Arcok jelentek meg előttem, akik mind sorban cáfolták ezeket a kijelentéseket. Idős, megfáradt, sokat harcolt emberek arca, akikhez olykor fiatalodni jártam vagy járok, akiktől nagyon sokat tanultam és tanulok, nemcsak tapasztalatot, életbölcsességet, higgadtságot, hanem jókedélyt, derűt, szellemességet. Betegek jutnak eszembe, akiktől meggazdagodva jöttem el egy-egy látogatás után. Emberek, akiknek hatóerejük van, tehetetlenül, erőtlenül ágyban fekve is, akikkel élmény együtt imádkozni, akiktől örömhírt, evangéliumot hallhat mindenki, aki meglátogatja őket. Öreg emberek, beteg emberek, akik formálták a jellememet, akik sok tekintetben eszményképemmé váltak, és akik mind azt tanítják nekem, hogy nem semmit ér az ember, ha vén.
Eszembe jutott az az idős asszony akinek fülem hallatára azt mondta egyszer a veje: "Mama, ha maga nem lenne, nem tudom mi lenne itt velünk. Akármi történik a hivatalban, olyan jó magához hazajönni." Pedig nem ők laktak a mamánál, hanem az anyósa költözött oda hozzájuk. És az anyósa olyan beteg volt, hogy otthon még valamit tudott tennivenni, de lejárni már nem tudott, bevásárolni is a fiataloknak kellett. De légköre volt ennek a sokféle betegségtől meggyötört idős asszonynak. Olyan légkört árasztott maga körül, hogy ő határozta meg az otthoni levegőt. És jó volt hazajönni abba a levegőbe, akármi történt is napközben a hivatalban.
Úgy érzem tehát, hogy nincs mindenben igaza az én kedves bátyámnak. Tegyük fel hát most úgy magunkban ezt a kérdést, mintha még nem hangzott volna el rá felelet: Mit ér az ember, ha vén? És keressünk rá az igéből feleletet.
Kutatásunkat kezdjük egy másik kérdéssel: Mit ér az ember, ha gyermek? Az előző vélemény szerint semmit, mert semmit nem tud tenni a családért. Csak gondot okoz. Tisztába kell tenni, éjjel felsír, orvost kell hozzá hívni, mindenbe belebeszél, erőszakosan követelőzik és semmivel nem járul hozzá a háztartáshoz, legalábbis hosszú ideig nem. Semmi haszna a családnak belőle. És mégis, hogy örülnek neki! A puszta léte, a családban való jelenléte egy csomó örömnek a forrása. Pedig semmit nem tesz a családért, csak éppen ott van.
Vajon amikor Jézus azt mondta, hogy ha olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, nem mehettek be a mennyek országába, nem gondolt valami effélére is? Nem kellene nekünk megtanulni úgy élni, hogy amikor semmit sem teszünk, akkor is tudjunk örömet szerezni egymásnak? Hogy úgy tudjunk jelen lenni egy közösségben, hogy annak hatóereje legyen? Hogy a puszta jelenlétükből is áldások fakadjanak mások számára? Nem kellene-e nekünk a szó jézusi értelmében kis gyermekké válnunk, hogy azután értelmes felnőttekként tudjunk tevékenykedni és boldogan tudjunk megöregedni? Nem kellene nekünk megtanulnunk néha csak lenni és nem mindig csak tenni? Mégpedig mindkettőt a maga idejében. Mert az Isten világában mindennek rendelt ideje van és Ő mindig ahhoz ad erőt és abban tanít meg boldognak lenni, aminek akkor van az ideje.
És vajon az elcsendesedésnek, az Istenre való figyelésnek, a nyugodt szemlélődésnek és magunkba mélyedésnek nem akkor van-e kiváltképpen való alkalma, amikor már nem kell vagy nem is lehet teljes erőnkkel tevékenykedni? Persze hogy máskor is kell keresni az alkalmakat erre. Nem lehet ezt csak az öregségre halasztani, mert hátha nem is fogunk megöregedni. És nem lehet mindezt csak az idősekre áthárítani. Mindig, szüntelenül, már most kell nekünk keresni azokat az alkalmakat, amiket Isten erre készít. De vajon az idős kor és egy-egy betegség nem kiváltképpen való alkalom erre, hogy minket így gazdagítson meg a mi Urunk?
Jézus azért foglal állást ebben a történetben Mária mellett, mert Ő ismerte ezt a titkot. Ő nem ítéli el a szorgalmas gazdasszony gondolkodását, nem ítéli el Mártát sem azért, mert háziaskodik, hanem megdicséri Máriát azért, mert miután elvégezte a munkáját, odaült Jézus lábához, hogy hallgassa Őt. Mária tudott tenni és abba is tudta hagyni a tevékenységet és utána teljes odaadással tudott Jézusra figyelni. Talán megérzett valamit abból, hogy ez soha vissza nem térő alkalom, mert Jézus akkor járt náluk utoljára, akkor hallhatott tőle még valami fontosat, amire neki szüksége volt.
Félreérti Mária és Márta történetét az, aki úgy magyarázza ezt, mintha Mária és Márta két egymással ellentétes embertípus megszemélyesítői lenének… Márta a tevékeny, aktív, Mária a szemlélődő, a passzív típus. Szó sincs erről. Mária is segített neki. Amiatt háborog Márta, hogy nem segít tovább neki. (És amikor úgy látta, hogy elég volt abból, odatelepedett Jézus lábához és attól kezdve Őreá figyelt.) Ó, ha idősek és fiatalok kölcsönösen azt figyelnék, hogy a másiknak mire van szüksége és azt próbálnák adni. Ó, ha idősek és fiatalok egyaránt azt figyelnék, hogy mikor akar nekünk Jézus adni valamit! És akkor nem mi nyüzsögnénk és tevékenykednénk tovább, hanem tudnánk elcsöndesedni, reá figyelni. Mert egyikünk sem tudja, hogy mikor szól hozzá Jézus utoljára ebben az életben. Mint ahogyan ott akkor abban a bethániai hajlékban Máriához utoljára szólt. Milyen könnyen lemondunk sokszor az ige hallgatásáról, mert sok egyebet kell elintézni. Milyen könnyen le kellene tudnunk mondani minden egyébről, hogy az igét hallhassuk, ha tudnánk azt, hogy ez jelenti számunkra az életet, mert "az én beszédem Lélek és élet", - mondja Jézus, és ha komolyan vennénk, hogy Ő a beszédén keresztül ad nekünk olyan kincseket, amelyek gazdaggá teszik a földi életünket és amelyek nem vétetnek el tőlünk. Mária tehát nemcsak adni skart mindig, hanem tudott elfogadni is. Engedte, hogy a Mester kézbe vegye, formálja, alakítsa.
Vannak olyan helyzetek az életben, amikor nem az a fontos, hogy mit teszünk, hanem az, hogy kik vagyunk. Hogy kikké formálódtunk Jézus lábainál. Egy kórterembe új beteget hoznak, újabb tehetetlent a tehetetlenek közé, és néhány nap alatt megváltozik a szoba légköre, mert ebből az emberből biztatás, reménység, békesség, megértés és derű árad. Mert mindannyiunkból az árad, ami a lényegünk. Mert a személyiségnek kisugárzása van. Ezért tudnak fizikailag egészen erőtlen emberek is hatni a környezetre jó és rossz értelemben egyaránt.
Egy ideges, nyugtalan ember akár akarja, akár nem, nyugtalanná teszi a környezetét. Egy kiegyensúlyozott, békességet hordozó ember lecsendesíti maga körül a viharokat is, sokszor a puszta jelenlétével. Akik sokat időznek Jézus lábainál, azok telítődnek az Ő lényével, és azokon - Pál apostol szavaival élve -, a Krisztus jó illata jelenik meg és ez az illat árad róluk akár akarják, akár nem. Mi lehetne ennél szebb program egy idős embernek, egy beteg embernek, mint telítődni Krisztussal és a Krisztus jó illatát árasztani maga körül.
Mit ér az ember, ha vén? Sokat, nagyon sokat érhet, hanem a maga keserűségének a szagát, hanem Krisztus jó illatát árasztja ebbe a világba. Azt a szolgálatot végezhetik el az idős emberek, amit a parkok. Egy nagy városban, ahol kémények százai ontják a füstöt, de amelyben itt-ott vannak vén vagy kevésbé vén fák vagy facsoportok, ezek folyamatosan tisztítják a levegőt, oxigénnel frissítik azt. Nem csinálnak tulajdonképpen semmit, csak vannak. Úgy vannak jelen, hogy hatnak és az áldásukat sokan érzik. Azt, hogy a kéményekből száll a füst, mindenki látja. Azt, hogy a fákból oxigén száll föl, senki sem látja. De nem is az a fontos, hogy lássák, fontos az, hogy szálljon. És a füstölő kémények közül milyen jó odamenekülni az árnyas fák közé! Akkor tudjuk meg csak mit jelentettek, ha már nincsenek.
Kedves idős testvérek! Ez az ige azt üzeni most nektek (és rajtunk keresztül akik itt vagyunk, másoknak is), hogy parkokká kell válnotok. (Olyanokká, ahol néha szívesen üldögéltek ti magatok is). Hogy amikor a füstös kémények közül este fáradtan hazajönnek a fiatalok, sokszor maguk is füstölögve, akkor jó legyen nekik hazajönni, üdítő legyen leülni mellétek. Tudjunk frissíteni, erőt árasztani, áldássá lenni. Egy-egy családban egy-egy idős ember tudjon ilyen levegőt teremteni maga körül. És erre még az is képes, akinek már arra sincs ereje, hogy lemenjen az üzletbe bevásárolni. Mert napközben, otthon, a nagy csendben minden idős és beteg testvérünk odatelepedhet Jézus lábaihoz, sokat beszélgethet a Mesterrel, és telítődhet olyan áldásokkal, amelyeket senki nem tud elvenni tőle, legfeljebb amiket ő tud továbbadni azoknak, akik körülötte élnek.
És akkor még megtörténhet az is, hogy egy fiatalasszony egy este így szólt az anyósához: Anyuka, annyi bajom összejött most, tudna-e nekem segíteni? Én nem tudok imádkozni, de a maga imádságát meghallgatja a jó Isten. A férjem, a főnököm, a gyerekek, a vizsgám, az egészségem ... és sorolta, hogy mi minden nyomja most. És attól kezdve az anyósa napközben sokat imádkozik érte és mindannyiukért, és este izgatottan várja a híreket. És kiderül, hogy egy több év óta betegágyban fekvő asszony csöndesen igazgatja népes családjának az életét - az imádságaival. És egy erőtlen, magatehetetlen, idős ember tartja a lelket az olyannyira tevékeny fiatalokban, akik már nem tudnak és talán nem is akarnak elcsendesedni, - tartja a lelket hitével és szeretetével bennük.
Mit ér az ember, ha vén? Ennyit, ilyen sokat érhet. És kiderülhet az, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy élete őszére minden emberen a virág is tüskés gombóccá váljék, mert vannak olyan fák, amelyeken a virág ízes gyümölccsé válik őszre. Nem a vadgesztenyefák, hanem a gyümölcsfák. Mert nem attól függ, hogy mennyi egy fa életkora, vagy hogy milyen évszak van, hogy mi terem rajta, hanem attól, hogy milyen az a fa. És akik a Krisztusba oltattak, tavasztól őszig, azok is megváltoznak. Őket is megtépázzák a viharok, ők is ki vannak téve sok kártevő támadásának, megritkul a lombjuk meggörnyednek egy kicsit, de a poros és rozsdásodó levelek között ízes gyümölcsök vannak. Olyanok, amilyeneket egyetlen tavaszi pompájában virágzó fán sem lehetne mutatni, amik az öregkor kiváltsága és áldásai, amiket akkorra lehet megteremni. Mert igaz, hogy a vadgesztenye termése őszre lesz igazán szúróssá, de igaz, hogy a körte is őszre érik igazán édessé. Az tehát a döntő kérdés, hogy milyen faként él valaki egész életében, mert úgy fog megöregedni. Évtizedes vadgesztenye-múlt után nem válik csak úgy magától, hirtelen körtévé valaki, mert megöregedett. Akkor tüskés gombócokat tud adni. De akik már előzőleg időztek a Mester lábainál, akik tanulgatják azt a nagy hajszában is, hogy szabad néha lenni és nem kell mindig csak tenni, akik megtanulták Jézustól azt, hogy a mi feladatunk igenis az, hogy becsülettel helytálljunk, alkotó, munkás, szorgalmas életet éljünk, de éppen ennek érdekében néha meg kell állni, és Őreá figyelni és tőle új erőket kapni. Akik komolyan veszik, hogy nem mindig az a fontos, hogy mit teszünk, hanem néha az a döntő, hogy kik vagyunk, azok egyszer csak ízes gyümölcsöket fognak majd teremni. Nem mutogatják azokat, sokszor nem is nagyon tudnak róla, mások veszik észre és mások áldják az Istent érte.
Mire képes az ember, ha vén? Attól függ! Attól függ, hogy magában vagy Krisztusban van. Nem én mondom, én még nem tapasztaltam, az öreg Pál mondja, hogy ha Krisztusban van, akkor mindenre képes az ember, akkor is, ha vén. Azért olvastam fel a Filemonhoz írt levélnek ezt a részét, mert itt vallja be magáról egyetlen egyszer, hogy megvénhedett. "Én, Pál, írom ezt neked, aki megvénhedett, aki beteg is, meg fogoly is most a Krisztusért, én írom ezt a levelet." Mit ír benne? Kiderül, hogy ő, aki beteg is, meg megvénhedett, fogoly is, egy szökött rabszolga hitre jutásával törődik, szüntelenül imádkozik a gyülekezetekért és azok tagjaiért is név szerint, egyenként. Levelez erre-arra, mások érdekében, önmagáról megfeledkezve. Arról tesz vallást egy másik öregkori levelében is, hogy aki Krisztusban van, az képes értelmesen élni, szépen megöregedni, elviselni önmagát minden nyavalyájával együtt, képes türelmesen szenvedni, képes másoknak segíteni akkor is, amikor ő szorul már segítségre, képes áldássá lenni akkor, amikor néha kínjaiban átokra nyílna a szája, és képes még idejében szépen, bátran, józanul felkészülni arra, hogy egyszer mindnyájunknak meg kell jelenni a Krisztus ítélőszéke előtt. Mert aki a Krisztusban van, az Pál szerint minden jóra képes, akár fiatal, akár idős. "Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." (Fil 4,13).

Ezért az erőért könyörögjünk most.

Imádkozzunk!
Köszönjük, Urunk a te józanságra intő szavadat. Alázattal megvalljuk, hogy nem tudunk bölcsen élni. Amikor dolgoznunk kellene, akkor ábrándozunk, amikor imádkoznunk lehetne, akkor belemenekülünk valami tevékenységbe, csakhogy ne kelljen megnyílnunk előtted és tereád figyelnünk.
Bocsásd meg, hogy olyan sok minden nincs a helyén az életünkben és mi sem vagyunk sokszor a helyünkön. Taníts meg minket összeszedetten, céltudatosan, hűségesen dolgozni, és taníts meg minket az imádság jó ízére is. Hadd legyen a veled eltöltött csendes idő erőforrásunk ahhoz, hogy igazán helyt tudjunk állni ebben az életben.
Taníts meg minket csendben lenni, a munka után a te lábadhoz telepedni, az erőiddel telítődni és azokat kisugározni magunk körül. Hogyne a magunk hitetlenségének, fáradtságának, panaszainak a rossz illata, hanem a te jó illatod áradjon a szívünkből.
Könyörgünk hozzád ma különösen is az idős, beteg, magányos testvéreinkért. Légy társuk, gyógyítójuk, vigasztalójuk, erősítőjük. És taníts meg mindannyiunkat felkészülni idejében, hiszen az öregség olyan feladat, aminek a megoldásához előbb kell hozzálátni. Engedd, hogy idejében hozzálássunk.
Taníts meg mindannyiunkat élni – fiatalon, idősen, egészséges vagy beteg testben, és adj nekünk örök életet a te kegyelmedből.
Ámen.

1975. június 01, vasárnap-

Cseri Kálmán igehirdetése: A HELYES IMÁDSÁG

Alapige:Jak 4,1-3

Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák-e ezeket?

Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok. Mégsem kapjátok meg, azért, mert nem kéritek.

Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, megalázzuk magunkat előtted, és boldogan valljuk a te kijelentésed alapján, hogy egyedül te vagy Isten. Te teremtetted az eget és a földet, és mindent, ami azokban van. Áldunk téged, mert örökkévaló szeretettel szerettél minket, azért terjesztetted ki reánk is a te irgalmasságodat.

Köszönjük a mögöttünk levő hétnek az ajándékait is. Hálásan köszönjük, hogy adtál esőt, és alázatosan kérünk: adjál még. A te kezedben van a kenyerünk, engedd, hogy betakaríthassuk azt bőséggel és hálaadással.

Hálásan köszönjük, hogy befejeződhetett ez a tanév is, és te adtál erőt minden jóra. Engedd tanároknak és diákoknak értelmesen, akaratod szerint eltölteniük a szünidőt.

Hálaadással köszönjük meg, hogy újra itt lehetünk előtted, a gyülekezet közösségében, és megpróbálhatunk egy szívvel, egy szájjal dicsőíteni téged.

Bocsásd meg, ha sokkal könnyebben jön ki a szánkon panasz vagy dicsekedés. Munkálkodj bennünk, Atyánk, most is, hogy természetes legyen az, hogy egyedül neked adunk minden dicsőséget, egyedül tőled várunk minden segítséget és bővölködünk a hálaadásban.

Emelj ki minket csüggedésünkből, megfáradtságunkból, hitetlenségünkből. Emelj egészen közel magadhoz, a te atyai szívedhez és taníts meg sokkal jobban bízni benned. A te közelséged és a benned vetett bizalom űzzön ki belőlünk minden félelmet, aggodalmaskodást, szorongást.

Könyörgünk hozzád igédért. Tedd meg azt a nagy csodát most, hogy olyan ige hangozzék itt, ami a te szádból származik. Hogy az emberi szó teremtő isteni igeként érkezzék meg a szívünkhöz, és azt újjáformálja, megtisztítsa. Ajándékozz meg minket új természettel, Jézus Krisztus természetével. Hadd legyünk mi itt most mindnyájan a te rendelődben, áldott orvos, aki ma is tudsz gyógyítani minden testi és lelki erőtlenséget, betegséget. Hadd legyünk itt a te műhelyedben, ahol kézbe veszel és formálsz, mígnem kiábrázolódik rajtunk a Krisztus.

Jövünk eléd mindnyájan úgy, ahogy vagyunk: terheinkkel, kérdéseinkkel, kételyeinkkel, bűneinkkel. Könyörülj rajtunk, hogy ne így menjünk tovább. Vedd le rólunk terheinket, sokszorozd meg erőnket és ajándékozz meg önmagaddal.

Jézus érdeméért kérünk. Ámen.

Igehirdetés

A Presbiteri Szövetség javaslatára ma minden református gyülekezet presbitériuma imaórára gyűlik össze. Ugyanígy volt ez tavaly ilyenkor is és sok áldás kísérte ezt. Az imádság azonban nemcsak a presbiterek kiváltsága, hanem minden hívő emberé. Éppen ezért hadd tanítson minket ma Isten igéje a helyes imádság jelentőségéről és feltételeiről.

Jakab apostol különös összefüggésben ír az imádság jelentőségéről. Abból a megfigyelésből indul ki, hogy minden embernek vannak vágyai, amiket szeretne kielégíteni. Mindenki vágyik a többre, nem akar lemaradni a versenyben, és ha látja, hogy a másiknak már megvan az, ami az ő életéből hiányzik, akkor először irigy lesz, aztán annál inkább sarkallja ez a tény arra, hogy ő is megszerezze, amiről úgy gondolja, szüksége van rá.

Sokan aztán a kívánságaik igézetébe kerülnek. Szakadatlanul arról gondolkoznak, éjjel-nappal az jár a fejükben, amit meg akarnak szerezni, vagy el akarnak érni. Sokszor a gondolkozásukat is elhomályosítja ez az állapot, és mivel mindenáron ki akarják elégíteni a kívánságaikat, nem válogatnak az eszközökben.

Itt nem a mindennapi kenyér megszerzéséről van szó, ez nyilvánvaló alapigénkből, hanem a még több pénzről, a még nagyobb befolyásról, az újabb és újabb élvezetek kielégítéséről. S mivel mindenáron el akarja érni valaki ezeket a célokat, ezért, ha kell erőszakhoz is folyamodik, ha kell a másik megrövidítése árán is előbbre akar jutni, s ebből lesz azután sok viszály, veszekedés, háború. Az lesz a helyzet, amit valaki így írt: az a világ, amelyben az önszeretet és az egyéni vágyak feltétlen kielégítése lesz a legfőbb cél, egyetlen nagy csatamezővé válik.

Mert ha mindenki csak törni akar előre, és csak arra figyel, amit el akar érni, akkor a többiekre nem tud figyelni. Akkor bizonyos normákra sem tud figyelni. Akkor semmi nem számít, és senki nem számít, és gázolunk keresztül egymáson, hogy a kívánságainkat kielégítsük. Pontosan úgy, ahogy itt alapigénkben olvastuk.

Az önmagában természetes, hogy vannak kívánságaink, de nem kellene ezeknek feltétlenül háborúkhoz vezetni. Miért vezetnek oda? Azért, mert két szó zakatol az ilyen ember szívében és hol az egyikre, hol a másikra teszi a hangsúlyt, s ez a két szó így hangzik: nekem kell. Nekem kell - vagyis azt nekem mindenképpen meg kell szereznem. S az Isten nélkül élő ember tudja, hogy egyedül kell elérnie, akkor meg a másik szó lesz hangsúlyos: nekem kell kiharcolnom azt. Ebből azután csak háborúság lehet. A gyerekszobában dúló háborúktól a házaspárok veszekedésein keresztül, a nemzetek közötti gyilkos háborúkig.

Mikor nem lesz belőle háború? Erről beszél itt Jakab. Azt mondja: akkor nem vezet ez háborúhoz, ha kéritek, ha a vágyaitokkal odaálltok Isten elé, és neki mondjátok el, miről gondoljátok, hogy szükségetek van rá, és ott Ő előtte a helyükre kerülnek a vágyak.

Annak a temérdek viszálynak tehát, ami nehézzé teszi a mindennapjainkat, e szerint az ige szerint két oka van: hogy nem kéritek azt, amit szeretnétek elérni, ha pedig mégis, akkor rosszul kéritek. Nem kéritek, vagy rosszul kéritek. Itt érthetünk meg valamit a helyes imádság jelentőségéről és feltételeiről.

Kicsit elemezzük Jakabnak ezt a két panaszát, hogy azért vannak viszályok közöttetek, mert nem kéritek, vagy rosszul kéritek.

Miért nem kéri sok ember Istentől a vágyainak a beteljesítését? Azért, mert egészen természetesnek tekinti, hogy ő egyedül van ezen a világon. Amit el akar érni, azt neki kell elérnie. Ahogy egyszer valaki mondta: fiam, jegyezd meg, hogy soha senkire nem számíthatsz, csak magadra.

Amikor ezt a mondatot hallottam, az jutott eszembe, mintha Isten nem lenne? Az ilyen embernek nincs is, mert eszébe sem jut, hogy Istent kérdezze: kell-e az nekem valóban, vagy hogy Istent kérje, hogy ha valóban szüksége van rá, akkor adja meg neki, vagy irányítsa őt úgy, hogy elérhesse. Teljesen kimarad Isten az életéből. Ez a gyakorlati ateizmus.

Ezek az emberek nem tagadják Istent, csak semmibe veszik Őt. Az ateizmus nem feltétlenül Isten tagadása, hanem Istennélküliség, kimarad az életükből, a mindennapjaikból Isten. Egyáltalán nem számolnak vele, és nem számítanak rá. Eszébe sem jut az ilyen embernek, hogy amikor a vágyai ösztönzik valamire, akkor odaálljon Isten elé.

Sokszor tapasztalom, hogy amikor viszont az életükben valami baj támad, vagy a bűneik vetésének a gyümölcsét le kell aratniuk, akkor elkezdik vádolni Istent. Akkor rázzák az öklüket, hogy milyen Isten az, hogy engedheti meg. De előtte nem kérdezték Őt, és nem kértek tőle semmit.

Az az oka ennek a legtöbbször, hogy ezek az emberek nem ismerik Istent. Nem tudják, hogy Isten mindent megelőzően létezett, hogy mindent Ő mozgat ezen a világon, és hogy eközben Ő személy szerint számon tart és ismer minket, és kimondhatatlanul szeret, egyoldalúan is, akkor is, ha mi nem veszünk tudomást róla.

Ó, ha az emberek ismernék az élő Istent! Ha nem azt képzelnék, hogy ha egyáltalán létezik, akkor valahol a fellegek felett trónol, valami isteni megközelíthetetlenségben és szent közönnyel, hanem, hogy itt van. Közel van az Őt hívóhoz, karnyújtásnyira, mindig hallótávon belül. Persze ehhez az ismerethez szükséges, hogy valaki Isten gyermekévé váljék. Mert aki az Úr Jézust behívta a szívébe, azt az Isten befogadja a gyermekei közé - ezt olvassuk a Bibliában -, és az ilyen ember egyre jobban tapasztalja, hogy a láthatatlan Isten valóban a mi szerető mennyei Atyánk, akinek minden vágyunkat teljes bizalommal elmondhatjuk, minden kérésünkkel gyermeki egyszerűséggel, hozzá fordulhatunk. Az ilyen ember megtanul kérni, mint a gyermek az apjától. Ezt hiányolja itt Jakab. Töritek össze magatokat meg egymást, veszekedés, viszály, irigykedés, háborúság, öldöklés jellemez titeket, nem de kéritek. Ha nem kéritek, nem kapjátok.

Mi kell ahhoz, hogy valaki így tudjon kérni? Legalább két dolog: az egyiket találják ki a következő igaz történetből.

Valaki szorongva ül a lelkipásztorral szemben és elmondja: tele van félelemmel, mert hamarosan életének egy fontos kérdése fog eldőlni, és ettől függ, hogyan alakul tovább a sorsa. Ez a döntés azonban nem az ő kezében van. Ő szeretné, ha így meg így történne, de ki van szolgáltatva nem éppen jóindulatú embereknek. A lelkipásztor megkérdezi: elmondta ezt már Istennek? Nem. Akkor nem kellene most elmondanunk? Isten minden ember szívét irányítani tudja, neki mindenre van hatalma, és szereti azokat, akik hozzá fordulnak, Ő mindig a javunkat akarja. Az illető csak néz, nem mozdul. Akkor imádkozhatunk? Mire megkeményednek az arcvonásai, felugrik, és azt mondja: mit képzel maga? Koldus vagyok én, hogy könyörögjek?

Mi a helyes kérés egyik feltétele? Az alázat, hogy koldus vagyok. Illetve ennél sokkal jobban áll a helyzet: gyermek vagyok és jöhetek az apámhoz. És melyik apa az, aki ha a fia kenyeret kér, követ ad neki? Vagy ha halat kér, kígyót ad neki? - mondja Jézus. Mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok, aki akkor is ad jókat nektek, ha ti gonoszok vagytok. Mennyivel inkább!

Ehhez ismerni kellene az Atyát, és ismerni kellene ezt az alázatot. Úgy látom, valamire szükségem van, azt nem tudom elérni, megyek az apámhoz és kérdezem Őt kell-e ez valóban, és ha igen, akkor kérem Őt segítsen hozzá. És ha nem adja meg? Akkor kérem tovább állhatatosan, egészen addig, amíg felismerem: erre nincs szükségem. Akkor megköszönöm neki, hogy nem ad meg olyasmit, ami csak ártana, ami nem a javamat szolgálja, mert tudom, hogy Ő mindig, mindennel csak a javamat akarja előmozdítani.

Ez a másik feltétel. Ezt meg úgy hívják: bizalom. Alázat és bizalom. És akinek a szívében ez megvan, az nem verekszik azért, hogy a kívánságait kielégítse, hanem az kér. Közben végzi a maga kötelességét. Nem azt jelenti, hogy a hívő ül egy fotelben és malmozik, végzi a munkáját. Amit neki kell megtenni, azt megteszi, de közben folyamatosan minden kívánsága ott van az Atya előtt. Újra és újra elmondja neki, és tőle várja a megoldást, a tanácsot, a segítséget.

Ez tehát az egyik, ami miatt Jakab panaszkodik: nem kéritek. Ezért nem is kapjátok, aztán megpróbáljátok kiverekedni, ebbe viszont mindenki belesérül.

Mi a másik? "Ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni."

Itt pedig az a döntő, hogy mi célból kér a gyermek valamit mennyei Atyjától. Mire akarja használni? Annak a jegyében kéri-e azt, amire az Atya őt akarja használni? Ez-e a kiindulás: Atyám, te mit akarsz énvelem? Abba beleillik a kívánságom vagy nem? Azt, hogy elvégezzem a tőled kapott feladatomat, segíti-e ezt vagy nem? Ha segíti, akkor hatalmasabban fogja meghallgatni kéréseinket, mint ahogy azt elképzelni tudjuk. Ha pedig nem, ha csak arra lenne az jó, hogy a büszkeségünket növelje, a rátartiságunkat hizlalja, hogy esetleg csak kísértést vagy csapdát jelentsen, vagy egyenesen eltávolítson Istentől, akkor pedig meg fogjuk köszönni utólag, hogy nem teljesítette a kívánságunkat. Akkor Ő nem fogja azt meghallgatni. Mert, ha ilyet kérünk mindenáron, akkor rosszul kérünk. Nem jól kérünk. Mondok egy egyszerű példát.

Valaki még mindig az öreg Trabantjával jár, és minden vasárnap elviszi egy mozgássérült ismerősét az istentiszteletre. Meghallják ezt mások is, sérültek, és megkérdezik: nem mehetnének-e ők is. Az illető imádkozni kezd: Uram, ha lehet, segíts hozzá engem egy nagyobb autóhoz, lehetőleg ötajtóshoz, hogy több sérült testvért is tudjak vinni és legyen hely a tolószékeiknek is. - A másik emígy imádkozik: Uram, már minden szomszédnak jobb kocsija van, mint nekünk. Segíts hozzá minket egy újabbhoz, ne kelljen "égnünk" itt a szomszédok előtt.

Nem tudom, érezzük-e a különbséget. Mind a kettő kér. Az egyik valószínűleg jól kér, a másik biztos, hogy rosszul kér. - "hogy élvezeteitekre tékozoljátok el." Eszébe sem jut, hogy mi a célja ennek, beleillik-e ez az Atya tervébe. Abban segít-e engem, amivel az én Atyám megbízott, hogy azt végezhessem jobban. Hogy mindenestül, minden alá van rendelve az Atyának, én is, a kívánságaim is, azok teljesítése is, minden, minden. Aki így kér, az jól kér. Ha ez van ott a kéréseink mögött, akkor lesznek meghallgatott imádságok.

Legyen e tekintetben is az Úr Jézus Krisztus a példa előttünk. Ő még a Gecsemáne kertben is, ereje fogytán, utolsó nagy harcában is úgy fejezte be az imádságát: "Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te." Ott valami olyat kért, ami nem illett bele az Atya tervébe: Ha lehet, múljék el tőlem a keserű pohár, ne kelljen a kereszthalált elszenvedni. De utána tette: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Aztán még kétszer könyörgött ezért, és ezzel áment mondott az Atya akaratára, és elvégeztetett a váltság.

Egyebek között erre való az imádság, hogy vigyem oda az kívánságaimat fésületlenül az Atya elé, mondjam el neki azt, ami a szívemben van, s miközben ott állok, egyszer csak látni fogom, hogy mely kívánságaim az Ő akarata szerint valók és melyek nem. Az ilyen hívőnek ad erőt a Lélek arra, hogy nemet mondjon mindazon kívánságaira, amik nem az Atya akarata szerint valók.

Lehet tehát rosszul kérni is, ahogy itt az igében olvastuk. És ennek megint csak az az oka, hogy az illető nem ismeri Istent. Mert Istentől, mint a mi mennyei Atyánktól, kérni lehet bármit, de megrendelni nem. Mert Isten nem arra való, hogy a kívánságainkat teljesítse, hanem minket teremtett arra, hogy az Ő akaratát teljesítsük. Aki ezt az alaptételt elfelejti, annak a kiindulása rossz, és ettől kezdve gondolhat bármit az imádságról meg Istenről, az csak hamis lesz. Isten nem arra való, hogy a mi kívánságainkat teljesítse, hanem mi vagyunk arra valók eredetileg, hogy az Ő akaratát kutassuk, felismerjük és teljesítsük. És ha ezt tesszük, akkor fogunk tudni helyesen imádkozni és akkor lesznek meghallgatott imádságaink, és megtapasztaljuk, hogy általában többet ad a mi gazdag Atyánk, mint amennyit kértünk.

Az tehát itt az alapkérdés: ki van az imádságaink középpontjában? Mi vagy pedig Isten? Amennyiben mi vagyunk azoknak a középpontjában, csak rosszul tudunk kérni. Akkor ne azt mondjuk: csalódtunk Istenben. Nem ismerjük Őt. Nem tudjuk, mit jelent imádkozni, rosszul próbáljuk gyakorolni az egészet, és persze, hogy nem működik. Meg kell ismerni a mi Atyánkat, el kell ismerni a mi Atyánkat teljhatalmú szuverén Urunknak, és akkor fakadnak a szívünkből majd olyan kérések, amik egyeznek az Ő akaratával, és akkor meghallgat minket.

Mint ahogy rosszul kér az is, aki mindig csak kér. Hiszen az imádság nem kérések összegzése. Milyen apa-fiú kapcsolat lenne az, ha egy gyerek csak akkor szalad oda, ha valamit kér, de soha nem kérdezne semmit, soha nem érdekelni: apu, mi volt benn a munkahelyen, miért vagy szomorú, vagy minek örülsz annyira? Ez mind mellékes, nekem mi kell, s ami kell, azt mondom neki és várom, hogy teljesítse. Milyen kapcsolat ez? Sok ember ezzel a hamis viszonyulással áll oda Isten elé.

Az imádság arra való, hogy a tekintetünket felemeljük a Mindenhatóra. Az imádság arra való, hogy a Mindenható minket felemeljen magához. Kiemeljen a kicsinyességből, gondjaink posványából, fenyegetettségünkből, sokféle szükségünkből. Felülemeljen önmagunkon is. Legyen rálátásunk önmagunkra - ez az igazi Szentlélektől kapott önismeret. Onnan magasabbról tágasabb horizonton belül tudunk tájékozódni. Erre való az imádság.

A helyes imádságban egyáltalán nem csak kérések hemzsegnek, hanem a helyes imádság tele van ilyen mondatokkal, mint amit Dávid mondott egyszer: Szeretlek Uram, én erősségem. Dicsérlek téged szüntelen. Jöjjetek és dicsérjük együtt az Urat, mert egyedül Ő dicséretre méltó. Vagy ilyen mondatokkal: Hálát adok, Uram néked, teljes szívből áldlak téged. Meg ilyenekkel, amit csak lehajtott fejjel lehet mondani: Bocsásd meg, Úr Isten ifjúságom sok vétkét, sok hitetlenségét, undok fertelmességét. Meg ilyen kérésekkel: Vezess, Uram utaidban, hogy járjak igazságodban, és csak arra hajtsd szívem, hogy szent nevedet féljem.

Amikor ilyen kívánságok születnek meg az ember szívében, azokra válaszol Isten gazdagon és nagy örömmel.

Mi jellemzi imádságainkat? Nem az-e a sok nyomorúságunk oka, hogy csak kérünk, és azt gondoljuk: ezt jelenti imádkozni? Isten ebből ki akar mozdítani ma bennünket.

Sokat elárul ám egy ember lelki életéről az, hogy szokott-e imádkozni, és mikor, miért és hogyan imádkozik. Milyen vágyak feszülnek a kérései mögött? Hogy igaz-e az: egy vágyat hagyj nekem, hogy halljam és kövessem szent igazságodat, vagy pedig bizonyos általunk kitűzött vágyakat minden áron, minden körülmények között el akarunk érni, ha kell Istennel szemben is, majd mi megmutatjuk...! Vagy, ha vallásosak vagyunk, ehhez kérjük Isten segítségét.

Azt hiszem, e tekintetben három jellemző magatartással találkozunk:

Az egyik az imádság nélkül élő emberé, igaz az előbbi idézet, hogy az a világ, amelyben az önszeretet és az egyéni vágyak feltétlen kielégítése lesz a legfőbb cél, egyetlen nagy csatamezővé válik. Ez az ateizmus.

A másik a rossz imádság, amikor rosszul kérnek emberek. Én maradok az Úr, és Istent bedolgozó alkalmazottként használni akarom, amikor úgy gondolom, szükségem van rá. Ez jellemzi a pogány vallásosságot, és az úgynevezett keresztyének között is sok pogány módon vallásos ember van.

A harmadik, amire alapigénk bátorít bennünket, a helyes imádság. Célja mindig az, hogy odaállok Isten elé a kívánságaimmal, a tanácstalanságommal, szükségemmel, úgy, ahogy vagyok, mindenestől. Odaállok elé teljes alázattal és bizalommal, mint a gyerek az apja elé, elmondom a vágyaimat, s miközben mondom, egyre világosabban látom: ez nem kell, nem időszerű, ez kell, sőt ott közben juttat eszembe a Szentlélek az addig bennem megszületett vágyaktól eltérő, azoknál sokkal fontosabb kívánságokat, és azokat tárom Isten elé. Az így imádkozó ember egyre világosabban tud tájékozódni, egyre világosabban látja, hol a helye a mindenségben, mik az Istentől kapott feladatai, s mik azok, amik ahhoz szükségesek, hogy ezeket a feladatait jól, Isten dicsőségére, mások javára, saját örömére elvégezhessen. Amit pedig nem kapott meg, azért utólag hálát ad, hogy szerette őt az ő Atyja annyira, hogy nem adott neki olyat, ami csak ártott volna.

Ez tehát az imádság igazi jelentősége. Innen, hogy: törtök, zúztok, de nem kéritek, vagy ha kéritek, rosszul kéritek, ide akar elsegíteni a mi Urunk. Először is az Atya gyermekeivé kell válni, aztán meg kell tanulnunk a természetes alázatot és bizalmat, és meg kell tanulni beszélgetni vele, mint ahogy egy nyelven is meg kell tanulni beszélni. Előbb könyvből megtanul az ember szabályokat, néhány száz vagy ezer szót, s amikor meg kellene szólalni, akkor inába száll a bátorsága. Meg kell tanulni beszélni. Be kell gyakorolnunk ezt a lelkületet. Ez nem technika kérdése.

Aki nem Isten gyermeke, az csinálhat, amit akar, nem ismeri ezt a nyelvet, és nem jut el idáig. Az újjászületéssel kezdődik. Meg kell tanulni újra és újra elmondani neki, és közben esetleg rájövök: hagyjam abba, nem erre van nekem valójában szükségem. De közben jöttem rá, miközben mondom, aközben ad Ő világosságot, és nyit ki előttem olyan kapukat, és mutat rá olyan utakra, amik addig eszembe sem jutottak. És használja az ilyen embert hatalmasan. Az ilyen embernek az akarata eggyé válik az Atyáéval. Nem ő akar már valamit mindenáron elérni, hanem teljesen rábízza magát arra, aki egyedül tudja, hogy mikor mi jó nekünk. Az ilyen ember érkezik meg oda, hogy el tudja mondani teljes bizalommal: bölcs a te végezésed, ha áld, ha sújt karod.

Az imádság áldott gyümölcsének Isten ezt készítette el. A gyermeknek ezt a teljes békességét. Erre mondja Pál apostol: kívánságaitokat tárjátok oda az Isten elé hálaadással. És mi lesz ennek a következménye? Nem az, hogy minden kívánságotokat teljesíti, hanem: És az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. (Fil 4,6-7)

Tanuljatok meg kérni - mondja itt Jakab -, és tanuljatok meg jól kérni. Aztán boldogan fogjátok tapasztalni, hogy annak, akit szeret az Úr, álmában ad eleget.

Imádkozzunk!

Köszönjük, hogy meg szabad szólítanunk téged, örökkévaló, mindenható, felséges Úr Isten. Köszönjük, hogy a tieidnek megengeded, hogy egyszerűen csak Atyának szólítsunk. Köszönjük, hogy most is Jézus nevében jöhetünk hozzád. Őreá nézel, és magad elé engedsz minket, akik olyan sokszor semmibe veszünk, kihagyunk a számításainkból, vagy egyáltalán nem is veszünk tudomást rólad, aki a kezedben tartasz minden eseményt, akinek egyedül van hatalmad minden ember felett, és aki kimondhatatlanul szeretsz bennünket. Szégyelljük magunkat emiatt.

Szeretnénk megtanulni téged Atyánknak tekinteni. Ezzel az alázattal és bizalommal jönni hozzád. Szeretnénk megtanulni szüntelen imádkozni, de segíts, hogy legyen helye és meghatározott ideje is az életünkben a veled való beszélgetésnek. Szeretnénk mély tisztelettel beszélni hozzád. De szeretnénk mindig teljes őszinteséggel kiönteni a szívünket. Magunktól képtelenek vagyunk erre. Mi csak követelőzni tudunk, türelmetlenkedni. Taníts meg minket imádkozni. Add nekünk a Szentlelkedet, hogy tudjunk a Lélek által kiáltani: Abbá, Atyám! Add, hogy legyenek meghallgatott imádságaink, mint akik nem rosszul, hanem jól kérünk, mint akiknek az egész szívünket betölti ez a vágy, hogy mindazáltal ne úgy legyen, ahogy mi akarjuk, hanem ahogy te. Mert azt akarjuk, amit te, mert a te akaratod jobb, mint a miénk. Mert a te akaratod az egyedül jó akarat.

Taníts meg minket így imádkozni, Atyánk. Oly sok szükségünk van és oly sok összeütközés kíséri az életünket a vágyaink kielégítése miatt. Adj a szívünkbe békességet, a gyermek békességét, hogy kap az apjától enni, hogy nem feledkeznek el róla, hogy idejében megkap mindent, amire valóban szüksége van. Szeretnénk téged ezzel a bizalommal dicsőíteni. Segíts előbbre lépnünk ezen a téren is.

Add, hogy senki ne legyen közöttünk, akik most itt vagyunk, aki kívül marad a te családodon. Segíts, hogy valóban befogadjuk a te Fiadat, hogy te fiaiddá fogadj minket, és így taníts meg minket az imádság nyelvére.

Könyörgünk hozzád most azokért, akiknek különösen nagy szükségük van rád: betegekért, haldoklókért, gyászolókért, félelmek között élőkért, nélkülözőkért, hajléktalanokért, munkanélküliekért, akik tehetetlenekké és kiszolgáltatottakká váltak, akiknek nincs emberük, akin keresztül szeretetet és törődést kapnának. Könyörülj rajtuk, és küldj minket is, Atyánk, hogy azzal a gazdagsággal, amit tőled kapunk, vagy kaphatunk, tudjunk boldogan szolgálni. S miközben másoknak szolgálunk, hadd tapasztaljuk meg, hogy aki másokat felüdít, maga is üdül.

Segíts folytatnunk most az imádságot, hadd teljék el ez az egész nap a te imádásod jegyében.

Ámen.

Cseri Kálmán Igehirdetései: A SZENTLÉLEK MUNKÁJA

Alapige:Jn 16,7-11

,,De én az igazat mondom nektek: jobb nektek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm Őt tihozzátok. És amikor Ő eljön, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében. Bűn tekintetében, hogy nem hisznek bennem. Igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem. Ítélet tekintetében pedig, hogy e világ fejedelme megítéltetett.,,

Imádkozzunk!

Köszönjük Úr Jézus, ha ezt az éneket is imádságként mondhattuk már. Köszönjük, hogy ha máris itt volt a figyelmünk és kinyitottuk a szívünket is előtted. Megvalljuk, néha nehezen megy ez, annyi minden történt velünk és körülöttünk ma is. Olyan sok minden zakatol még a fejünkben, a szívünkben.

Mindenekelőtt ezt kérjük tőled alázatosan: segíts elcsendesedni. Adj nekünk külsőleg is csendet, és a szívünk mélyén is. Hadd álljon le most minden rohanás, hadd némuljon el minden zaj. Szeretnénk csak rád figyelni, hiszen oly nagy kiváltság az, amikor egy ilyen munkás nap végén felé csendet készítesz nekünk. Olyan ritkán ülünk lábaidhoz. Tedd ajándékká most ezt az órát. Egyedül te tudsz rólunk mindent, egyedül te tudod, mire van igazában szükségünk.

Kérünk, ajándékozz meg mindnyájunkat. Adj nekünk tőled való tiszta gondolatokat, helyes döntéseket, sokszorozd meg fizikai erőnket. Ajándékozz meg minket olyan igével, ami a te szádból származik, amivel hitet tudsz támasztani szívünkben. Kemény harcot vív a hit és hitetlenség bennünk. Segítsd győzelemre a benned való hitet. Hadd tudjuk személyes meggyőződésként mondani azt, amit most énekeltünk: hisszük, hogy te vagy a nyomorult árváknak a gondozója, a csüggedők vigasztalója, te vagy minden mennyei kincsnek a kincstartója, és a te szeretetedből Isten egész gazdagságát nekünk akarod ajándékozni.

Így álluk itt most, adj nekünk ajándékot. Add nekünk önmagadat.
Ámen.

Igehirdetés
A mennybemenetel és pünkösd ünnepe között vagyunk. Sokan pünkösdi úrvacsorára is készülünk. Jézus Krisztusnak ezek a szavai segítenek ebben a készülésben. Éppen arról beszél itt tanítványainak, hogy jobban járnak, ha Ő visszamegy a mennybe, mert akkor elküldi a Vigasztalót, a Szentlelket.

A tanítványok kétségbe voltak esve: mi lesz velük Jézus nélkül? Ettől kezdve azonban meg kell tanulniuk, hogy Jézus nem az Ő testi jelenlétével bizonyítja meg igazában, hogy velük van minden napon, hanem rá kell lépniük a tanítványoknak a hit talajára, és meg kell tanulniuk azt, hogy Jézus a lelki jelenlétével bizonyítja meg, hogy a benne hívőkkel minden napon velük van.

A Szentlélekről tanítva ebben a néhány mondatban azt mondja el, hogy mi lesz a Szentlélek munkája ebben a világban. A tanítványok is ebben a világban élnek, tudniuk kell, mit végez el majd Isten Szentlelke ebben a világban.

Így mondja a bevezetőben: "amikor eljön a Szentlélek, megfeddi a világot."

Mit ért a Szentírás világon? Nem a teremtett világot, ezt, amelyik még mindig olyan gyönyörűséges és csodálatos, pedig mindent megteszünk azért, hogy tönkretegyük. Nem erre a teremtett világra gondol itt. A Biblia eredeti szövegének másik szava is van erre. Ez a teremtett világ gyönyörű, ez szép, ez az Isten alkotása. Amiről itt szó van, az a világnak a másik jelentése: az Isten-ellenes lelkület. Az Isten nélküli gondolkozás az, amit a Biblia szintén világnak nevez. Mondhatnánk azt is: az ember - Isten nélkül. Ahova jutott az Isten ellen fellázadt ember. Az ember magában, magára hagyatva. Hihetetlenül öntelt, gőgös. Azt gondolja, bármit megoldhat, és kiderül: képtelen a legkisebb jóra is. Nem tud magán segíteni. Idegen befolyás alá került, sőt idegen uralom alá.

Jézus éppen a János evangéliumában beszél arról, hogy a bűn uralkodik az Istentől elszakadt emberen. Az ördög azzal hitegette: ha otthagyod Istent, a magad ura leszel, és ehelyett az ördögnek a rabszolgájává vált. Mert aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek - mondja Jézus. Amikor tehát világot említ Jézus, akkor erre az Isten nélküli gondolkozásra, Istennel szembeszegülő lelkületre, az Isten nélkül magára maradt emberre gondol.

Mi ebben a légkörben élünk. Ebbe a világba jött el Jézus, és ez a világ meg is ölte Őt. Azt olvassuk a Szentírásban: "Ha gyűlöl titeket a világ, ne csodálkozzatok, mert engem előbb gyűlölt. Ha a világból volnátok - mondja Jézus tanítványainak -, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel azonban nem a világból vagytok, hanem én választottalak ki magamnak titeket a világból, ezért gyűlöl titeket a világ."

Mégis ugyanebbe a világba küldi el Szentlelkét. Miért? Mert ebben a világban élnek a benne hívők, akik vállalják a sorsukat, és ezért a világért, a még nem hívő sokaságért igyekeznek megtenni mindent, amit lehet.

Mi a Szentlélek munkája ebben a közegben, ebben az Isten nélkül élő és gondolkozó világban?

Az, hogy megfeddi a világot. Ez rendkívül gazdag jelentésű szó. Az alapjelentése az, hogy valamit megvizsgálni, és ha hibát talált, akkor rábizonyítani a másikra. Benne van az is, hogy: meginteni, meggyőzni arról, hogy mi a valóság. Fontos jelentése: leleplezni azt, amit az ember leplezni, takargatni akar, azt a Szentlélek leleplezi, néven nevezi a bűnöket, megítéli a bűnöst. Az ügyésznek a feladata ez. Kideríteni a tényállást, néven nevezni a bűnt, és elmondani, hogy azért milyen büntetés jár. A Szentlélek tehát szembesít a valósággal.

Benne van ebben az is, hogy elvezet helyes önismeretre. Mi vagy szebb képet alkotunk magunkról, mint a valóságos, vagy rosszabbat, s ennek megfelelően sokan egyik végletből a másikba hányódnak. A Szentlélek bemutat minket önmagunknak. Elénk tartja Isten igéjének a tükrét, és aki belenéz a szabadság tökéletes tükrébe - ahogy Jakab írja levelében -, az megismeri, kicsoda ő valójában. A Szentlélek meggyőz minket arról, hogy amit hibának nevezünk, az nem hiba, hanem bűn. Amikor másokat okolunk a magunk nyomorúságáért, akkor esetleg azt kell mondani, hogy nem ők az okai, hanem én vagyok az oka.

Ez a világ mindig kibújik az igazság elől. Szépíti a valóságot, mellébeszél, mentegetőzik, ez az Isten nélküli gondolkozásra jellemző, amiben mi is mindnyájan felnőttünk, vagy talán még most is benne vagyunk. A Szentlélek kizökkent ebből, és azt mondja: ez a valóság. Leleplez és megítél. Felállítja a helyes diagnózist.

Alapigénk arról szól, hogy ezt teszi Isten Szentlelke három vonatkozásban is. Akkor is, amikor ránk mutat, akkor is, amikor Krisztusra mutat, és akkor is, amikor a világ fejedelméről, a Sátánról beszél.

Mit jelent ez, ebben a három vonatkozásban?

Tisztáztuk, hogy a világ nem a teremtett szép világ, hanem az Isten nélküli gondolkozás. Láttuk, hogy a Szentlélek megítéli a világot, leleplezi, néven nevezi a dolgokat azért, hogy segítsen rajta. És most jön sorba ez a három terület.

1. "Megítéli bűn tekintetében, hogy nem hisznek énbennem." Bűn tekintetében, hogy nem hisznek Jézusban. Ez életkérdés, hogy valaki Jézust annak hiszi-e, aki Ő. Mert erről van itt szó. A 8. fejezetben beszél a farizeusoknak Jézus erről: Azért mondtam nektek, hogy ti a bűneitekben fogtok meghalni, mert nem hiszitek, hogy én az vagyok, aki. Márpedig ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok a ti bűneitekben.

Ha nem hisszük, hogy Ő az, akinek az Atya kijelentette - egy másik helyen így magyarázza ezt -, akkor nem lehet rajtunk segíteni. Mert ez a hit emel ki onnan, ahova Isten nélkül süllyedtünk. Az Atya azt mondta róla: "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok." Ez nem elvont dogmatikai kérdés, hogy valaki Isten Fiának hiszi-e Jézust vagy nem, hanem ez a legszemélyesebb életkérdésünk. Ettől függ az üdvösség. Mert akkor tudja valaki elfogadni Jézustól azt, amit kínál, ha tudja, hogy Ő kicsoda. A Szentlélek vádolja a világot amiatt, hogy nem hiszi el, hogy Jézus az, akinek mondja magát: Isten Fia.

Miért vádolhatja? Mert ott van a világ mellett a hívők közössége, akik elhiszik, hogy Jézus az, és a hívő gyülekezetnek a puszta jelenléte leleplezi a világ hitetlenségét, és ítélet a világon.

Itt a megelőző fejezetben ezt is mondja Jézus: "Ha nem cselekedtem volna közöttük azokat a cselekedeteket, amelyeket senki más nem cselekedhetett, nem volna bűnük. De most láttak is, gyűlöltek is mind engem, mind az én Atyámat." (Jn 15,24)

Jézus bemutatkozott, lehetett tudni, hogy Ő kicsoda. Cselekedeteivel hitelesítette azt, amit magáról mondott. Ha ezek után sem hisz a világ, akkor valóban nem lehet rajta segíteni.

Tehát ez az első kérdés, hogy mi e tekintetben a világhoz tartozunk-e vagy pedig az Isten népéhez? Kinek hisszük Jézust? Itt most nem a leckét kellene felmondani, hogy mit hallottunk eddig róla, hanem a szívünket kell most őszintén megvizsgálni az úrasztalához készülve is. Egészen személyesen, minden befolyástól mentesen: kinek tartod itt ma este az Úr Jézus Krisztust?

El tudjuk-e mondani őszintén, az igazságnak megfelelően, hogy Ő az Isten Fia, benne maga a mindenható Isten jött el ide hozzánk azért, hogy rajtam személyesen is segítsen, és amikor meghalt a kereszten, az én bűneim ítéletét is elszenvedte. Legyen áldott az Ő neve! - Ha nem, meg kellene vizsgálni, miért nem, vagy mi hiányzik ebből a hitvallásból. Nyílván nem szó szerint kell ezt mondani, de ez a lényege annak, amit Jézus önmagáról mondott.

"Ha nem hiszitek, hogy én az vagyok, aki, akkor a bűneitekben fogtok meghalni." Ezért ítéli meg a Szentlélek mindenekelőtt a világot bűn tekintetében, hogy nem hisznek Jézusban.

Nézzük meg még egyszer, hogy mit jelent hinni Jézusban? Legalább ezt a három dolgot jelenti: elismerem Őt annak, akinek mondja magát, elfogadom tőle azokat az ajándékokat, amiket kínál, és engedelmeskedem az Ő parancsainak. Ezt jelenti hinni Jézusban. Nem elméleti dolog, hanem annak tartom Őt, akinek mondja magát, beleértve a szűztől születést, a mennybemenetelt, az Ő visszajövetelét... mindent, amit Ő magáról mondott. Azután bizalommal elfogadom tőle mindazt, amit kínál Kínálja például a bűneim bocsánatát, de ha valaki azt mondja, hogy neki nincsenek bűnei, akkor nem tudja azt elfogadni. Akkor viszont ne hazudja azt, hogy hisz Jézusban, mert akkor nem hisz. A hit a kinyújtott kéz, amivel teljes bizalommal fogadom azt, amit Ő kínál nekem. Még a próbatételeket is azzal a bizalommal, hogy Ő jól tudja, most mire van szükségem. Mivel elismerem Őt annak, aki, bizonyos vagyok abban, hogy szeret engem, akkor a próbákkal is a javamat akarja. Így függenek össze ezek a dolgok. Ha elismertem Őt annak, akkor elfogadok tőle mindent, és akkor okoskodás nélkül engedelmeskedem a parancsainak. Egyrészt igyekszem megismerni a parancsait minél pontosabban, másrészt mindenféle halogatás és kötözködés nélkül teszem azt, amit mondott. Ezt jelenti hinni. Hiszünk-e így Jézusban?

A Biblia arról beszél, hogy Jézus Krisztus igéjével a világból hívogatja ki magának az Ő népét. Olyan szépen mondja ezt a Heidelbergi Káté: Isten Fia a világ kezdetétől annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe. Azt oltalmazza és megőrzi. Befejeződik egy személyes hitvallással: hiszem, hogy ennek én is élő tagja vagyok és örökre az is maradok. - Elmondhatjuk-e ezt ma? Ha nem, akkor könyörögjünk Istenhez, hogy segítsen el erre a bizonyosságra, hadd legyen ez boldog hitvallásunk. Ez tehát a Szentlélek egyik munkája.

2. A másikat így olvastuk: "Megfeddi a világot igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem."

Vagyis a Szentlélek munkája az is, hogy bizonyosakká teszi a hívőket abban, hogy Jézusnak a földi munkája befejeződött a kereszttel, de az Ő isteni létformájában, mint örökkévaló Krisztus, a mennyben folytatja a maga munkáját. Lezárult ez a szakasz, mert tökéletesen elvégezte. Ezért nincs szükség az Ő áldozatának a kiegészítésére vagy semmi módon való megismétlésére sem, mert Ő tökéletes munkát végzett és elvégezte. Jelentette az Atyának: "elvégeztem a munkát, amit rám bíztál."

Most folytatódik egy új szakaszban. Visszalép az Ő isteni létformájába, ott közbenjár értünk, ott készít helyet az atyai házban a benne hívőknek, és láthatatlanul, de valóságosan az Ő Szentlelke által velük van azokkal, akik hisznek benne. A benne hívők pedig többé nem látják Őt, majd csak amikor visszajön nagy hatalommal és dicsőséggel.

Ez megint komoly figyelmeztetés. Annyira komoly, hogy Pál apostol is kitér erre a Korinthusi levélben, amikor azt mondja: ezentúl senkit sem ismerünk test szerint, sőt, ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük. (2Kor 5,16) Hiszen maga Jézus mondta: nem láttok engem többé!

Akkor mi van a Jézus-jelenésekkel? Nekem megjelent az Úr Jézus, mosolygott, láttam a sebeit. Visszafordult, rám nézett. Erre mutatott, arra mutatott. Számtalan ilyen beszámolót hallottam már. Ha Jézus itt igazat mond, akkor minden Jézus-megjelenés az ördög csalása. Ezt nagyon meg kellene jegyeznünk. Vagy pedig Jézus nem mond igazat. Tessék eldönteni!

Ő azt mondta: nem láttok engem többé. Akkor hiába meséli valaki, hogy neki hogy jelent meg az Úr Jézus, biztos nem az Úr Jézus jelent meg, mert Jézus igazat mond. Az ördög ravaszkodik azokkal, akik ilyen meg olyan látomásokat látnak azért, hogy elterelje a figyelmüket az üdvösségre vezető egyetlen útról, ami az evangélium komolyan vétele és az evangélium Krisztusában való hit: Elismerem Őt annak, aki, elfogadom tőle azt, amit kínál, és teszem, amit parancsol. Ettől a hittől akar mindenféle látomással, akár Jézus-jelenés, akár Mária-jelenés, elcsábítani az ördög, hogy ne higgyünk, és ne üdvözöljünk. Ebben a kérdésben is határozottaknak kell lenniük azoknak, akik a ravasz és istentelen világban Jézus Krisztus népéhez akarnak tartozni.

Hisszük-e azt, amit Jézus mond, hogy Ő visszament a mennybe, de nem ment ki ezzel a világból, nem hagyta magukra az övéit, elküldte az Ő Szentlelkét, hogy bennünk maradjon örökké, és a Szentlélek által Ő maga van az övéivel?

3. A harmadik, amit itt olvasunk: "megfeddi a világot ítélet tekintetében, hogy e világnak fejedelme megítéltetett".

Ki e világnak a fejedelme? Következetesen így nevezi az ördögöt, a Sátánt a Szentírás, s maga Jézus is olykor.

Ő Istennek, az embernek, az életnek a legveszedelmesebb ellensége, minden jónak a pusztítója. Íme most Jézus azzal búcsúzik a tanítványaitól: el ne felejtsétek, hogy ez az ősi nagy ellenség legyőzetett. Ő győztes hadvezérként megy vissza a maga isteni létformájába. Beteljesedett az, amit mindjárt a bűneset után ígért Isten a tőle elszakadt embernek: Az asszony magva a kígyó fejére tapos majd. Amikor Jézus nagypénteken kimondta: elvégeztetett, akkor mintegy reccsent ennek az ősellenségnek a koponyája, a kígyó fejére taposott.

Utána is kellemetlenkedhet még. Krisztus második eljöveteléig sok kellemetlenséget okoz az ördög az Isten népének. Úgy tesz, mintha ő lenne a világnak az ura, de a hívők már tudják, hogy a háborút elveszítette. Csatákat még nyerhet is, de a háború véglegesen eldőlt.

Éppen most olvassuk a Kolosséi levélben, hogy Jézus a kereszten lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt aratott rajtuk. Pál apostol pedig a Korinthusi levél végén boldogan lelkendezik arról: "Halál hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad? Hála az Istennek, aki a diadalmat, a győzelmet adja nekünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által." (1Kor 15, 55-57)

Olyan kifejező ez a kép: "hol a te fullánkod", mint a fullánkja-vesztett méhecske. Éppen a napokban láttam egy ilyet. Beleszakadt a fullánkja valakinek a kezébe, ahova odarepült, és tovább repült, mintha semmi baj nem lenne. De rövid idő múlva láttuk lehullani, mert olyan nagy sérülést okoz benne, amikor kiszakad a fullánkja, hogy még próbálkozik egy ideig, és ha a másik nem tudja, hogy a fullánkja itt maradt az én kezemben, még meg is ijed tőle, de ha tudja, akkor nyugodtan azt mondja: szegényke, jöhetsz nyugodtan, de ártani már nem tudsz nekem.

Ezt mondja itt Pál apostol. A halállal fenyegetőzik az ördög? Mi túllátunk a halálon. A válla felett átnézünk, és tudjuk, hogy a dicsőséges Krisztus van mögötte. Minket a halál is Őhozzá visz közelebb. Ezért írja Pál a filippieknek: kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb. Azt hiszik a rómaiak, ha engem kivégeznek, akkor valami szörnyűséget követnek el ellenem? Önmagában szörnyűség, hogy embert ölnek, de én jól járok, még közelebb kerülök Krisztushoz. Ilyeneket jelent, ezt jelenti, ha valaki hisz. Ha valaki komolyan veszi, hogy a világ fejedelme megítéltetett. Nincs fullánkja.

Egy indiai mesében olvastam egyszer: Két törzs annyira gyűlölte egymást, hogy egyszer végső leszámolásra készültek, és az egyik legyőzte a másikat. A törzs vezetőjének a fejét is levágták. De azt annyira megszállta a harci láz és gyűlölet, hogy feje nélkül is még tovább vagdalkozott a kardjával. Így ment az utcán, ahol egy asszony a kútra igyekezett éppen vízért. Az asszony összecsapta a kezét, és azt mondta: hiszen neked már nincs fejed! S akkor összeesett és kimúlt.

Nos, ezt kell nekünk tudnunk, amikor az ördög kísért, meg a halállal fenyegetőzik, meg akármit ígérget: hiszen neked már nincs fejed, téged lefegyverzett a győzelmes Krisztus, és én, aki hiszek Krisztusban, az Ő győztes seregéhez tartozom. Akkor is, ha ezt a sereget itt gyalázzák, megalázzák, ijesztgetik, ha szenvedni is kell sokszor Krisztusért. Mi tudjuk azt, hogy az egyháznak csak itt ez a sorsa, de látomása egykor dicsőn beteljesül, és a győzedelmes egyház Urával egyesül.

Nekünk így kell fogadnunk a megaláztatásokat. Ha kitüntet minket a mi Urunk azzal, hogy a hitünkért megaláztatás ér bennünket, mi akkor is a győztes sereghez tartozunk. Így kell a kísértésekben is megállnunk. Ne uralkodjék rajtatok a bűn - írja Pál -, és néhány mondattal később ezt kijelentő módban írja: mert a bűn nem uralkodik többé rajtatok. Mert a világ fejedelme megítéltetett.

Nem szabad az ördöggel gúnyolódnunk és tréfálkoznunk soha. Júdás levelét olvastuk nemrégen. Abban van az, hogy még Mihály arkangyal sem beszélt így az ördöggel. Egyáltalán nem kell vele beszélnünk. Vele csak a győzelmes Jézus Krisztus beszéljen. Tudnunk kell azt azonban: megvert ellenség. Nekünk hit által Jézus győzelme az osztályrészünk lehet. A Sátán uralmának vége. Sok kárt okoz még, ezt naponta látjuk és halljuk, hogy mennyit, de ezzel a reménységgel nézhetünk előre.

Ezt olvassuk itt az igében. Jézus vigasztal minket. Ő is megtanulta, milyen ez a világ, milyen az Isten-ellenes lelkület, az Isten nélküli gondolkozás. Ez a világ ölte Őt meg. Ő ezt vállalta, és tudja, hogy az övéi ebben a világban kell, hogy éljenek. Nem azt kérte, hogy vegye ki az Atya őket, vegyen ki minket a világból, hanem, hogy őrizzen meg a gonosztól. Vagyis, őrizzen meg attól, hogy világgá váljunk mi is, hogy visszavilágiasodjunk, ahonnan már kihívott minket. Azt mondja: a Szentlélek leleplezi és megítéli ezt a világot.

Az első munkája, hogy megítéli bűn tekintetében, és kihívogat a bűnből. Aki hisz Jézusban, az kiszabadul. A másik munkája, hogy megfeddi és megítéli ezt a világot igazság tekintetében, hogy Jézus az Atyához megy, hogy az Ő isteni létformájában jár közben értünk, s így számíthatunk rá. Vagyis, hogy Ő valóban Isten - egyebek közt ez is bizonyítja ezt. Harmadszor: nem kell rettegnünk az ősi ellenségtől. Komolyan kell venni, de Jézus közelében védve vagyunk. Ez a legfontosabb, hogy az Ő közelében maradjunk ezekben a nehéz időkben.

Ahogy közeledünk Krisztus visszajöveteléhez, ezek egyre nehezebbek lesznek. A világ egyre Isten-ellenesebb lesz, míg a végén eluralkodik majd az antikrisztusi szellemiség, ami a New Age szellemiségben már világosan jelentkezik. Semmi jóra nem számíthatunk e tekintetben, de a mi győzelmes Urunkhoz tartozni teljes biztonságot jelent. Teljes védelmet, békességet és biztosított jövőt.

Ha ez így van, hogy ez a Szentlélek munkája, akkor az a mi nagy lehetőségünk, hogy rajtunk keresztül is ezt végezhesse Isten Szentlelke. Mi is tudjunk Jézushoz hívogatni a világból embereket nagy szeretettel, az életünkkel is hitelesítve a szavainkat. Úgy tudjunk élni, mint akik a dicsőséges Krisztusra nézünk, és tudjuk, hogy a mi Urunk, a mi legidősebb Bátyánk - ahogy Pál apostol a Róma 8-29-ben írja -, a mi legidősebb testvérünk az Isten családjában, a mennyei dicsőségben képvisel minket és közbejár értünk. Ha pedig az ellenséggel szembesülünk, nem kell megijedni, mert lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat.

Így lehetünk a Szentlélek eszközei és végezheti rajtunk keresztül kicsiben ugyanazt a munkát, amit végzett a mi Urunk Jézus Krisztus is.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, bocsásd meg, hogy sokszor mi képzelünk el téged valamilyennek. Azt gondoljuk, olyan vagy, ameddig a fantáziánk terjed. Szabadíts meg minket mindenféle képzelődéstől. Szeretnénk azt komolyan venni, amit te mondasz önmagadról, s amit az Atya mondott rólad. Engedd, hogy egyre jobban megismerjünk téged és így higgyünk benned.

Köszönjük, hogy minket is hívogatsz kifelé a világias gondolkozásunkból, szokásainkból, időbeosztásunkból, időtékozlásunkból, költekezésünkből. Kérünk, Urunk, teremts rendet az életünkben. A világi rendetlenségből hadd tudjunk megtérni igazán hozzád, és te legyél Úr az életünk minden területén. A gondolatainkat, az elhatározásainkat, a cselekedeteinket is te irányítsd.

Segíts, hogy tudjunk szüntelenül reád nézni, a dicsőséges, győzelmes Úrra, aki öröktől fogva mindörökké Isten vagy.

Kérünk, adj nekünk győzelmet az ördög sokféle ravaszsága felett. Olyan könnyen áldozatául esünk, Urunk, még mindig. Nagy az ő ravaszsága, és kicsi a mi erőnk. Segíts veled győzelmet aratni.

Kérünk, ajándékozz meg minket olyan csenddel a héten, amikor eléd állhatunk, és te rámutathatsz a bűneinkre. Leplezd le azokat. Ajándékozz meg minket a bűnbánat könnyeivel, hogy a bűnbocsánat feloldozása is a miénk lehessen. Segíts így készülni az ünnepre, az úrvacsorára. 

Add, hogy másoknak is ünneppé tehessük majd ezt, ami előttünk van.

Ámen

CSERI KÁLMÁN igehirdetése- ÉLET - A HALÁL UTÁN

Alapige
"A gazdag pedig így szólt Ábrahámhoz: kérlek, atyám, bocsásd el Lázárt az én Atyámnak házából, mert van öt testvérem, hogy bizonyságot tegyen nekik, hogy ők is ide, e gyötrelemnek helyére, ne jussanak. Ábrahám pedig ezt mondta neki: van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat. Ő azonban ezt mondta: nem úgy, atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, megtérnek. Ő azonban ezt mondta: ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad."
Lk 16,27-31.

Imádkozzunk!
Úr Jézus, köszönjük, hogy máris megerősítettél, megnyugtattál minket. Köszönjük, hogy egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy egyszer dicsőségben megjelensz. Köszönjük, hogy ígéred most is, hogy betérsz hozzánk és kész vagy megáldani. Légy irgalmas nekünk, hogy ne csak vágyakozás legyen a szívünkben, hanem valóban kitárjuk magunkat egészen. Hadd merjük megnyitni magunkat a te igéd előtt, s te szabadíts meg sokféle téves gondolattól, hamis reménységtől, minden tisztátalanságtól és bűntől. Tölts be minket önmagaddal egészen. Ámen.

Sok jel mutat arra, hogy divatba jött a halállal és a halottakkal foglalkozni. Most nem a spiritizmusra gondolok - bár az iránt is nő az érdeklődés és egyre többeket tesz tönkre -, hanem egy új jelenségre. Már nevet is adtak ennek az újfajta érdeklődési, sőt kutatási területnek: tanatológiának, haláltannak nevezték el. Egyre több olyan könyv, újságcikk, beszélgetés forog közkézen és közszájon, ami arról árulkodik, hogy érdekli az embereket ez, és némelyek lelkesedve, mások kételkedve fogadják az ezzel kapcsolatos információkat.
Az ad anyagot ehhez a kérdéshez, hogy az orvostudomány fejlődésével a klinikai halál állapotából egyre többeket tudnak élesztéssel visszahozni az életbe. Abból az állapotból, ahol a szívműködés és lélegzés már leáll vagy egészen minimálisra csökken, amikor már csaknem beállt a halál, innen még vissza tudnak hozni erőteljes gyógyszeres vagy elektromos beavatkozással embereket az életbe. Nem sokáig tarthat ez az állapot, azt mondják, hogy öt percnél nemigen tovább, de volt már olyan, hogy 10-15 perces "halott" állapotból is visszahoztak újraélesztéssel valakit. Aztán ezek az emberek utólag beszámoltak azokról a tapasztalataikról, amiket így az élet és halál mezsgyéjén gyűjtöttek. És ezek azok a tapasztalatok, amiket ki csodálkozva, ki ellenkezve hallgat. Ezért foglalkozunk most ezzel a kérdéssel ezen az adventi vasárnapon, mert aki Isten igéjére figyel, az sem különösebben csodálkozni, sem különösebben kételkedni nem tud ezeken a beszámolókon.
Had osszam három részre azt, amit most szeretnék elmondani erről az ige alapján. Először szóljunk néhány szót ezekről a különös élményekről, amiket halálközelben szereznek emberek. Aztán nézzük meg, hogy vannak-e olyan utalások a Bibliában, amik mögött szintén ilyen tapasztalatok rejtőznek.

Végül: hogyan értékeljük mindezt a Szentírás alapján?
1.
Először tehát arról, hogy mit is mondanak ezek az emberek, akiket nemcsak meglegyintett a halál szele, hanem egy kicsit bele is kóstoltak a halálba.
Van ilyen, egyre gyakrabban előfordul ez, balesetek miatt is, rohamosan nő a balesetek, főleg a közúti baleestek száma. Valakit életveszélyes állapotban a mentők kórházba szállítanak, ránézésre az ember azt mondja: ez már meghalt, de aztán egy nagy műtét és soksok orvosi erőfeszítés után mégis eszméletre tér. Életben marad, és amikor megerősödik, egy bizalmasának elmondja, hogy miket tapasztalt, mikre emlékszik. Az a meglepő, hogy feltűnő hasonlóak ezek a beszámolók. Akkor is, hogyha egymástól távol élő, különböző társadalmi helyzetű, műveltségű és vallásosságú emberek élték át. Van néhány momentum, ami majdnem mindegyikben benne van. Például úgy érzi az illető, hogy elhagyja a testét, és mintegy kívülről nézi azt. Vagy azt a testet, ami ott fekszik a műtőasztalon kiterítve, vagy azt, ami az autóroncsok közé beszorulva ott maradt az úton, látja, hogy emberek gyülekeznek össze, próbálnak segíteni.
Orvosilag képzetlen emberek is utólag részletesen el tudják mondani, hogy mi mindent láttak, amit az orvosok, ápolók annak érdekében tettek, hogy őket újraélesszék. Hallja és látja a körülötte levőket, de az a különös tapasztalata, hogy őt nem hallják és nem látják. Aztán a legtöbben elmondják, hogy valami sötét alagúton vagy völgyön - sokféleképpen próbálják ezt leírni -, valami sötét folyóson kell átmenniük nagy sebességgel, aminek a végén egy kis világosság dereng. Aztán ez a fényesség egyre nő, a végén már egészen erős lesz, de nem bántó, nincs alakja ennek a fénynek, de mégis határozottan személyjellege van, nem beszél - a szó megszokott értelmében -, mégis gondolatokat lehet kicserélni vele, kérdéseket tesz fel, amikre felelni kell és valami különös szeretet és jóság árad ebből a fényből. Megmentett öngyilkosok nem emlékeznek ilyesmire.
Aztán sokan látják, hogy körülveszik őket elhunyt szeretteik, mások átélnek egy-egy részletet életükből, amikor azonban sikerül újraéleszteni őket, mindez eltűnik és a megszokott módon érzékelik a dolgokat. De felejthetetlen emlékként beléjük vésődik mindaz, amit így átéltek, évek múlva is egészen frissen el tudják beszélni és sokan vannak, akik azt állítják, hogy bizonyos értelemben megváltoztatta az életüket. Attól kezdve figyelmesebben, türelmesebben, szeretetteljesebben próbálnak élni, aztán vagy sikerül vagy nem. Egy valaki így summázta ezt az élményt: most már tudom, hogy halál voltaképpen nincs, csak átmenet vagy egyik állapotból a másikba, mint amikor valaki magasabb iskolába léphet. Mindenki, aki beszámol ilyen élményéről, nem győzi hangsúlyozni: ez kifejezhetetlen, kimondhatatlan, nem találják az adekvát kifejezéseket, azokhoz a szokatlan élményekhez. - Ennyit erről.
2-
Vannak-e olyan utalások a Szentírásban, amikről arra következtethetünk, hogy ez ismerős, értesülhetünk-e a Bibliából is effélékről? Azt hiszem, azt nem kell magyarázni, hogy a Szentírás első lapjától az utolsóig a legtermészetesebb módon beszél arról, hogy van élet a halál után. És vannak olyan utalások is, amikben találhatunk ezekkel megegyező részleteket. Jézus Krisztust a feltámadása után dicsőséges testében, a feltámadott testében nem ismerték fel azonnal, de előbb-utóbb felismerték, amikor valami az Ő lényéből, lényegéből jelentkezett. Akkor az Emmusi tanítványok is felismerték, hogy Ő az. Útközben nem.
Mária sem ismerte fel az első pillanatban, de amikor Ő megszólította, ráismert. Nagyon gyorsan változtatta a helyét, a zárt ajtón keresztül is bement, nem volt előtte akadály. Pál apostol a damaszkuszi úton találkozott egy ilyen különös fényjelenséggel, amelyikkel értekezett, párbeszédet folytatott. De nem mindenki látta, illetve hallotta ezt kisérői közül. Azután ugyancsak ő írja le, nagyon tartózkodóan és nagyon szűkszavúan: "Ismerek egy embert, aki ha testben-e nem tudom, ha testen kívül-e nem tudom, elragadtatott a paradicsomba, s hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie." (2Kor 12,3-4).
És a feltámadásról szólva ő ír arról, hogy van érzéki test és van lelki test. És itt használ egy zseniális hasonlatot, a gabonamagnak, a búzaszemnek a képét. Azt mondja, hogy nem azt a testet veted el, ami majd kikel. Búza az a piaci barna is, meg búza az a hosszú zöld is, ami kikel. Egészen más a formája, és mégis ugyanaz. Ezzel próbálja nagyszerűen szemléltetni, hogy valahogy így lesz a feltámadáskor a dicsőséges testünk, hogy egész másképp néz ki, és mégis ugyanaz a személyiség. Ő is szól erről, és azt mondja, hogy akiket testben talál a feltámadás, azok egy pillanat alatt átváltoznak.
Van tehát a Bibliában sok utalás erre. És azt hiszem, hogy aki felettébb csodálkozik ezeknek az újraéledt embereknek a beszámolóin, az arról tesz bizonyságot, hogy nem vette eddig komolyan, amit a Szentírás mond. Semmi újat nem mondanak ahhoz képest, amit Isten igéjéből máris tudhatunk. Csak sokszor úgy vagyunk ám, mint az egyszeri ember, akinek mikor megmutattak egy Jeruzsálemből érkezett képeslapot, meg Jeruzsálemet a térképen, akkor csodálkozva bólogatott: ejnye-ejnye, eddig azt hittem, hogy Jeruzsálem csak a Bibliában létezik. Az, hogy csak a Bibliában van, ez magyarul azt jelenti: nincs. Azt hittem, hogy valóságban nincs. És sokszor ilyenkor lepleződik le a hitetlenségünk, tudunk sok mindent, ami a Bibliában van, és az még sem úgy él a számunkra, mint a valóságnak egy darabja. Azt hisszük, hogy csak a Bibliában van. Örök élet, üdvösség, feltámadás, dicsőséges test, Jézus feltámadása. „Én élek és ti is élni fogtok." "Én vagyok a feltámadás és az élet." "Aki hisz énbennem, ha meghal is él." - 50 éve tudjuk, aranymondásként megtanultuk, és mégis azt hisszük, hogy „csak a Bibliában van." Jó lenne már egyszer, ha eljutnánk oda, hogy ami a Bibliában van, az a legvalóságosabb dolog, azt lehet a legkomolyabban venni. És ez előbb-utóbb mindenről kiderül, ami Isten igéjében van. Van tehát szó erről is, és azoknak, akik ismerik az igét, ez egyáltalán nem új, és nem szenzáció még akkor sem, ha újságírók úgy próbálják tálalni.
3.
De - és itt már mondanivalónk harmadik fejezetéhez értünk - -, észre kell vennünk, hogy a Szentírás feltűnő szűkszavúsággal beszél a halál utáni életről. Magát a tényt kétségtelenül közli, de ellentétben minden vallás szent könyveivel, nem ad részletes leírást arról, hogy mi lesz, hogy lesz, milyen lesz. Amikor Jézus búcsúzik a tanítványoktól, és azok félve, rettegve néznek a jövő elé, akkor is csak ennyit mond nekik: "ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen. Elmegyek, helyet készítek nektek, az én Atyámnak házában sok lakóhely van, aztán majd visszajövök, magamhoz veszlek titeket és ti is ott lesztek, ahol én." De hogy ez milyen lesz, hogy ott mi lesz, mikor lesz, ezeket nem tartja szükségesnek elmondani. Akinek ez kevés, hogy ott lesz, ahol Jézus, annak többet nem érdemes mondani. Aki hisz, annak ez elég ahhoz, hogy békessége, reménysége és tartása legyen, hogy értse a lényeget az élet és halál kérdéseivel kapcsolatosan.
És amikor Pál apostol is szól erről, akkor is nagyon józanul és szűkszavúan, de tulajdonképpen mindazt felsorolja, amit ezek az újnak nevezett szenzációk tálalnak. (2Kor 5). Azt mondja, hogy ez a testünk egy sátorház, amiben ideiglenesen sátorozunk. De van örökkévaló házunk a mennyben. És oda kívánkozunk, mert ott sokkal jobb. És nem azt mondja, hogy amikor eljön a halálunk, akkor megsemmisülünk, vagy nem tudjuk, hogy mi lesz velünk, hanem azt mondja, hogy elköltözünk innen - oda. Hogy ami halandó, azt elnyelje az élet. És ami nem halandó - mert ilyen is van bennünk - az Isten Lelke. A Lélek zálogát adta nekünk, és az túléli a halálunkat. Mi túléljük a halálunkat. És bizodalmunk van abban, hogy ez így lesz. Addig pedig egy a dolgunk, akár itt lakunk, akár elköltözünk, Istennek kedvesen éljünk, mert egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt.
Ugye mennyire kicsendül ebből, hogy szent komolysággal néz a halálra és ugyanakkor valami különös, könnyed derűvel, valami reménykedő józansággal. Nem retteg tőle, de komolyan veszi olyan értelemben, hogy van valami, amit csak a halálon innen intézhetünk el. Mert nem az a legfontosabb, ha megtörténik az életből való kimúlásunk, hanem az, hogyan talál bennünket az a pillanat, amikor kimúlunk ebből az életből. Az a legfontosabb. És ez a földi élet arra adatott, hogy ez a kérdés eldőljön bennünk. Hogy már itt átmenjünk a halálból az életbe! Hogyan talál minket Jézus hazahívó szava: hitben-e vagy hit nélkül? Jézussal vagy Jézus nélkül? Magunkra hagyatva, bűnben, reménytelenségben, vagy pedig Krisztusban elrejtve úgy, hogy akkor már nem árt nekünk a halál, sőt még a halálunk is közelebb visz bennünket Jézushoz. Ugyanez a Pál írja, ugyanezzel a józansággal: "Én kívánok már elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert elegem van már betegségből, nyomorúságból, megaláztatásból, mindenből, és sokkal jobb Ővele lenni. De amíg itt kell lenni, boldogan vállalom a sorsomat és végzem a küldetésemet
Ott van-e bennünk ez az emelkedett józanság? Ez a teljes belső bizonyosság? Tudom, hogy hol a helyem, mi a feladatom az életben, s tudom, hogy mi vár rám a halál után. Az a Krisztus, akivel járom itt is az utamat, vár ott rám. De az, hogy ott mi lesz pontosan, azt Isten jónak látta eltitkolni előlünk. És aki elkezd leskelődni, kukucskálni a kulcslyukon, az mindig azt árulja el ezzel, hogy nem akar hinni. Most hitben járunk és nem látásban. Nekünk most az adhat választ és megoldást, amit hittel föl lehet fogni és el lehet fogadni. (És aki látni akar akkor, amikor csak hittel lehet felfogni a valóságot, az ezt is elhibázza, mert nem fogja tudni hittel fogni és nem fog látni sem. De akik hisznek, azok fognak látni. Ők Istent is meglátják. Ezt olvassuk a Hegyi beszédben, ahogy ezt Jézus Krisztus mondja ott nekünk.)
S mi tesz minket erről bizonyossá? Az, hogy újjáélesztett emberek beszámolnak arról, hogyan látták saját testüket a műtőasztalon? Én nem hinném. Engem legalább is ez nem tesz bizonyossá. Ez érdekes, elolvasom, elgondolkoztató, meghökkentő lehet némelyeknek, elrettentő, vagy szemlélteti az igének egyik-másik részletét, de nem ez ajándékozza nekünk az örök élet bizonyosságát. Hanem mi? Az, hogy ha átéltük, hittel elfogadtuk, hogy Jézus Krisztus átvitt minket a halálból az életbe, élő reménységre. És ez hogy történik? Úgy, hogy komolyan vesszük azt, amit Ő mond. Nem ezeknek az embereknek a beszámolói, hanem Jézus Krisztus ígérete lehet a bizonyosságunk alapja. Egyedül az Ő igéje! Hogy ha azt komolyan vesszük és arra merünk építeni.
Erről szól alapigénk is, amely Jézus jól ismert példázatának a befejezése, amikor a gazdag és Lázár meghalnak. Egyikük ábrahám kebelébe, másikuk az örök gyötrelem helyére megy. Ott eszmél a gazdag, hogy borzasztó, hova jutott, nem gondolta komolyan, hogy az az élet, amit folytatott, ide vezet, nem lehetne-e innen átmenni oda? Kiderül: nem lehet, ott már nincs helycsere, ott már véglegessé vált ez az állapot. S akkor elkezd alkudozni, hogy akik még élnek, öt testvére, azokon kellene segíteni. Menjen vissza Lázár, és mondja meg nekik: másként éljenek, mert egyébként ők is odajutnak, ahova a testvérük. És akkor olvassuk Jézus ajkáról ezt: "Van Mózesük és vannak prófétáik, hallgassák azokat." De a gazdag ezt mondta: nem úgy, hanem ha a halottak közül megy vissza valaki hozzájuk, akkor megtérnek. Ő pedig ezt mondta nekik: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad."
Kemény beszéd ez, de tiszta, józan, világos szava Jézusnak. Mózes és a próféták: az akkor Biblia volt. Azt mondja ezzel, hogy van Bibliájuk, onnan megtudhatják, amit Isten kijelentett nekik, olvassák azt és hallgassák az ige magyarázatát. "De nem úgy, hanem ha a halottak közül megy vissza..." - arra sem térnek meg. Ha az igének nem hisznek - Mondja Jézus -, arra sem térnek meg, ha a halottak közül megy vissza valaki. Az ige munkálhat élő hitet bennük. Az igén keresztül értesülhetnek, hogy szeret minket a mi Urunk. Hogy Ő azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Hogy Ő nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen. Hogy másként is lehet élni, hogy az örök élet már a földön a mienk lehet. És vagy a mienk lesz itt, vagy nem lesz a mienk. Ez az evangélium. És hogy arra adatott ez a néhány esztendő vagy évtized, hogy ezt az ajándékot elfogadjuk. És akkor már nem rettent minket a halál sem, akkor már az apostollal együtt mondjuk: "halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalod?"
És még valamit ezekhez az érdekes beszámolókhoz. Aki ismeri a Szentírást, annak azonnal feltűnik, hogy mennyire egyformán ábrázolják ezek a beszámolók a halál utáni létet. Mintha mindenkinek ugyanúgy folytatódna az élete. Mintha az a bizonyos fényalak biztos, hogy csak Jézus Krisztus lehetne. Mintha az után a sötét alagút után nem válna ketté az út! Márpedig erről a Biblia határozottan és egyértelműen beszél akkor is, ha sokakban nagy berzenkedés van ezzel szemben. És arról is szól, hogy nemcsak Jézusról olvassuk, hogy Ő a világ világossága, hanem a Sátánról is, hogy ha kell, átváltoztatja magát a világosság angyalává, megtévesztve mindenkit, akit csak lehet. Ezért kell nekünk nagyon óvatosan hallgatni ezeket a beszámolókat, és egyáltalán nem szabad az élet és halál kérdésében mintegy kijelentésforrásként elfogadni őket. Van nekünk kijelentésünk, van nekünk forrásunk. Jó lenne, ha a hit dolgaiban is eljutnánk oda, hogy nem akarok inni, csak tiszta forrásból. Isten igéje tiszta és bővizű forrás, kielégít, megelégít minden szomjúságunkban minket.
Éppen ezért elolvashatjuk ezeket, elgondolkozhatunk rajtuk, nem kételkedünk az igaz voltukban, de minden büszkeség nélkül meg kell mondanunk, hogy nem közölnek semmi újat ahhoz képest, amiről Isten igéjéből is értesülhetünk. A kérdés csak az, hogy hisszük-e, amit az igében nekünk Isten mond, komolyan vesszük-e, van-e olyan súlya annak, amit Ő mond, mint annak, amit valaki más mond sejtéseiről, élményeiről, nyilván átszűrve a maga személyiségén?
Az, amit itt az igében olvashatunk Pál apostoltól is, ebben a példázatban is, világosan tanít minket. Arról van itt szó, hogy a hívő keresztyén ember tud felelősen élni, és tud reménységgel meghalni. Nem veti meg ezt a földi életet, sem ezt a porsátort, ezt a testet, de ugyanakkor nem retteg a haláltól. Boldog, hogy élhet, mert az Úrnak élhet, és boldog, amikor meghal, mert akkor is az Úré marad és még közelebb kerül hozzá. Mert "ha élünk, Az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg, ezért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk."
Ez tudniillik a kérdés, hogy az övéi vagyunk-e? Mert, ha az övéi vagyunk, akkor csakugyan mind életünkben, mind halálunkban, mind testestől, mind lelkestől biztonságban, védettségben vagyunk, nincs mitől féljünk. Sem az élettől, sem a meghalástól. És akkor nem a kíváncsiskodás hajt minket, hogy mit lehetne megtudni onnan túlról, hanem az a megismerés - vágy hajt bennünket, hogyan lehetne megérteni teljesebben azt, amit Isten nekünk az Ő igéjével kijelentett. Mert itt hitben járunk, és nem látásban, ezt olvassuk. És hiába látta valaki, hogy van élet a halál után, ha úgy élesztik fel, hogy továbbra is hit nélkül él: a halálban, a kárhozatban marad. Aki viszont hiszi azt, amit Jézus Krisztus mond, az boldog akkor is, ha nem lát, mert boldogok, akik nem látnak és hisznek. És az látni fog egyszer, mert az Istent is meglátják azok, akik Őbenne hisznek.
*
Ezeket gondoljuk meg, és ez ébresszen bennünk több józanságot, reménységet, indítson minket bűnbánatra, ha netalán kiderül, hogy nem hisszük, amit tudunk, vagy nem is nagyon értjük, amit úgy tartalmilag, nagyjából tudakolunk a Szentírásból. Merjünk hinni Isten szavának, Ő nem vezet félre bennünket. Boldog az, aki most hitt, mert beteljesednek mindazok, amiket az Úr megmondott neki.

Imádkozzunk!
Uram, minket is kísért az, hogy szeretnénk mindent látni, megfogni, lemérni, bebizonyítani. Ott tartunk, hogy sokszor már annak sem hiszünk, amit látunk, a szemünknek sem hiszünk, a kezünknek sem, a bizonyítékainknak sem. Köszönjük, hogy van a megismerésnek, ez a csodálatos, biztos útja, amit most elénk társz, hogy hihetünk a te szavadnak, hogy hihetünk benned. Gyenge bennünk ez a hit. Azért kérünk, hogy gyenge hitben biztass minket, taníts meg hinni, hogy majd láthassunk. Nyisd meg az értelmünket, nyisd meg a szemeinket, hogy meglássunk téged az igében. Hogy lássuk a munkáidat, kezednek munkáit, hogy érzékeljük a te kegyelmedet.
Dicsőítünk téged azért, hogy nem egyetlenként, csupán elsőnek támadtál fel a halálból, s nem ide léptél vissza, hanem túl léptél a halálon. És köszönjük, hogy utat és helyet készítettél nekünk az örökkévalóságba. Erősítsd meg bennünk ezt a hitet. Hadd legyen ez a bizonyosság táplálója annak a hűségnek, amivel itt helytállunk. Hadd tudjuk úgy végezni tőled kapott megbízatásunkat, mindennapi munkánkat, mint akik tudjuk, hogy nincsen itt nekünk maradandó városunk. De amíg itt sátorozunk, addig itt kell hűségesnek maradnunk, mert egyszer meg kell jelennünk és számot kell adnunk neked mindenről. Hadd tudjuk örömmel hordozni még a terheket is. Hadd tudjunk észrevenni mindent, aminek örülhetünk, amiért hálát adhatunk. Így tudjunk bővölködni a hálaadásban, s közben hadd várjuk az alapokkal bíró várost, a mennyei Jeruzsálemet, e világ adventjének a beteljesedését, a te visszajöveteledet. Amikor igenné és ámenné lesz minden olyan ígéreted is, ami eddig még nem teljesedett be. Add nekünk ezt az örvendező várakozást!
Kérünk, adj vigasztalást azoknak, akik gyászban vannak, akik valakire emlékeznek, akit nemrégiben szólítottál el mellőlük. Add, hogy túllássanak a láthatókon, és lássák a láthatlanokat. És vigasztalj mindnyájunkat a halál miatti bizonytalanságunkban, szabadíts meg minden félelemtől, minden szorongástól, ami megkötöz ezzel kapcsolatban. De add, hogy komolyan tudjuk venni: egyszer véget ér a kegyelmi idő a számunkra is. Amíg időnk van, addig hadd tudjuk azt tenni, ami kedves neked.
Ámen.

1977. december 11, vasárnap

Cseri Kálmán igehirdetése: JÉZUS INDULATA

Akinek hosszu elolvasni:

Hangfelvétel: Mp3, le is tölthető-jobb oldalon van egy kicsi lefelé mutató nyíl, arra rákkatintva-
Download: Kattints rá:  2013-03-24vas18h.mp3

Alapige: Rákattinthatsz: Filippi 2,1-11-

Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva, ugyanarra törekedjetek. Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert Ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta Őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.

Imádkozzunk!
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, még a rólad szóló énekből is csend és békesség árad, hát még a te szent személyed milyen kincset jelenthet a benned bízók számára. Kérünk, ajándékozz meg minket jelenléteddel úgy, ahogy azt megígérted.
Köszönjük, hogy vibráló, hajszolt életünkkel jöhetünk hozzád, minden csend és békesség forrásához. Szeretnénk itt hagyni nálad szorongásainkat, és megtelni reménységgel. Hozzuk kérdéseinket, és szeretnénk igazat adni neked, elfogadni válaszaidat. Kérünk, adj a kételyeink helyett bizonyosságot. Vedd el a közömbös, fáradt szívünket és add, hogy valóban az az indulat legyen bennünk, ami tebenned.
Ajándékozz meg most minket ilyen külső-belső csenddel. Mi pedig szeretnénk megtanulni tőled, hogy te szelíd és szívből alázatos vagy, hogy így nyugalmat találjunk a mi lelkünknek.
Köszönjük, hogy te mindent tudsz rólunk, és mégis szeretsz. Engedd átélnünk a te igédben, jelenlétedben ezt a kimondhatatlan, gyógyító szeretetet.
Ámen.

Ebből a gyönyörű igeszakaszból ezt a mondatot szeretném ma este kiemelni: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.”
Milyen indulat volt Krisztus Jézusban, és milyen indulat lehetne bennünk, milyen indulatnak kell meglennie bennünk?
Az teszi időszerűvé ennek a mondatnak a tanulmányozását, hogy a virágvasárnapi történet egyik részletét gyakran félreértik és félremagyarázzák sokan. Mégpedig azt, hogy Jézus a jeruzsálemi templomból kikergette a kereskedőket és a pénzváltókat. Indulatosabb természetű emberek nagyon szívesen hivatkoznak erre, és nagy hangon szokták magyarázni, hogy ha még a szelíd Jézus is méregbe gurult és odacsapott ezeknek, mennyivel érthetőbb, hogy én, szegény gyarló ember, néha begurulok, és odamondok vagy odacsapok azoknak, akiket kellemetleneknek találok.
Jézus Krisztus nem szorul arra, hogy mi az Ő védőügyvédei legyünk. Mi viszont rászorulunk arra, hogy a Bibliának az ilyen félremagyarázott részeit is helyesen értsük. Mert vajon valóban az történt-e virágvasárnap, hogy Jézus méregbe jött, és dühében cselekedett? Mivel indokolta Ő azt, hogy kiűzte a templomból a kereskedőket és egyáltalán a kereskedést? Ott van az evangéliumban világosan, Jézus idézi az ószövetségi igét, a szokásos bevezetéssel: „Meg van írva: az én házam imádság házának mondatik, ti pedig azt rablók barlangjává tettétek.” (Mt 21,13).
Vagyis Jézus hivatkozik arra, hogy Isten világosan rendelkezett arról, hogy mire való a templom, mit szabad és mit nem szabad ott cselekedni. Istennek ezt a világos akaratát, kijelentését, igéjét semmibe vették a vallásos élet akkori vezetői. Lábbal taposták meg Isten igéjét; és Isten igéje sokszor azonossá válik Őmagával, aki így rendelkezett. Nyereségvágyból elkövetett istenkáromlás vétkét követték el úgy, hogy nem érzékelték ennek a súlyosságát. Jézus érzékelte, és tudta, hogy ennek következménye lesz, nagyon súlyos következménye, és éppen ezért a nép érdekében kiáltott ilyen hangos megálljt.
Nem azzal kezdte, hogy „kötélből ostort fonván kihajtá őket a templomból”, hanem szelíd szóval kezdte. De lelkileg olyan süketekké váltak, vagy annyira megszédítette őket a pénzvágy, hogy nem hallották a szelíd szót, és ebben az esetben olyan súlyosnak minősítette ezt az Istent-gyalázó magatartást, hogy cselekedni kezdett, mégpedig ilyen kemény eszközhöz folyamodott.
Jézus tehát nem begurult, nem veszítette el a türelmét. Különösen nem valamilyen személyes sérelmet torolt meg — ahogy mi szoktuk —, itt semmi ilyenről nem volt szó, hanem Jézus itt tanított. Nem ilyen hangosan kezdte a tanítást, de a nép érdekében helyre akarta állítani a felrúgott isteni rendet, és érvényesíteni az isteni igazságot, és ezért ebben az egy esetben ilyen kemény eszközhöz nyúlt — így került sor a templom megtisztítására.
Mert miről is volt ott szó? Hogy kerültek a kereskedők a templomba? Megvolt annak a kijelölt helye a templomon kívül, hogy az áldozatok bemutatásához szükséges állatokat azok, akik messziről jöttek, és nem magukkal hozták azt az állatot, ott megvásárolhatták. Megvolt annak a helye is, hogy a mindenfelől érkező zarándokok a sokféle pénzt — sokszor pogány pénzt — az egységes templomi szent sekelre váltsák át. Csakhogy nagyon jól ment az üzlet, és a papság némi anyagi haszon fejében, beengedte az üzletelést abba az udvarba is, ami a pogányoknak volt fenntartva.
Tudniillik Isten az Ő népét a pogányok világosságává rendelte. Ezért volt egy olyan hely a jeruzsálemi templomban, ahova Istent-kereső, vágyakozó, nem zsidó emberek jöhettek, hogy ott halljanak az élő Istenről és az Ő nagy tetteiről, és tudjanak csendben imádkozni.
Nos, erre a helyre nyomult be az üzletelés, és Jézus már azt is súlyos bűnnek találta, hogy ennyire elveszítette Isten népe szemében a misszió a maga fontosságát. Senkinek nem fontos, hogy jönnek az etióp kancellárok meg a többi pogány, hosszú utat megtesznek, mert elegük volt a maguk tehetetlen bálványaiból, akiktől soha semmi segítséget nem kaptak. Hallottak Izráel Istenéről és vágyakozni kezdtek az élő Isten után. Közülük többen hitre jutottak. Ennyire nem fontos senkinek, hogy ez a szolgálat zavartalanul folyjék úgy, ahogy azt Isten elrendelte? Nem fontos. Nyugodtan lehet ott is üzletelni. Ráadásul ilyen anyagias, haszonleső, mohó, kapzsi szempont vezette azokat, akik ezt megengedték.
Nos, ezért idézi Jézus egy másik evangélium szerint a 69. zsoltárnak a 10. versét, amelyikben ezt olvassuk:
Mert a te házad iránti féltő szeretet emészt;
Rám hull a gyalázat, ha téged gyaláznak.
Istent gyalázta az Ő népe, annak a vezetői ezzel a tettel, és Jézus azonosult az Atyával. Aki az Atyát gyalázza, az Őt gyalázza, de aki az Istent gyalázza, különösen, ha az az Isten népe, a bajt, a veszedelmet provokálja és hívja ki maga ellen, mert Istennel szemben senki nem győzedelmeskedhet. Ezért a nép érdekében is tette Jézus, amit tett, és az Isten, az Atya iránti tiszteletből, az Ő igéje iránti tiszteletből.
Itt tehát nem arról van szó, hogy egy mérges ember vagdalkozik dühében, hanem arról van szó, hogy az Emberfia, az Isten teljhatalmú képviselője, a világ ítélő bírája (Dániel 7) állítja helyre az emberek által felrúgott isteni rendet, és érvényesíti az isteni igazságot. És ha az igére nem mozdult a megátalkodott ember, akkor Jézus előveszi az ostort, és így kergeti ki a templomból ezeket.
És ezt mindenki tudta ott. Nem tűnt még fel nekünk, hogy senki sem mert egy szót sem szólni Jézus ellen? Még csak nem is védekeznek. Ott éppen a legilletékesebbek, akik ezt a bűnt elkövették, tudták, hogy Jézusnak igaza van. Nekik látniuk kellett, hogy itt a Messiás cselekszik. Itt a Mindenható megbízásából teremt rendet valaki az Isten házában, hogy az eredeti rendeltetését helyreállítsa. Semmit nem mernek tenni Jézus ellen.
Viszont Jézus is tudta, hogy ezzel a cselekedetével még inkább maga ellen hangolta a közvéleményt: hiszen reggel még hangosan éltették Őt a hozsannával, mint a megérkezett Szabadítót, aztán ez elhallgatott, és néhány nap múlva felharsant: feszítsd meg!
Milyen indulat volt tehát Jézusban? Olyan indulat, amivel Ő minden körülmények között Isten akaratát képviselte és akarta megvalósítani. Mindig azoknak a javára, azoknak az érdekében, akik között szolgált, akiket szeretett, az Isten népe érdekében. Ha ezt ők nem tudják, vagy nem értik, mert annyira besötétedtek, akkor is. És ezt teszi akkor is, ha ennek az árát meg kell fizetnie. Ha még inkább elvész a népszerűsége, ha ellenségeivé válnak azok, akiknek a megmentésére jött. — Ez a Jézus indulata. Az Atya akaratát minden körülmények között képviselni és cselekedni, és minden körülmények között szeretni azokat, akik Őt nem szeretik, és ebben az állapotukban nem is szeretetre méltóak, de rászorulnak erre a mentő, megváltó szeretetre. Kerül, amibe kerül.
Ennyit a virágvasárnapi epizódról. 25 évvel virágvasárnap után Pál apostol levelet írt a börtönből a filippi gyülekezetnek. Abban idézi ezt az akkor már a keresztyének előtt közismert Krisztus-himnuszt, amit itt olvastunk, ezt kezdi ezzel a mondattal: Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: aki nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, megalázta magát, rabszolgai formát vett fel, engedelmes volt az Atyának mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig és ezzel váltott meg minket.
Itt használja ő ezt a szót: indulat. Ez így egy kicsit félreérthető, mert mindjárt valami indulatosság jut eszünkbe. Itt két versen belül háromszor szerepel ez a szó, csak a magyar Bibliánk három különböző kifejezéssel fordítja ugyanazt a görög szót, ami ott van. Mert amikor azt olvastuk, hogy ugyanazt akarjátok egy akarattal, ugyanarra törekedjetek, és az az indulat legyen bennetek, itt mind a három esetben ugyanaz a kifejezés van.
Ez a görög szó tehát azt jelenti: valamit nagyon akarni. Valamire tudatosan törekedni. Az a lelkület, az a szellemiség, az a beállítottság — idegen szóval: az az attitűd — legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is volt. Tehát itt szó sincs a szó mai értelmében vett indulatról vagy indulatosságról. Itt egy céltudatos törekvésről van szó, ami valakinek szívügye, amit mindenek elé helyez, ami meghatározza az összes cselekvését, arra törekszik minden körülmények között.
És mire is bátorítja őket? Mire törekedjenek, milyen indulat legyen bennünk? Hogy egyet akarjatok, ugyanarra törekedjetek, semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál, és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Ez az indulat legyen bennetek, ez jellemezze a belső világotokat. Erre törekedjetek mindig. Magamat hátra teszem, a másik érdekét fontosabbnak tartom. És ha az nekem áldozatba kerül? Azt természetesnek tartom. Akkor áldozatot hozok. Kiért? Miért? Azért, akinek éppen arra szüksége van. És ha se rokonom, se boldog ősöm? Akkor is. Miért? Mert szüksége van rá, én értesültem a szükségéről, és valamit tehetek érte. — Ez a jézusi indulat. Ez jellemezte az Úr Jézus egész földi szolgálatát.
Tulajdonképpen virágvasárnap is erre adott Ő számtalan illusztrációt. Az Ő népe akkor egy harcias Messiást várt, aki kiveri a rómaiakat onnan. Ehelyett Jézus tüntetően nem lóháton, kivont karddal vonul be Jeruzsálembe, hanem szamárháton. És szó szerint beteljesíti a próféciát, amit a Zakariás 9,9-ben így olvasunk: „Örvendezz nagyon, Jeruzsálem leánya, Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos és szamáron ül. Kiirtja a harci kocsit és a lovat Jeruzsálemből.”
Milyen Messiás az ilyen? Nem kardot ránt, nem a laktanyába a rómaiakhoz megy, hanem a templomba. Ott helyreállítja az isteni rendet, és amikor már elhallgatott a hozsánna, csak néhány gyerek kiáltotta ezt a templomban — olvassuk a Máté evangéliumában —, akkor ezeket a gyerekeket megvédi az őket támadó írástudóktól. És amikor már a gyerekek is elmennek, vakok és sánták jönnek hozzá ott a templomban, és meggyógyítja őket. — Ez az indulat legyen bennetek! Aki nem hadakozni akar, nem kardot ránt, hanem észreveszi másoknak a nyomorúságát, nem nézi azt közömbösen, hanem segít.
Ez az indulat tehát egyáltalán nem valami tehetetlen, tétlen passzivitás, Jézus éppen virágvasárnapon és egész földi szolgálata során rendkívül aktív volt. Cselekvő módon képviselte Isten akaratát, és nagyon is cselekvő módon segített mindazoknak, akiknek a bajáról értesült, úgy, hogy Ő fizette meg annak az árát. Áldozatot is kész volt hozni érte.
Mert virágvasárnapon Jézus már a keresztre indul. De nem úgy, hogy tehetetlenül sodródik, hogy viszik magukkal az események, hogy bábként játszanak vele a hatalmasok. Hiszen az egész nagyheti eseménysorozat szereplői közül Ő az, aki leginkább szabad.
Javasolom az ünnepre készülve is, hogy olvassák el a testvérek egyszer valamelyik evangéliumból így azt a két fejezetet, (az utolsó előtti két fejezet mindegyikben Jézus szenvedéséről szól), hogy milyen szabad Ő egy csomó rab között. Júdás a pénznek a rabja. Péter az önféltésnek a foglya. Kajafást az előítéletei tartják rabságban. Pilátus görcsösen kapaszkodik a pozíciójához. — Mindenki fél, mindenki rab. Egy valaki van, aki teljes szabadságban áll ott, aki tudja, hogy mi a feladata. Szeme előtt van a célja, amiért az Atya elküldte. Tudja, hogy mire vállalkozott, nem véletlenül esik meg vele az, ami megtörténik. Ő ezt vállalta, mert engedelmes az Atyának, és mert csak így tud segíteni rajtunk. — Ez az indulat jellemző Jézus Krisztusra.
Elképzelhető-e az, hogy egy ilyen magunkfajta emberre is jellemző legyen? Mert itt az apostol ezt írja a gyülekezetnek: az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban is volt. Eljuthatunk-e mi erre? Másokat fontosabbnak tartok, a másik haszna vezérel, semmit nem teszek önzésből, dicsőségvágyból, és kész vagyok mindig Istennek engedelmeskedve másokért élni?
Mert az a helyzet, hogy nem ilyen indulattal születünk. Nem ez a lelkület, nem ez a szellemiség, nem ez a beállítottság jellemez minket. Hiszen ha körülnézünk, vagy őszintén a tükörbe nézünk, akkor kénytelenek vagyunk látni, hogy nyílt vagy leplezett önzés irányít sokszor bennünket, hogy hatalomvágy, szerzésvágy, sokféle félelem, versengés irányít nagyon sok embert. A másikat sokszor eszköznek tekintjük, vagy ha nem, akkor vetélytársnak, ellenfélnek, netalán ellenségnek. Féltjük magunkat, vonakodunk attól, hogy áldozatot hozzunk. Sokszor egyszerű számítás, érdek és kényelemszeretet motiválja, indítja cselekedeteinket. — Ilyen indulat van bennünk.
Miért hangzik a gyerekszobából olyan sokszor sírás, amikor mindenük megvan a kicsikéknek? Mert nem az az indulat van bennük, ami a Krisztus Jézusban. Miért nem hangzik ki sokszor semmi a gyerekszobából. Azért, mert nincs ott senki, vagy egyedül árválkodik szegényke, mert a szüleiben sem az az indulat van meg, ami volt a Krisztus Jézusban.
Isten nagy ajándéka lenne, ha az ünnepi készülődésünknek ez is a részévé válna, hogy megkérdezzük a mi Urunkat: Úr Jézus, szerinted milyen indulat van bennem? Mert sokszor magunk sem tudjuk. Olvasunk egy történetet az evangéliumban, amikor a tanítványokat személyes sérelem érte, és bosszúért kiáltottak. Jézus tanítványai! És képesek Jézushoz menni, és azt javasolni neki: kérjen tüzet erre a falura, mert nem adtak nekik éjjeli szállást. S akkor Jézus mondja: nem tudjátok, hogy miféle indulat, lelkület, lélek van bennetek. — Nem tudom, hogy kellőképpen megijedtek-e ezek után a bennük dúló, egyáltalán nem jézusi indulattól, de az nagy ajándék, ha mi megijedünk egyszer: Uram, nem gondoltam, hogy ilyen sötétség van bennem.
Ha eljutunk oda, ahova Péter eljutott nagypéntek hajnalán, amikor végre a saját szívébe látott, és nem védőbeszédet tartott, hanem azt mondta: ezen csak sírni lehet —, mert az ilyen emberen lehet aztán segíteni. Aki kész elítélni a benne levő, egyáltalán nem jézusi indulatot, az nyitja ki a szívét az előtt az indulat előtt, ami az Úr Jézust jellemezte.
Miért szükséges, hogy az az indulat legyen bennünk, ami Jézusban? Ez szükséges egyrészt magunk miatt — legyünk most önzők —, mert aki mérges, vagy gyakran mérges, vagy könnyen méregbe gurul, annak a szervezete valóban mérget termel. Kell az nekünk, hogy a sok bajunk tetejében még mérget is termeljünk és magunkat mérgezzük? — De akiben az az indulat marad, ami velünk születik, annak sokkal nehezebbé válnak az emberi kapcsolatai is. Gondoljuk el, hogy ha az az indulat lenne sokunkban, ami Jézus Krisztusban, aminek a jellemzőit felolvastam, akkor mennyivel másként zajlanánk az emberi kapcsolataink; Teljesen más lenne a vitakultúránk, a konfliktuskezelésünk — magyarul veszekedés —, egészen más lenne a házassági erkölcs. Az egész közélet más lenne. Nem ez a kicsinyes, önző, anyagias, hazugságra épülő civakodás jellemezné a társadalmat, ami felemészti azokat az energiákat is, amikkel egymást boldoggá tehetnénk és az egésznek a javát munkálhatnánk. — A velünk született indulattal Isten országába sem mehet be senki, mert „test és vér nem örökölheti” azt.
A Biblia azt mondja: lehetséges, hogy az az indulat legyen bennünk, ami Krisztus Jézusban, de ez csak Isten teremtő munkája során jöhet létre. Vannak emberek, akik félnek attól, hogy ez az indulat legyen bennük. Akkor baleknek néznek, fát vágnak a hátamon — jaj, inkább nem. Nem tudják, miről van szó. Vannak, akik félnek. Vannak, akik elhatározzák, hogy átnevelik magukat, hogy jobban hasonlítsanak Jézushoz —, mintha egy kicsit is hasonlítanánk hozzá. Ennek mindig kudarc a vége, mert nem tudjuk magunkat átnevelni. Ez mindig teremtés. Teremteni pedig csak Isten tud. Az Ő igéjével, amivel ezt a világmindenséget is létrehozta. Aki hallgatja, olvassa, komolyan veszi, befogadja az Ő igéjét, először csak gondolkozik rajta: vajon igaz lehet-e vagy nem, mit kezdjek vele? — foglalkozik vele, azzal foglalkozni kezd Isten teremtő igéje, és közben átalakul. Ahogy Pál írja a Galatáknak: „Kiábrázolódik benne a Krisztus.”
Egy bibliai példát mondok erre. Saul-Pálról olvassuk ezt a szörnyű kifejezést, hogy „öldökléstől lihegve” indult el Damaszkuszba, hogy összefogdossa azokat, akik Jézusban hisznek, és utána likvidálja őket. Ez az ember később Jézus Krisztus újjáteremtő, megváltó munkája nyomán eljutott oda, hogy amikor egy nagyon veszélyes úttól a barátai óvták őt: ne menj oda a saját érdekedben, mert rosszul jársz és az szenvedést fog hozni, akkor egyebek közt a következőket mondta nekik: „Én mindezekkel (az ő aggályaikkal) nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat (vagyis a küldetésemet), és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (ApCsel 20,24).
Vagyis csendesen azt mondja: hallgassatok, engem nem tudtok megijeszteni, hogy milyen nehéz helyzetbe kerülök, ha engedelmeskedem az én Uramnak. Ez nem alternatíva. Csak egy lehetőség van előttem: engedelmeskedni annak, aki elküldött. A küldetésemet elvégezni. Kerül, amibe kerül. Miért? Másokért, hogy a mentő evangélium eljusson minél többekhez. — Ez az az indulat, ami Jézus Krisztust a keresztre vitte.
Minden körülmények közt engedni az Atyának. Bármit megtenni másokért, kerül, amibe kerül. — Megfizetem az árát. Szívesen hozok érte áldozatot.
Még annyit hadd említsek meg: Amikor a Biblia indulatról beszél, akkor mindig arról van szó, hogy Isten a szívünk mélyére nyúl. Nem arról van szó, hogy egy ember legyen vallásos, tanuljon meg újfajta viselkedést, sajátítson el egy sajátos szókincset, új szokásokat, hanem itt arról van szó, amit már többször soroltam: a bennünk lévő érzület, lelkület, szellemiség, beállítottság forrását változtatja meg Isten. A Biblia így mondja (mind az Ó-, mind az Újszövetség): Új szívet teremt bennünk. És ebből az új szívből újfajta gondolkozás, új jellem, új cselekedetek, egészen új kondíciók származnak. Erre vonatkozik ez a mondat: az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban.
Az ilyen ember őszintén mondja a saját imádságaként: „Adj minékünk meg-újult szívet és új indulatot, tehozzád mindenekben hívet, és szent akaratot, újítsd meg rajtunk a te képed, mely áll szent életben, hogy lehessünk választott néped, élvén szeretetben.” (285,4 dicséret).
Készülünk az ünnepre. Szeretném kérni, hogy készüljünk az ünnepre. Annak érdekében, hogy jobban megismerjük, milyen indulat volt a mi Urunk Jézusban, és megismerjük azt is, hogy milyen indulat van bennünk pillanatnyilag, javaslok egy kis házi feladatot: az Úr Jézus kereszthalálát megelőző 24 óra eseményei öt helyszínen zajlottak: csütörtök este az utolsó vacsora lábmosással együtt, utána a Gecsemáné-kert (a tanítványok mit tesznek, Jézus mit tesz, Júdás, letartóztatás), azután még az éjszaka folyamán a vallási per Kajafás termében, reggel a politikai per Pilátus palotája előtt, és pénteken a keresztre feszítés a Golgotán. Utolsó vacsora, Gecsemáné-kert, Kajafás előtt, Pilátus előtt, Golgotán.
Javaslom a testvéreknek, hogy hétfőtől péntekig egy-egy ilyen helyszínt tanulmányozzunk meg. A televízióra fekete leplet borítunk, pihenjen a héten, eleget dolgoztatjuk máskor, most legalább egy félórát rászánunk arra, hogy is írja ezt le Máté? Akkor elolvassuk, meg van írva Márkban, Lukácsban, Jánosban — kikeressük azt is, és megállunk csak ott: utolsó vacsora. Majd a Gecsemánéval holnap, és így tovább. Pénteken megérkezünk a Golgotára. Két kérdésre keressünk mindig választ: milyen indulat vezérelte Jézust abban a helyzetben? (A legkülönbözőbb helyzetekben áll Ő helyt.) Vajon ezzel én hogyan állok? Mit tett értem az én Uram az Ő szenvedése során, és vajon hasonló helyzetben hogy szoktam viselkedni? Akkor megismernénk sokkal jobban, hogy milyen indulat van Őbenne, és világosabb lenne, milyen indulat van mibennünk most. Ha valaki bűnbánattal megvallja az utóbbit, és kéri, hogy az az indulat legyen bennünk, ami a Krisztus Jézusban, Isten ezt az imádságot meg fogja hallgatni.

Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, alázatosan kérünk, adj minékünk megújult szívet és új indulatot. Tehozzád mindenekben hívet, és szent akaratot. Újítsd meg rajtunk a te képed, mely áll szent életben, hogy lehessünk választott néped, élvén szeretetben.
Kérünk, mutasd meg nekünk mindazt a tisztátalan indulatot, indulatosságot, ami neked utálatos bennünk. Ajándékozz meg ezzel a szent, nagy cserével, hogy ettől megszabadulva egyre inkább az az indulat legyen bennünk, ami volt a Krisztus Jézusban.
Segíts ezért már itt, most ebben a csendben imádkozni.
Ámen.