Cseri Kálmán Igehirdetései- MEGSZABOTT IDŐ

Alapige:Préd 3,1-8

"Mindennek megszabott ideje van, és megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.
Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak.
Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének.
Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak.
Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek.
Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek.
Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.
Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának.
Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak.
Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek.
Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak.
Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak.
Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek.
Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek.
Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének."

Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk, ennek az évnek utolsó estéjén első szavunk a hálaadás. Köszönjük azt a sok ajándékot, amit a mögöttünk levő esztendőben adtál nekünk. Köszönjük gondviselő szeretetedet.

Köszönjük, hogy gondot viseltél testünkről, és elkészítetted minden napra a lélek számára szükséges táplálékot, a te igaz igédet is. Bocsáss meg, ha csak az előbbi után kaptunk, az utóbbi sokszor nem kellett nekünk.

Hálát adunk neked azért, hogy minden jót érdemünk nélkül adtál nekünk. Köszönjük, hogy a te egyszülött Fiadra, Jézusra néztél, és rajtunk könyörültél, minket ajándékoztál meg.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor megköszönni is elfelejtettük ajándékaidat. Légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!

Bocsásd meg, hogy sokszor a magad számára fenntartott időt is a magunk dolgaira fordítottuk. Bocsáss meg, ha sok útra elindultunk úgy, hogy nem kérdeztük, mi a te akaratod.

Bocsáss meg, ha sok mindennel dicsekedtünk, amiért egyedül neked kellett volna dicsőséget adnunk. El sem tudjuk sorolni, mennyi jót tettél velünk, és még a próbákat is a javunkra fordítottad. Nem tudjuk felsorolni azt sem, milyen sokféleképpen bántottunk meg téged és egymást.

Nincs más reménységünk, mint az, hogy te gazdag vagy a kegyelemben és bővölködsz a megbocsátásban.

Áraszd ki reánk kegyelmedet, és kérünk, legyen ennek bizonysága az is, hogy most szólsz hozzánk. Könyörülj rajtunk, hogy ne hiába hallgassuk igédet. Adj nekünk halló szívet. Szentlelked győzzön meg minket arról, hogy mi az igazság, mi a terved velünk.

Segíts ezt az órát azzal tölteni, amire adtad. Hadd legyen így áldásul nekünk és rajtunk keresztül másoknak is.
Ámen.
Igehirdetés

Az esztendő vége felé óhatatlanul mindig többet gondolkozunk az időről. Mi az tulajdonképpen? Mennyi van belőle? Mire kapjuk? Vajon ezt a mögöttünk levő évet arra használtuk-e, amire adta Isten? Vajon jövőre kapunk-e még? Mennyit? Eltökélt szándékunk-e, hogy arra fordítsuk, amire Ő adja.

Kétségtelenül mesterséges az a határ, amit az évek között vonunk, viszont az időt bizonyos egységekben éljük át, úgy, hogy hasznos az, ha egy-egy ilyen szakaszt lezárunk, kiértékeljük, tanulunk belőle és netán a következőt másként, jobban folytatjuk.

Azért olvastam fel ezt a hosszú felsorolást a Bibliából, mert néhány olyan fontos szempontot ad nekünk, ami segít az időről helyesen gondolkoznunk. Ezek közül hármat szeretnék most kiemelni.

1. Így kezdődik: "Mindennek megszabott ideje van." Ki szabja meg mindennek az idejét? A Biblia azt tanítja: Isten, mert az idő Istené, és Ő ad belőle nekünk valamennyit, amennyit jónak lát. Ő rendeli el mindennek az időpontját és az időtartamát is, beleértve az életünket is. A 31. zsoltárban mondja ezt Dávid: életem ideje kezedben van. Egyedül Isten tudja, hogy mikor, minek van az ideje a mi személyes életünkben is, meg a történelemben is. A mi felelősségünk az, hogy arra használjuk a tőle kapott időt, amire adta, és használjuk arra, amire adta. Aki nem így cselekszik, az feltétlenül bajt okoz magának és másoknak is.

Aki munka helyett cseverészik, aki a szükséges alvás helyett is dolgozik, aki tanulás helyett ábrándozik vagy tv-t néz, aki egy régóta esedékes és kínálkozó beszélgetés elől belemenekül az újságjába, aki imádkozás helyett a hobbijának hódol, az feltétlenül megszegényíti magát és másokat.

Így születnek a mulasztások. A mulasztás után ideges lesz az ember, ha még van lelkiismerete, megpróbálja pótolni azt, amit a legtöbbször már nem lehet pótolni. Mert a legtöbb mulasztásunk azért pótolhatatlan, mivel az arra kapott időt csak egyszer kaptuk, és az már elmúlt. Nem lehet utólag behozni.

Ha nem köszöntünk meg valamit akkor, amikor kellett és lehetett volna, ha nem kértünk bocsánatot addig, amíg az illető élt, ha nem adtuk oda azt, amire akkor lett volna szüksége, ezt később már nem lehet pótolni.

Az ilyen mulasztások általában lavinát indítanak el, mert nemcsak lelkiismeret-furdalása lesz az illetőnek, hanem elkezd kapkodni. Aki kapkod, az mindig felszínessé válik, több hibát vét. Ez a kapkodás kártékonyan hat az egészségére is, az emberi kapcsolataira, a munka minőségére, személyének a hitelére, és így tovább...

Az időnek a helytelen felhasználása vagy eltékozlása vezet a sietéshez meg a siettetéshez. És ha valami jellemez minket, úgynevezett modern embereket, akkor a sietés, meg a siettetés. Nincs türelmünk kivárni a dolgok természetes menetét. Sokszor hívő embereknek sincs türelmük kivárni, amíg Isten a maga terveit végrehajtja. Be akarunk segíteni, mint ahogy Ábrahám is Sára javaslatára. Ez a sietés és siettetés jellemzi a mai életünket. Találó kórkép Jevtusenkó verse:

A rohanás a kornak átka,
Az ember törli homlokát,
Majd időzavart konstatálva
Mint báb rohan tovább, tovább.

Mind sietve szeretnek, isznak,
míg a lélek végül lerogy.
Sietve rombolnak, s megint csak
Sietve bánják valahogy.

Nos, ennek a sietésnek ez az egyik átkos következménye, hogy mindent csak úgy "valahogy" próbálunk elintézni, megbeszélni, elvégezni.

És bekövetkezik a tragédia, amit így mond a költő: a lélek végül lerogy. Lélek nélkülivé, lelketlenné válik az élet, válnak a kapcsolatok, és megszegényedik vele mindannyiunk élete. És ennek az egyetlen oka az, hogy nem vesszük komolyan, hogy mindennek megszabott ideje van, és Isten szabja meg mindennek az idejét. Mivel kivettük Isten kezéből ezt is, és tőle függetlenül akarjuk beosztani az időnket, ezért támadnak ezek a lavinák. Mert az időt megsokszorozni nem tudjuk. Ezért aztán megpróbáljuk teletömni mindenfélével, ami már nem fér bele, azzal is.

Megpróbáljuk megváltoztatni még a születés idejét is, előbbre hozni vagy késleltetni. Egyre vakmerőbben belenyúlunk a halál időpontjának a meghatározásába, előbbre hozni, vagy minden áron késleltetni. Van már gyorsétkezde, gyorsmosoda, gyorstalpaló-tanfolyam. Szinte vég nélkül növeljük sok mindennek a sebességét, és még sincs időnk. Nincs annyi időnk, mint nagyanyáinknak volt, akik még nem gyorsmosodába vitték a holmit, hanem teknőben mosták ki állva, és mégis volt idejük egymásra odafigyelni, és egymással beszélgetni.

Ez tehát az első figyelmeztetése ennek az igének: az idő Istené. Ebből ad nekünk amennyi szükséges, de mire használjuk? Ezzel lehet elrontani az életet, vagy, ha valaki arra használja, amire Isten adta, akkor úgy érzi, a helyén van, akkor a dolgai is a helyükön vannak, békesség van a szívében. Hálás azért, amit elvégezhetett, és békessége van amiatt, amit nem tudott elvégezni, mert mindent nem lehet belezsúfolni a kapott időbe.

2. A másik, amire figyeljünk fel, hogy ez a mondat, hogy Isten mindennek megszabta idejét az életünkben, nemcsak reánk vonatkozik, hanem ezzel Ő önmagáról is beszél. Hívő emberek boldogan tapasztaljuk, hogy olyan értelemben is mindennek megszabott ideje van, hogy Isten bölcsen időzíti életünkben a különböző eseményeket, elkészíti a nekünk szükséges ajándékokat, és kimondhatatlan szeretetéből mindent a lehető legjobbkor végez el.

Isten gyermekeivel nem történhet éppen ezért semmi sem véletlenül, esetlegesen, hanem Isten bölcs gondviselése időzít mindent.

Jó lenne, az így az év utolsó estéjén megtelne a szívünk hálával ezért, felismernénk ezt a magunk életében is, és tudnánk Őt dicsőíteni, mert ez alapozza meg a jövőre vonatkozó reménységünket, hogy az, aki ilyen bölcsen időzített mindent, ezután sem fog elfeledkezni rólunk, nyugodtan reá bízhatjuk magunkat.

Ha csak ennek az évnek az eseményeit nézem, tele van a szívem Isten iránt hálával emiatt. Ahogy Ő időzítette az áldásokat és a próbákat, ahogy elkészített olyan találkozásokat, amik előbbre segítettek a lelki növekedésben, ahogy elkészítette mindig azt az igét, amire akkor volt a legnagyobb szükségem, vagy szükségünk, mert ezt sokan tapasztaljuk, nem mi keresgéltünk a Bibliában addig, amíg egy szimpatikusat találtunk, hanem ami következett, azt az igét fogadtuk el. Ahogyan a kenyeret is szeleteljük, és ami következik, azt fogyasztjuk el. És ha azonnal nem is, a nap folyamán, vagy néhány hét múlva kiderült, hogy arra volt akkor a legnagyobb szükségünk. Az Ő bölcs szeretete időzítette ezt, és így időzíti azt is, amikor megaláztatásokon vezet át, és ahogyan felemel azokból. Így érkezik meg sokszor az utolsó pillanatban, de nem későn, az általa küldött segítség. Így készíti el számunkra a feladatokat és készít fel minket a feladatok jó megoldására. Mindez azt hirdeti, hogy Isten bölcsen időzíti az életünk eseményeit. Kimondhatatlan gyöngéd szeretettel úgy, hogy az mindig a javunkat szolgálja. Mert végül is egyedül Ő tudja, hogy mikor minek van a legalkalmasabb ideje.

Szeretném javasolni: gondoljuk végig, ha lehet még ma mindenféle csinnadratta helyett ezt az esztendőt ilyen szempontból, és csodáljuk Isten bölcsességét, hogyan időzítette Ő az idén is a dolgokat az életünkben.

3. Miért van akkor mégis az, hogy sokan mondják: nincs időm, kevés az időm, kifutok az időből, állandó időzavarban vagyok.

Néhány egyszerű tényt próbáljuk azért rögzíteni.

Az egyik: Isten mindenkinek folyamatosan ugyanannyi időt ad. Minden nap kapunk tőle mindnyájan huszonnégy teljes órát. Ez buta beszéd, hogy nincs idő, kevés az idő. Mindenkinek, mindig újra ugyanannyit ad ajándékba.

A másik, amire érdemes odafigyelnünk: amire nagyon akarjuk, arra mindig van időnk. Érdekes, akkor nem az időben van a hiba, hanem bennünk nincs valami a helyén. Akkor azt kell eldönteni: mire akarjuk, hogy legyen időnk? Miért arra akarjuk? Minek a rovására akarjuk, hogy bizonyos dolgokra legyen időnk, mert mindenre nincs. Sehol nincs olyan ígéret, hogy Isten mindenre ad nekünk időt. Arra ad időt, amivel Ő bízott meg. Arra viszont ad, úgy hogy hajszoltság nélkül és jó minőségben elvégezhessük.

Most a lehetőségek kínálatának az idejében élünk, és ezért nehéz sok embernek eldöntenie, hogy mire legyen, és mire ne legyen ideje. Hogyan lehet ezen segíteni?

Úgy, hogy mindenképpen fel kell állítanunk egy rangsort. Mi az, amire feltétlenül kell, hogy legyen időm, mi az, amire jó, ha van, és mi az, amire egyáltalán nem kell. Az nem biztos, hogy rossz dolog, de nem az én feladatom, nem Istentől kijelölt cél, és jó lelkiismerettel elhagyom. Majd valaki más megoldja, vagy megoldódik magától. Nem reám tartozik. Mi az, amit rajtam kér számon az én Uram? Arra legyen időm.

Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus Krisztus sokat dolgozott. Bejárta az egész országot. Tanított, gyógyított, küszködött ellenségekkel és jó barátokkal, kötözködőkkel és érdeklődőkkel.

Márk evangéliumában van egy ilyen mondat, hogy enni sem volt idejük egyik nap. Ő tudta, hogy mi a munka, és ha szabad ilyet mondani: megfogta a munka végét. De soha nem kapkodott, sehonnan nem késett el, és sehol nem olvassuk, hogy sietett volna, mégis mindenhova idejében megérkezett. Miért? Mert mindig az Atya órájára nézett. Ő teljesen függött az Ő küldőjétől, az Atyától.

Van egy szép jelenet, a János evangéliuma 7. részében olvashatjuk, amikor az egész család készül egy nagy ünnepre Jeruzsálembe Jézussal együtt. Noszogatják Őt: menjünk el egy kicsit korábban, és ott mutasd meg magadat az embereknek. És mit mond nekik Jézus? "Jézus így szólt hozzájuk: Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas. (...) Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el." (Jn 7,6. 8).

Valaki, aki tudja, hány óra van az Atya óráján. Odanéz, és ahhoz igazodik. És mondhat bárki bármit, az édesanyja is mondhat neki akármit, szeretettel válaszol: tinektek bármikor alkalmas, nekem csak az alkalmas, amit az Atya mond. Türelmesen megvárom.

Nos ez hiányzik sokszor belőlünk, pedig ahogy Jézus az Atyára nézett minden tekintetben, az időbeosztását tekintve is, ugyanúgy lehet nekünk a mi Megváltónkra, Jézusra nézni. És akinek az életében Ő van az első helyen, aki a vele való beszélgetést, a vele való lelki közösség ápolására szánt időt nem hajlandó megrövidíteni, nem engedi, hogy kiszorítsák azt a napirendjéből a tennivalók, az tudni fogja, mikor minek van az ideje. Hogy mindennek megszabott ideje van, és ez nem baj, ez nagy ajándék. Csak azt kell felismerni: mikor minek van a megszabott ideje.

Sajnos sokszor még mi hívő emberek is a csendességünkön akarunk időt nyerni, és így veszítünk el azután nemcsak sok időt, hanem olykor még a békességünket is.

Egyáltalán nem valami kegyeskedő túlzás az, amit Luther Mártonnak tulajdonítanak, hogy ő mondta egyszer: "Ma sok dolgom lesz, ezért ma reggel a szokásosnál tovább imádkozom." Mi fordítva szoktuk. Isten igéje emerre bátorít bennünket.

Mert, ha mindennek megszabott ideje van, akkor nem rohannunk kell, a sebességet kell fokoznunk, hanem azt kell felismernünk lépésről-lépésre, hogy most minek van a megszabott ideje, mert akkor maradna idő az egymással való közösségünk ápolására is.

Ebben az esztendőben talán gyakrabban kellett látni, mint korábban, hogy sok széthulló házasság, széteső család arról árulkodik, hogy hosszú időn át nem volt idejük az embereknek egymásra.

Hogy is mondja a róka a kis hercegnek Saint-Exupéry híres regényében? Amikor nem érti a kis herceg, hogyan lehet az, hogy az ő rózsájánál szebb rózsák is vannak, s neki mégis csak az otthoni rózsácskája a fontos. Miért? Azt mondja neki: "Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi olyan fontossá a rózsádat. Az emberek elfelejtették ezt az igazságot. Neked azonban nem szabad elfelejtened."

Az idő, amit nem "vesztegetünk" a párunkra, a gyerekeinkre, meg az öregeinkre, az megbosszulja magát. Amit pedig nekik ajándékozunk, az sok jó gyümölcsöt terem.

Sok belső, lelki magányosságnak is ez az oka, hogy nem szánunk időt az egymással való kapcsolatok ápolására. Ugyancsak itt olvassuk, hogy a kis herceg barátokat keres. Amikor valaki jelentkezik, hogy szívesen megbarátkozna vele, de ehhez meg kell őt szelídíteni, ahhoz meg időre van szükség, akkor hangzik el ez a párbeszéd. Azt kéri a róka: "Légy szíves, szelídíts meg! Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem! - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. - Jó, jó, de hogyan?" - és akkor elmagyarázza neki, ehhez idő kell, türelmesen ezt meg ezt tedd, és egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és nem leszel többé egyedül.

Nos, ez az ige arról is beszél, hogy Isten időzíti az Ő ajándékait, nekünk pedig az időt, mint drága ajándékot meg kell becsülnünk és arra fordítani, amire Ő adta.

Most az ünnepek táján különösen is sok feladatunk volt itt a gyülekezetben. Rövid ideig - sajnos - tapasztalnunk kellett azt is, hogy amikor fejest ugrunk a tennivalókba, gyorsan, minél többet, minél előbb el akarunk végezni, összekeverednek a dolgok és nincs rajta áldás. Jó volt aztán megcsendesedni Isten előtt, megalázni magunkat, és tőle kérni el minden napnak a programját. Egészen különös volt az, ahogy Isten válaszolt, ahogy elrendezte a feladatokat, ahogy egy-két helyre nem is kellett elmenni, mert onnan jöttek ide, ahogy kiderült, hogy ott már nincs szükség segítségre, mert más valaki megoldotta, de három másik helyen van, amire nem is gondoltunk. Egyszerűen eszünkbe juttatja a tőle való feladatokat. Ad hozzá erőt, és ad utána békességet és hálát.

Isten nélkül rohanás, kapkodás, selejtek gyártása, a mulasztásaink vádja, lelkiismeret-furdalás és elégedetlenség. Istenre figyelve ugyanabból az időből sokkal többet ki lehet hozni. Ott is van szorgalmas munka, de van célszerű cselekvés, a végén a szívben a hála és békesség.

Mi jellemezte ezt az esztendőnket ebből a szempontból? Mit kell ma megbánnunk Isten előtt mint bűnt, és miben változhatunk, hogy a következő évet, ha Isten engedi megérnünk, akkor másként, az Ő akarata szerint töltsük, mivel mindennek megszabott ideje van.

Mielőtt imádkozunk, hadd olvassak fel egy imádságot. Michel Quoist francia munkáspap írta ezt. A formája szabad vers, a tartalma imádság, és lényegében ugyanez van benne, amit az igéből most megtanultunk.

Uram, van időm

Uram, elindultam,
kint mentek az emberek.
Mentek,
Jöttek,
Siettek,
Futottak.
Futottak a kerékpárok,
Futottak a szekerek,
Futottak a teherautók,
Futott az utca,
Futott a város,
Futott minden.

Futottak, hogy időt ne veszítsenek.
Futottak az idő nyomában, hogy utolérjék az időt, hogy időt nyerjenek.

Viszontlátásra barátom, bocsáss meg, nincs időm.
Ismét erre fogok jönni, nem várhatok, nincs időm.
Befejezem a levelet, mert nincs időm.
Szívesen segítettem volna magának, de nincs időm.
Nem vállalhatom, nincs időm.

Imádkozni szeretnék, de nincs időm.

Uram te megérted, hogy nincsen idejük:
A gyermek játszik, e pillanatban nincs ideje - majd...
A tanulónak leckéjét kell elvégezni, ideje nincs - majd...
A diáknak ott vannak a könyvei, oly sok munkája, nincsen ideje - majd...
A fiatalember sportol, nincsen ideje - majd...
Az ifjú házasnak megvan az otthona, be kell rendeznie, nincsen ideje - majd...
Az édesapa körül gyermekei, most nincsen rájuk ideje- majd...
A nagyszülőknek ott vannak az unokák, nincsen idejük - majd...
A betegnek megvan a gondja, nincsen ideje - majd...
Kihűlő ágyukon sincsen idejük...
Késő - nincsen már idejük!

Így futnak az emberek az idő nyomában, én Uram.
Futva mennek e földi tereken,
Sietve,
Tülekedve,
Túlterhelten,
Mogorván,
Megrakottan,
S nem érnek a célhoz, kevés az idő.
Nekifeszülnek, bár kevés az idő.
Sőt - igen kevés az idő.

Uram, tévedned kellett számításaidban valahol,
Alapvető hibának kell itt lennie,

Az órák túlságosan rövidek,
A napok túlságosan rövidek,
Az életkor túlságosan rövid.
Te mosolyogsz Uram, az időn kívül állva, küszködésünk láttán, és tudod, hogy mit teszel.
Nem tévedsz abban, amikor az ember idejét kiméred.

Adsz mindennek időt tenni akaratod,
De nem szabad időt veszíteni, időt elverni, időt agyonütni.
Ajándék az idő, amit te készítesz.
Elmúló ajándék.
Nem, nem tárolható.

Uram, van időm!
Minden idő az enyém, amit te nekem adtál.

Életemnek évei, éveimnek napjai, napjaimnak órái, mind az enyémek.

Rajtam áll velük okosan élni, higgadt, odaadón, hogy akként
használjam fel a végső másodpercig,
hogy eléd vigyem, s időmnek ízetlen vízéből
te készíts nemes boritalt, ahogy tetted Kánában
a fiatal pár lakodalmán.

Uram, ma este nem időt kérek tőled, hogy még ezt meg amazt elintézzem. Azt a kegyelmet kérem én tetőled, hogy a nekem ajándékozott időben híven tegyen azt, amit rám bíztál - másokért.

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy ajándékozó Isten vagy. Köszönjük, hogy az idő is a te kimondhatatlan ajándékod.

Bocsásd meg, hogy sokszor elfeledjük: nem tárolható, és nem téríthető vissza. Éppen ezért szeretnénk mindig arra használni, amire adod.

Bocsásd meg, ha ebben az évben nem mindig így volt. Köszönjük türelmedet. Köszönjük, hogy még kész vagy napjainkhoz napokat adni. Tégy minket érzékenyekké arra, hogy mi a te jó, kedves és tökéletes akaratod, hogy a szerint használjuk fel minden percünket.

Könyörülj rajtunk, hogy amit mégis lehet, azt hadd tudjuk még pótolni. Segíts az időt kihasználni. Segíts lassítani. Könyörülj rajtunk, hogy ne a rohanásunk fokozásával akarjunk eredményeket elérni, hanem a neked való engedelmeskedéssel. Tudjuk, hogy áldás csak azon van, amit utasításodra, és útmutatásod szerint teszünk.

Bocsásd meg sok pótcselekvésünket, ami elemésztette az energiánk jó részét. Bocsásd meg, amikor tudatosan voltunk engedetlenek veled szemben, mert nem akartuk azt tenni, amit mondtál, vagy féltünk arra menni, amerre küldtél.

Növeljed a hitünket! Add nekünk azt a békességet, azt a belső, csendes elégedettséget és hálát, ami a te gyermekeidnek a sajátja, akik azt teszik, aminek a megszabott ideje van.

Segíts, hogy tudjunk veled beszélni még ezen a napon és segíts most a csendben folytatni az imádságot.
Ámen

CSERI KÁLMÁN Igehirdetés- ÉLET ÉS BŐSÉG

"... A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek."

HANGFELVÉTEL- MP3 2004-01-18vas18h.mp3
Alapige:Jn 10,10

Imádkozzunk!
Köszönjük, szerető mennyei Édesatyánk, hogy ezt az éneket is imádságként mondhattuk el most neked. Egyedül te tudod, mekkora hit van a szívünkben. Mi azt mondtuk: oly kicsiny, mint mustármag. De ez a kis hit is hozzád vonzott most minket. És ezzel a kicsi hitünkkel szeretnénk kiönteni most a szívünket előtted.

Így kérjük, hogy hozd világosságra életünkben a titkos bűnöket. Kérünk tőled bocsánatot a nyilvánvalókra is. Kérünk tőled szabadulást mindattól, ami megkötöz. Minden rossz szokástól, szenvedélytől, szorongató emléktől. Mindattól, ami bénít, altat, lehúz. Segíts el minket az Isten fiainak a szabadságára. Arra a békességre és örömre, amit te adsz a gyermekeidnek.

Könyörülj rajtunk, hogy ne csak elvileg adjunk neked igazat, hanem tanuljunk meg a te kegyelmedből élni. A veled való szoros közösségben hadd teljenek a hétköznapjaink is.

Kérünk, szólíts meg minket, hogy a te szavad győzzön meg arról az örök szeretetről, amivel szeretsz minket, amivel kiterjesztetted reánk is a te irgalmasságodat.

Legyen ez a csendes óra most a veled való beszédünknek az alkalma. A tőled átvett ajándékoknak a nagy lehetősége. Ezzel az akármilyen kicsi vagy nagyobb hitünkkel imádunk most téged, és kérünk, ne engedd, hogy ilyenek maradjunk, amilyenek vagyunk. Hadd ábrázolódjék ki rajtunk a Krisztus.
Ámen.

Igehirdetés

Az a feladatunk, hogy folytassuk a karácsonyi prédikációt. Azért éppen azt, mert másokkal együtt én is úgy éreztem, hogy olyan ponton hagytuk abba, ahonnan mindenképpen tovább kell mutatni az utat.

Ott hagytuk abba, hogy karácsonykor Jézus Krisztussal mintegy mentőcsónak érkezett erre a halálszigetre, amin élünk, és be lehet szállni ebbe a csónakba. Aki beszállt, megmenekült. Aki tétovázik, vagy marad a halálszigeten, az egészen bizonyos, hogy elpusztul.

Erre a kérdések így hangzottak el: rendben van, de mi történik tovább azokkal, akik beszálltak a csónakba? Hogyan alakul a sorsuk azoknak, akik hisznek Jézus Krisztusban? Mi vár rájuk, mire számíthatnak még?

Mivel erről a Szentírás sok fontos igazságot mond és nekünk ezt valóban tudnunk kell, ezekre a jogos kérdésekre próbálunk majd a hó végi evangélizációs alkalmakon a Szentírásból válaszokat találni. Először arra gondoltam: gyűjtsük össze mindet, de nincs értelme felszínesen, elnagyoltan beszélni ilyen fontos üzenetekről. Inkább egyesével, kettesével vegyük sorba.

Miről is volt szó karácsonykor? Goldingnak egy regénye alapján próbáltuk - kicsit nagyképűen - feltérképezni az emberiség lelki helyzetét. Így ragyogott fel számunkra a testté lételnek a jelentősége, így láttuk meg azt, hogy - mint ahogy abban a regényben, úgy a mi helyzetünkben is - csak kívülről érkezhet segítség. Ez a segítség megérkezett, amikor az Ige testté lett, amikor Jézus személyében maga Isten jött utánunk. Ezért volt az alapigénk Jézusnak ez a mondata: "Azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa (megmentse, üdvözítse) azt, aki elveszett."

Annak a bizonyos regénynek a cselekménye röviden az: hat-tizenkét év közötti gyerekek valami szerencsétlenség miatt egy lakatlan szigetre vetődtek, és ott sehogy sem tudtak berendezkedni. Nem volt emberhez méltó ennivalójuk. Valami titokzatos szörnytől való félelem gyötörte a kis szívüket. Aztán egymás ellen fordultak kínjukban. Többeket megöltek maguk közül szinte úgy, hogy észre sem vették, és amikor a vezetőjük ellen indítottak hajtóvadászatot, akkor érkezett meg váratlanul a segítség. Egy arra járó hajó észrevette a füstjelet. A hajó a szigettől egy kicsit távolabb lehorgonyzott, és onnan egy mentőcsónakon egy tengerésztiszt meg néhány matróz kievezett a szigetre, hogy kik vannak ott, és miért kérnek segítséget.

Azt mondtuk: ez történt karácsonykor. Mi is elszakadtunk Istentől. Ezzel olyan körülmények közé kerültünk, ahol nincs életlehetőségünk. Nem tudunk igazán emberhez méltóan gondolkozni, és együtt élni. Elvegetálgatunk egy ideig, úgy az élethez hasonló formában, de végül is a biztos halál vár mindannyiunkra, és nem tudunk segíteni magunkon. Nem tudjuk megmenteni egymást, sőt pusztítjuk egymást - most ennek a számtalan formáját nem is kezdem el sorolni.

Csal kívülről, felülről érkezhet nekünk is segítség. De érkezett, mert Jézusnak a neve is arra emlékeztet minket, hogy Ő szabadító. Aki Őbenne hisz, azzal az történik, mint ezekkel a gyerekekkel, amikor beleléptek a mentőcsónakba. Elhangzott a hívás: Jézus hív minket. Gyertek, meg lehet menekülni: Azért jött az Emberfia, hogy megmentse azt, aki elveszett. Ez nagy evangélium, és ezt csakugyan folytatni kell, mert ennek folytatása van. Ez a kezdete az életnek, az igazi életnek, az új életnek annak, amit Jézus tett hozzáférhetővé a számunkra.

Úgy folytassuk, hogy szem előtt tartjuk továbbra is a gyerekeknek a történetét, de most már ne velük foglalkozzunk, hanem magunkról beszéljünk, és a feltett kérdésekre a Szentírásból keressünk választ.

Ma két, egyszerű, de sorsdöntő bibliai választ szeretnék erre mondani, hogy mi lesz azokkal, akik beléptek a mentőcsónakba, vagyis mi lesz azokkal, akik hisznek Jézusban. Egyrészt megmenekülnek a biztos pusztulástól, másrészt, ahogy azokat a gyerekeket visszavitték a családjukhoz, a Jézusban hívő ember is visszakerül mennyei Atyjához, Istenhez. Péter levelében olvassuk: Jézus egyenesen azért jött, hogy minket Istenhez visszavezessen (1Pt 3,18). Tehát aki Őbenne hisz, az megmenekült - majd látjuk, mit jelent ez -, és visszakerül Istenhez.

Miért mondhatjuk azt a gyerekek esetében, hogy ez volt az egyetlen módja az ő megmenekülésüknek? Ha nem jön az a csónak, akkor ott pusztulnak el a szigeten. Egyrészt azért, mert talán emlékszünk arra, hogy gyilkos dühükben, hogy elpusztítsák egyik társukat, felgyújtották az erdőt, és az erdőnek az a része is leégett, ahol azok a gyümölcsfák voltak, amik az egyetlen táplálékot biztosították nekik ott a szigeten. Ezenkívül még kergethettek falándzsákkal vadmalacokat, de nem sokáig tudtak volna élni ebből a szánalmas vadászatból. Tehát ha tovább is ott kell maradniuk, előbb-utóbb éhen halnak.

Aztán előbb-utóbb agyongyötörte volna őket az a félelem, hogy ki ellen fordul legközelebb a népharag, mert kialakult ez a tragikus gyakorlat, hogy valakit célba vettek, és annak mindenki más ellensége lett, mint ahogy a csirkék teszik, ha az egyiknek sikerül megsérteni a fejét, az összes többi a vérző fejűt kezdi kopogtatni a csőrével addig, amíg el nem pusztul a szerencsétlen. Mi sem vagyunk ezeknél különbek. Mi is így szoktuk: valakire rászállunk, akire lehet, és ezt tették ezek a gyerekek is. Ki lesz a következő? Kisgyerekek voltak ezek, és ott volt a szívükben a félelem: egyikünk sincs biztonságban. Átélték, mit jelent az, amikor "fortélyos félelem igazgat" egy közösséget.

Aztán egyre elhatalmasodott bennük attól a bizonyos ismeretlen szörnytől való félelem is. Ez meg azoknak az embereknek a vallásos félelme, akik nem ismerik Istent, de a szívük mélyén tudják, hogy valaki, valami létezik, aki sokkal hatalmasabb, mint ők, és ettől félni kell, mert ismeretlen, kiszámíthatatlan. Nem lehet tudni, hogy a vele való találkozás mivel jár. - Elveszítették a békességüket is, és a körülményeiket nem tudták megváltoztatni. Gyerekek voltak, tehetetlenek, és ha egyszeriben hirtelen felnőttekké váltak volna, akkor is ugyanolyan tehetetlenek és kiszolgáltatottak maradtak volna, mert azon a szigeten nem voltak meg az emberi élet alapvető feltételei sem.

Mi hiányzott nekik? - mert ugyanaz hiányzik nekünk is. Az, amiről a Biblia a teremtéssel kapcsolatban beszél, amiből Isten bőségesen adott az Édenkertben az első embernek: a bőség, biztonság és a békesség. És mindez bizalomba ágyazva. Isten és egymás iránti bizalomba. Ennek a végeredménye: boldogság. Csupa B betűs szó: bőség, biztonság, békesség, bizalomba ágyazva keresztbe-kasul. Mindenki bízhat a másikban nyugodtan, nem kell félni senkitől. Senki nem akar ártani a másiknak. Senki nem vetélytárs, ellenfél, ellenség... és ebből lesz a boldogság.

Elveszítettük a bőséget, amikor otthagytuk Istent. Kiestünk a biztonságból, és keresztbe-kasul mindenkitől és sok mindentől félünk. Elveszett a békesség is, az a közeg, amiben igazán kibontakozhat valaki és egyre gazdagabb életre juthat el. És elveszett a bizalom is. Isten ezt adja vissza a benne hívőknek. Amikor az ember újra jól érzi magát a bőrében, amikor a helyén érzi magát, és amikor értelmes életet él, mert Istentől kapott feladatát tudja végezni.

Így értjük azt, hogy aki a mentőcsónakba belépett, megmenekült a biztos pusztulástól. Aki Jézus Krisztusban hisz, megmenekül attól a biztos pusztulástól, amit ezeknek a nyomorúságoknak a kiteljesedése fog jelenteni mindenkinek a számára, aki Jézus nélkül él és hal meg.

A másik áldása az volt a gyerekek megmentésének, hogy visszakerültek az apjukhoz. Újra otthon voltak, újra kaptak enni. Nem volt probléma, hogy mivel táplálkoznak. Biztonságba kerültek, és a kis szívük is megnyugodhatott: újra békességben éltek. Ilyen elemi dolgokra is gondoljunk, hogy újra megtanultak beszélni. A szigeten már csak üvöltözni, ordítozni tudtak. Öld meg, fojtsd meg, ontsd ki a vérét! - Ettől visszhangzott a sziget a regény leírása szerint. Lassan elveszítették a normális emberi kommunikációra való készséget és képességet. Kezdtek elvadulni, elállatiasodni. Otthon újra lehet beszélni. Aztán megmosdatták őket. Megtanultak újra tisztálkodni, mert nemcsak különböző szenny tapadt rájuk ott a szigeten, hanem egymást is bemázolták mindenféle színes agyaggal, meg egyébbel. Nem lehetett már rájuk ismerni. Aztán újra megtanulták, milyen az, hogy szeretnek, hogy fontos vagyok valakinek, hogy értékes vagyok.

Ugyanez történik azokkal, akik visszatalálnak Istenhez, akik Jézus Krisztusban hisznek. Olyan szépen vall erről Isten. - Bocsánat, hogy ezt mondom, de nagyon szentül és mély alázattal mondom, mert van a Bibliában egy szerelmi vallomása Istennek, amit annak a népnek mond, amelyik pedig szembefordult vele, pontosabban elszakadt tőle, és nem bízott benne sokáig> De most... így kezdődik. Ez az Isten kegyelme, ez a de..., hogy annak ellenére, hogy te olyan vagy, most mégis...

Így szól az Úr, a te teremtőd és a te formálód: "Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr, vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te Szabadítód! Kárpótlásul adom érted Egyiptomot, Etiópiát és Szebát adom helyetted. Mert drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, ezért embereket adok helyetted, életedért nemzeteket. Ne félj, mert én veled vagyok!" (Ézs 43,1-5).

És ennek nincsenek feltételei. Egyetlen indokolása van az egész vallomássorozatnak: mert én szeretlek. Ez a feltétel nélküli, annak ellenére való isteni szeretet, amelyik azt mondja: megváltottalak, kimentettelek abból az állapotból, amelyikben menthetetlenül elpusztultál volna. Amelyikbe mindnyájan bele születtünk. Amelyik beletorkollik az örök kárhozatba a Biblia tanítása szerint. Ebből kimentettelek - azt mondja Isten. És én drágának tartalak. Nem azt mondja: sok drága érték van benned, hanem: annak tartalak. Mi lehet az, ami bennem Isten számára érték? Ő annak tart. Miért? Mert szeret. Biztosít arról, hogy soha nem hagy egyedül, velem lesz.

Nem tudom, hogy igazán komolyan végiggondoltuk-e már egyszer, és igaznak tartjuk-e a Bibliának ezt az éles tanítását, hogy a Jézusba vetett hit nélkül elveszünk? Ezt azért nehéz komolyan venni, mert olyan betegségről van szó, aminek hosszú a lappangási ideje. A lappangási idő alatt majdnem teljesen egészségesnek érzi magát az ember. Illetve azt hiszi, hogy ez az egészség, ez a normális, ahogy itt együtt élünk a társadalomban, a világban. És közben valóban sok mindent alkotunk, eredményeket érünk el, és úgy gondoljuk, hogy ez az igazi. A Biblia azonban azt mondja: ha így maradunk, akkor egyszer visszafordíthatatlanná válik már a betegség, és utána a biztos pusztulás jön. Csak erre nem gondol az ember, ezzel nem számol.

Azért vannak kinn a Niagarán is a hatalmas táblák egymás után sokszor, hogy ha életben akarsz maradni, innen fordulj vissza! Még egy kicsit megy a kíváncsi ember, de ott van egy újabb figyelmeztetés, aztán egy utolsó figyelmeztetés, és ha tovább is megy, menthetetlenül elpusztul. Vissza kell fordulni. Az egy olyan folyó, amin nem lehet végig csónakázni. Onnan mindenképpen vissza kell fordulni, ha nem, akkor a pusztulás következik. De nem azonnal következik. Sokáig lehet büntetlenül csónakázni. Ni, milyen szép! Még egy kicsit menjünk.

Sokáig lehet Isten nélkül létezni és a Jézusba vetett hit nélkül élni. A Sátán gondoskodik arról, hogy elterelje a figyelmünket az út végéről. Egyáltalán ne gondoljunk arra, hogy ennek az útnak is lesz egyszer vége, és hogy ennek az útnak az lesz a vége, amit nekünk Isten nagy szeretetből megmondott. Egészen bizonyos, hogy az lesz. Az Ő szeretetének a másik bizonysága, hogy lehetővé tette, hogy most még visszaforduljunk. Na, de ki ér rá effélével foglalkozni? Minden egyéb sürgős, fontos tennivalónk van.

Azt hiszem sokan ismerjük Jézusnak a tékozló fiúkról mondott példázatát. Annak a példázatnak egy része szomorúan jól szemlélteti ezt az igazságot. Egy kicsit elevenítsük fel ezt az ismereteinkben (Lk 15,11-31).

Ez az egyik fiú elment otthonról. Elege volt az apjából. Kikérte az örökségét és eltávozott úgy, hogy a zsebe tele volt pénzzel, a szíve pedig szabadságvággyal és nagy öntudattal. Aztán elkezdett "élni". Az apja nélkül végre olyanokat cselekedni, amiket otthon tiltottak vagy nem helyeseltek. S már nem veszi észre, hogy nem a saját döntései alapján cselekszik. Kényszerpályára került. Attól a pillanattól kezdve, hogy becsapta maga mögött az atyai ház kapuját, egy idegen hatalom hatása alá került, és az irányítja őt, és a szó szoros értelmében elveszi az eszét.

Miből lehet ezt látni? Abból, ahogyan viselkedik. Egyelőre telik neki. Van pénz. Amíg van pénz, vannak haverok. Mulat, nőzik, szórakozik, éli világát. Egyszer sem gondol arra, hogy nincs az a sok, ami egyszer ne fogyna el. Egyszer sem gondol arra: hova vezet ez, ha mindvégig ezt akarom folytatni? Egyáltalán nem gondol semmire. Nem gondolkozik, csak arra gondol, hogy most jól érezzem magamat. Mint ahogy ma tömegek. Egyszer csak ezt a meglepő megállapítást olvassuk: "amikor pedig mindent elköltött..."

Itt mindig meghökkenek. Hogy lehet odáig jutni, hogy mindent elköltött? Hát nem látta, hogy vészesen fogy? Nem lehetett változtatni az életstílusán? Nem számolt soha, hogy mennyi van még? Nem! Ez a Sátánnak a munkája. Most érezd jól magad! Ne gondolj arra, hogy mit hoz a jövő, meg ez hova vezet, meg minek mi a következménye. Most érezd jól magad! Lejtőre került, és tudjuk, hogy lejtőn a testek egyenletesen gyorsuló mozgással közlekednek, mégpedig mindig lefelé. Hacsak külső erő meg nem állítja őket. De ilyen külső erő nem volt.

Vagy mégis volt? Itt jön egy meglepő mondat a tékozló fiú példázatából. Azt olvassuk a 17. versben: "Amikor pedig magába szállt." Ott ül a disznók között mint disznópásztor. Ez volt a legmegalázóbb foglalkozás egy zsidó férfi számára, és ott egyszer csak eszébe jut a megdöbbentő felismerés: ha itt maradok, éhen halok meg. - Éppen ideje, hogy erre gondolt. Most ne firtassuk, hogy miért nem gondolt rá előbb. Most végre eszébe jut. És eszébe jut ott a disznók között az otthona. Az atyai ház: a02z én apámnak minden bérese bővölködik kenyérben. Otthon bőség volt, itt meg éhen halok meg. Otthon megvoltak az élet feltételei, itt meg nincsenek meg az élet feltételei. És elkezd vágyakozni haza. És nemcsak vágyakozik, hanem hazamegy! És kimondja a nagy mondatot: Apám, vétkeztem. Nem vagyok méltó, hogy a fiadnak tekints, de ha lehet, béresként hadd maradjak itthon, és engedelmeskedni akarok neked. És akkor az apa is kimondja a nagy mondatot: Nem béres vagy. Ez az én fiam. - És itt jön egy talányos kifejezés. "Ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott."

Ez, hogy elveszett és megtaláltatott, egyértelmű. De mi az, hogy meghalt. Dehogy halt meg! Élte világát. Ott élte csak igazán, attól kezdve, hogy otthonról eltávozott. És Jézus azt mondja: attól kezdve lett halottá, hogy otthonról eltávozott. Mert minden embergyermeknek is csak a mennyei Atyával való tényleges lelki közösségben van élete és életlehetősége. Isten nélkül minden ember potenciális halott. Most még nem gondol rá. Most még azt hiszi, hogy él, de Jézus ezeknek mondja: csak az a neved, hogy élsz, de halott vagy (Jel 3,1).

Isten szeretete egyebek között ebben is megmutatkozik, hogy erre rá akar vezetni, és rá akar döbbenteni bennünket. Ha a tékozló fiú még tovább vár, akkor úgy lesz, ahogy felismerte: éhen hal meg. Ha azok a gyerekek még tovább ott kell, hogy maradjanak a szigeten, éhen halnak meg, vagy egymást lekaszabolják, amihez már nagy buzgalommal hozzá is láttak. Ha valaki Jézus nélkül éli le az életét, az a biztos pusztulásba megy. Újra életlehetőséget nekünk egyedül az Istennel való közösségünk ad. Ő viszont olyan életet ad, ami akkor is megmarad, ha meghalunk.

Aki hisz énbennem - mondja Jézus -, ha meghal is, él az (Jn 11,25.

Az a nagy veszedelmünk, hogy amíg ez be nem következik, hogy valaki hisz Jézusban, addig roppant veszélyes a helyzetünk, mert azt gondoljuk, hogy élünk. Mert olyan életjelenségekhez hasonlókat produkálunk. Amíg nem ismeri valaki az igazi életet, azt hiszi, ez az, ezt hívják életnek. Pedig ez ahhoz képest csak vegetálás és kínlódás. Az életnek a látszatát próbáljuk fenntartani.

Ezeknek a gyerekeknek meg voltak számlálva a napjaik, csak éppen ők nem számoltak ezzel. Amikor a Biblia ezekről a dolgokról beszél, erre hívja fel a figyelmünket is, hogy meg vannak számlálva a napjaink, és egyre kevesebb lehetőségünk van arra, hogy visszaforduljunk.

Egyre vadabbá válunk mi is, mint ahogy ők ott a szigeten. Egy tavalyról készült statisztika mondja, hogy kevesebb betörés volt a fővárosban, mint tavaly, de több gyilkosságot követtek el. A gyermektársadalomban is rohamosan nő a durvaság, a kegyetlenkedés, annak olyan megnyilvánulásai is, amikkel még a közelmúltban sem találkoztunk. De aki közelről bepillanthat egy-egy családba, házasságba, rémülten látja, hogy az erőszakosság, a kegyetlenség, az életellenes cselekedetek szinte napirenden vannak úgynevezett jó családokban is. Aztán megvan a mi ideológiánk erre, hogy mert kikészültek az idegeim, mert ebben a hajszában stb., stb., de ez a tényeken nem változtat: egyre vadabbak leszünk. Ahogy távolodik az emberiség Istentől, úgy vadul el.

Jézus Krisztus azt mondja: nem kell így élni! Nem kell elembertelenedni. Nem kell elállatiasodni. Nem kell démonizálódnunk, hanem kiábrázolódhat rajtunk a Krisztus. Ez az evangélium lényege. Van Szabadítónk! Nem kell a szigeten elpusztulni. Be lehet szállni a mentőcsónakba. Aki abba beszállt, az újra életlehetőséget kap, és visszakerül az apjához. Visszakerülünk Istenhez. És ebben a visszakapott új életben begyógyulnak a sebek, helyreáll az egyensúly. Megszűnik sok gyötrő szükség. Megtalálja az ember önmagát, a másikat, a küldetését, mert megtalálta Istent. Vagyis pontosan: mert megtalálta őt Isten. Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Én azért jöttem - mondja itt Jézus -, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.

Hadd fejezzem be azzal, ahogy egy közismert ébredési ének megfogalmazza ezt az evangéliumot:

Vár Atyád szerelme,
Vár rád vigasza.
Jöjj a messze tájról,
Ó, jöjj haza!

Imádkozzunk!

Köszönjük, Atyánk, hogy nem nekünk kell csónakot barkácsolni a szigeten, hiszen szerszámaink sincsenek. Köszönjük, hogy nem kell beletörődve a biztos halálba, leülve gubbasztani és várni a kimúlást. Köszönjük, hogy utánunk jöttél, Jézus Krisztus.

Áldunk téged a te Jézus nevedért. Magasztalunk, mert szabadítóul jöttél. Köszönjük, hogy nincs az a nyomorúság, sötétség, mélység, megkötözöttség, bénultság, amiből ne tudnál adni tényleges és végérvényes szabadulást.

Erősítsd meg a mustármagnyi hitünket, hogy komolyan tudjuk ezt venni. Hadd tudjuk komolyan venni azt is, hogy nélküled a biztos pusztulás vár ránk. De mi nem akarunk nélküled élni, sem nélküled meghalni. Ezért vagyunk itt, és hisszük, hogy ezért hívtál ide.

Kérünk, ajándékozz meg mindnyájunkat azzal, amire most a legnagyobb szükségünk van. Hisszük, hogy a te mérhetetlen gazdagságodból ez telik.

Köszönjük, hogy minden velünk való törődésednek az oka, indítéka az, hogy szeretsz minket feltétel nélkül. Szeretnénk ebben a te szeretetedben meggyógyulni. És kérünk, hogy az Isten szeretete töltessék ki a mi szívünkbe a Szentlélek által, hogy tudjunk mi is teljes szívünkből szeretni téged, és ezzel a tőled kapott szeretettel szeretni egymást.

Szeretnénk ebben a csendben eléd hozni most a gondjainkat, terheinket, örömeinket, hálánkat. Köszönjük, hogy hallod és meghallgatod a mi kiáltásunkat.
Ámen.

Cseri Kálmán Igehirdetései: "JÖJJETEK ÉNHOZZÁM"

Alapige:Mt 11,28-30

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű."

---

Imádkozzunk!

Dicsőítünk, mennyei Édesatyánk, mert hatalmas vagy, mindenható vagy, és mégis a mi Atyánknak nevezed magad. Köszönjük, hogy ilyen mélyre is tudtál hajolni hozzánk. Köszönjük, hogy nem hagytad annyiban akkor a te népednek a fogságát, amiről most olvastunk, és azóta sem hagyod annyiban egyikünknek a fogságait, megkötözött állapotait, tőled elfordult tévútjait sem.

Köszönjük, Urunk, hogy te azért vagy itt ma délelőtt, hogy minket keress és hívj. Köszönjük, hogy így állsz az igehirdetés szavai mögött, és neked magadnak van hatalmad arra, hogy olyan dolgokat értess meg velünk, amiket eddig nem tudtunk vagy elfejeltettünk.

Kérünk azért, Urunk, hogy engedj a színed elé, hogy bocsáss meg minden alkalmatlanságot, szétszórtságot. Bocsásd meg minden bűnünket, ahonnan jöttünk, és amiket cipelünk. És kérünk, ahogyan olvastuk, rajtunk is könyörülj, minket is kegyelmesen fogadj magadhoz, mert hisszük, hogy nekünk is Atyánk vagy. És kérünk, Urunk, hogy állj is mellettünk! Erősíts, vigasztalj, szólj olyan szót, amit csak tőled hallhatunk, embertől nem.

Kérünk, Urunk, különösen azokért is, akik most a gyász terhét hordozzák, akik az elmúlt héten koporsó mellett kellett, hogy álljanak. Ahogyan ember nem képes betölteni semmilyen űrt, ami szeretteink után marad, és ahogyan nem képes kérdésekre válaszolni, amik a mi látókörünkön túlmutatnak, úgy te válaszolhatsz ezekre a kérdésekre is. Megerősítheted a szívünket. Kérünk, hogy akár abban a kezedben, ahol élőként vagyunk itt a földön akár, úgy a kezedben, hogy odaát vagyunk nálad, mindenképpen te legyél és maradj mindannyiunk szerető, mennyei Édesatyja. Köszönjük, hogy ezért vagy most itt velünk.

Szeretnénk neked szóban is elmondani, urunk, hogy emelj minket sasszárnyakon tehozzád úgy, ahogy csak te tudsz. Kérünk tőled olyan élő, újjáteremtő igét, amit csak te tudsz mondani. És kérünk, hogy ne hagyj minket anélkül hazamenni innen, hogy válaszolnánk neked. Köszönjük, hogy ezért vagy itt Szentlelkeddel.

Ámen.

---

Igehirdetés

Hadd kezdjem egy személyes élményemmel. Bizonyára a legtöbben tudják a testvérek közül, hogy csupán két hete vagyok segédlelkész ebben a gyülekezetben. Nagyon sűrűnek éltem meg ezt a két hetet. Sokat ültem bent a hivatalban délelőttönként. Ilyet eddig még másutt nem csináltam. Egészen megrázó volt nekem az a sűrűség, ahogyan ilyen helyzetben találkozni lehet nagyon sokféle emberi bajjal, problémával, nyomorral, gyásszal, szükséggel. Hála Istennek, nem csak ezek vannak egy gyülekezet életében. Sok öröm és hálaadásra való alkalom is volt már ebben a két hétben, de sajnos azok közül is nagyon sok volt, amiket fölsoroltam.

Olyan jó, hogy a mai igeszakaszunk éppen ilyen helyzetben lévő embereknek szól leginkább. Éppen azokhoz jön legnagyobb erővel az Úr Jézus, akik minél inkább átélik, amit itt olvastunk, hogy megfáradtak és különféle terhek alatt meg vannak terhelve.

Úgy is mondhatnánk, hogy azokat hívja leginkább az Úr Jézus magához ebben az igében, akiket mi emberek nem választanánk. Képzeljünk csak el egy álláshirdetést. Milyen kvalitásokkal, milyen jellemzőkkel kell rendelkezni manapság egy egészen egyszerű álláshoz is.

Itt pedig arról van szó, hogy azokat hívja az Úr Jézus, akik fáradtak, ziláltak, összekuszálódott életűek, megtörtek, és akik méltatlannak érzik magukat. Hívja a megfáradt idősebbeket és az agyonhajszolt fiatalokat is, akik terhek alatt roskadoznak és rohannak. Azokat is hívja, akik úgy érzik, hogy kiszorultak arról a bizonyos munkaerőpiacról. Lehet ezt a szó szoros értelmében is érteni, erre is vannak példák körülöttünk. De lehet érteni mélyebben, sokkal általánosabb lelki értelemben is. Azokra, akik úgy érzik, hogy az ő életük már nem alkalmas arra, hogy jó képet tudjon mutatni mások felé, hogy teljesítsenek valamit, letegyenek az asztalra. Ezeket is hívja kifejezetten és külön a mai igeszakaszban az Úr Jézus.

Nem véletlenül vagyunk itt. Hiszem, hogy egyikünk sem. Ki az, aki hív? Mit tudunk meg róla? A lekcióban felolvasott szakasz Jeremiás könyvének 31. részéből úgy foglalható össze, hogy a fogságba szétszóródott, és a nagy nyomorúságban lévő Izráel népének a hazahívó levele. Az Isten, aki kiválasztotta őket, aki azt állította róluk, hogy a saját népe, minden más néptől különbözik a föld színén, próféták hosszú során át sok-sok évig hirdette ennek a népnek, hogyha nem térnek meg, hogyha maradnak a bálványimádásaikban, hogyha nem térnek igazán, teljes szívvel Istenhez, akkor az lesz a következménye, hogy fogságra viszik őket a babiloniak.

Amikor ezt az igét leírták, akkor volt ennek a fogságnak az ideje. Beteljesedett, amit Isten előre megmondott, és mégis azt olvassuk egészen vallomásszerű, ragyogó és nagyon bensőséges szavakban, hogy Isten ebbe nem nyugszik bele. Vissza akarja hozni őket, és vissza is fogja mindenáron. "Hát nem drága fiam-e Efraim, és nem kedves gyermekem-e? Valahányszor megfenyegettem, mégis mindig törődöm vele. A bensőm remeg érte, irgalmaznom kell neki - így szól az Úr." (20) Így fogalmaz az Úristen népével kapcsolatban.

Ez volt az a helyzet, amikor egyetlen történelmi nép, amely Isten népe volt, átélhette, hogy Isten mindenen keresztül, és minden bűnük ellenére megtartja őket. A szétszóratásnak, a fogságnak is célja volt. Az, hogy összegyűjtse őket, és többet megtudjanak róla.

Az újszövetségi ige - amit fölolvastunk - az Úr Jézus szájából pedig arra vonatkozik, hogy ugyanezt a visszahívást, a maga köré gyűjtést egyszer s mindenkorra nemcsak egy nép, és nemcsak egy korszak történetében, hanem az egész emberiségre nézve véghez akarja vinni. Azért fogalmaz így az Úr Jézus, hogy jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, terheket hordoztok. Mindnyájan jöjjetek. Megnyugvást adok nektek.

Mi volt a lényege a felolvasott ószövetségi szakasznak? Az a mondat a legelején, hogy "Izráel minden nemzetségének Istene leszek, ők pedig népemmé lesznek". (Jer 31,1) Ebben foglalható össze minden, amit ez a szakasz tartalmaz. Istenükké leszek, és ők pedig népemmé lesznek. Ez volt az a bizonyos régi szövetség, amiről a Biblia első, nagyobbik fele a nevét kapta.

Ha továbbolvassuk ugyanezt a szakaszt, csak egyet kell lapozni, itt található benne az a szó, az Ószövetség egyik bibliai könyvében az a szókapcsolat, hogy új szövetség. Mindjárt meglátjuk, hogy hogyan. "Eljön az idő - így szól az Úr, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyent őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről. De ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk - így szól az Úr. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje - így szól az Úr -: Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogyan ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok - így szól az Úr -, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre." (Jer 31,31-34)

Itt tehát Isten bejelenti, hogy van egy régi szövetség, amelyik nem működött igazán. Azért nem, mert Isten egyoldalúan tartotta be. Kihozta a népét Egyiptomból, vezette, megtartotta, hű volt hozzá, de a nép nem volt hű Istenhez. Ez a szövetség féloldalasan működött. És jaj lenne nekünk, ha mindig is így maradt volna. Istentől elszakítva, távol tőle kellene meghalnunk. Ezért ígéri meg már ott az új szövetséget. Ugyanazt a szövetséget, amelyet Jézus felolvasott szavaiban bejelent.

Mi a jellemzője ennek az új szövetségnek? Úgy olvastuk, hogy Istenük leszek, ők pedig népemmé lesznek, vagyis kétoldalú ez a szövetség. És nem tanítja egyik ember többé a másikat, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem. Törvényemet a belsejükbe írom be - így szól az Úr.

Azért kellett eljönnie az Úr Jézusnak, hogy az Isten minket kereső visszahívása, meghívása ne csak a kiválasztottakra vonatkozzon, egyesekre, népekre. Ne csak egyoldalúan éljük meg, hanem lehetséges legyen az, amit az előbb mondtunk, hogy szívükbe írom be, hogy a belsejükből fognak ismerni engem. Ezt jelentik Jézusnak a felolvasott szavai. Ezért döntött úgy, hogy eljön hozzánk emberi testben. Egészen olyan lesz, mint mi. És közben megmutatja, hogy hogyan is kell az Atyával közösségben lenni. Szelídséget és alázatot tanulhattak tőle, akik látták. És egyértelművé tette a szándékait például a következőképpen: Lukács evangéliuma 4. részéből olvasom. Jézus mondja: "Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek, azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét." (18-19)

Nyilvánvalóvá tette a küldetése elején, hogy miért jön, hogy mi lesz a programja. És akik találkoztak vele, akik ismerték, azok arról számolhattak be, amit valaki így mondott: egyszerre vonzó és vádoló tisztaság, szeretet, jóság és erő jellemezte. Egyszerre hihetetlenül jó volt a közelében lenni, és gyógyító volt a jelenléte, másrészt pedig látták, hogy nem olyan, mint bárki más, hanem hatalommal beszél, és hatalommal cselekszik.

Gondoljunk csak Máté evangélistára, aki az előbb felolvasott szavakat lejegyezte egyetlenként a négy evangélista közül, mert ő maga is gyökeresen átélte és egészen az alapjaiban rengette meg az ő életét ez a hívás, hogy jöjjetek énhozzám mindnyájan, és vegyétek magatokra az én igámat. Hiszen vele éppen ez történt. Találkozott ezzel az egyszerre vonzó és egyszerre vádoló, hatalmas erejű, szeretetű Jézussal. Otthagyta a vámszedőasztalt, otthagyta a pénzt, amivel el kellett volna számolnia. Az egész egzisztenciáját, mindent, amiben bízott, és követte Jézust. Így lett belőle tanítvány, majd később evangélista. Ő átélte, amiket itt írásba foglalt.

Hogyha bármelyikünknek az a kérdése, vagy a külvilágnak az a kérdése, hogy hogyan lehet az ember igazán ember, hogyan lehet méltó erre a névre, azt hiszem, ma sincs rá jobb válasz, és lehet is nekik mondani, mutatni - meg kell találnunk a módjait, hogy rámutassunk -, hogy hasonlítani kell Jézusra, az Ő arcára kellene formálódni. Akkor lehetnénk igazán emberek.

Egy kérdéssel tovább: hogyan lehet helyesen tisztelni Istent? Mi a módunk erre? Azonosulni egyre inkább Jézusnak az istentiszteletével. Ez az egyetlen mód rá. Ezért volt szükség az új szövetségre, hogy ne csak a mennyből valamilyen közvetítőkön keresztül tanítson minket Isten, hiszen láttuk, hogy a régi szövetség nem működött úgy. Egyoldalú volt, csak Isten tartotta meg. Az új szövetségnek az a legfontosabb jellemzője, hogy "törvényemet a szívükbe írom be". Ezért kellet, hogy eljöjjön Jézus.

Jézust úgy jellemezhetnénk a legtömörebben, hogy Ő Isten mellettünk, Isten, aki mellettünk van. Két dologból áll a felolvasott ige szerint ez a mellettünk létel. Az egyik, amit így mondott az ige, hogy ismerni fognak engem. Gondolhatunk arra, hogy Jézus mondta a tanítványainak, hogy aki engem látott, látta az Atyát. A másik, hogy: mert megbocsátom bűneiket, és vétkeikről többé nem emlékezem meg.

Ez az a pont, ami nélkül nem lenne érdemes arról beszélni, hogy Jézus hív minket magához, és hogy Jézusnak van egy igája, amit mi is fölvehetünk. Hogy lássuk rajta a helyes istentiszteletet. Ugyanis ez az a pont, amikor arra gondolhatunk, amit Jézus az utolsó vacsorán mondott. Fölemelte a poharat, és azt mondta: E pohár az új szövetség az én vérem által. A régi szövetség nem működött, hiszen nem volt igazán Isten népe az Isten népe, nem úgy élt. Nem tudta megtartani, mi sem tudjuk. De az új szövetség azt jelenti, hogy mindezekért a bűnökért - nem is csak az elkövetett bűnökért, hanem azért, mert távol vagyunk Istentől, mert hátat fordítunk neki, mert nem ismerjük az Ő arcát és az akaratát... - tehát mindezért a büntetést, a távolságunknak az egyenes következményét az Úr Jézus magára vállalta. "E pohár az új szövetség az én vérem által": azt jelenti, hogy elsősorban is az övé volt az a teher, az a számunkra elhordozhatatlan teher, amit átvállalt értünk.

Azt mondja, és azzal folytatja ezt az igeszakaszt, hogy vegyétek magatokra az én igámat, és az én terhemet. Igen, de mi a célja ezzel? Mi a célja velünk? Két kérdésre bonthatjuk ezt föl. Egyrészt, hogy mire szólít fel, amikor magához hív? Másrészt: mit kínál?

Azzal kezdi, hogy jöjjetek énhozzám. Vagyis nemcsak azt akarja Isten, hogy elvileg egyetértsünk vele, hogy itt legyünk a templomban, és hogyha jó az igehirdetés, akkor egyetértő érzésekkel menjünk haza, tanulmányozzuk az írásokat, és néha mi is képviseljük, hogy ezek igazak, és jól vannak így, hanem konkrétan, ahogy akkor nagyon konkrét dolgot jelentett. Jöjjetek énhozzám: azt jelentette, hogy a sokaság fogta magát, és ment Jézus után. Adott esetben a pusztába, vagy a hegyre, vagy a tenger túlsó oldalára. Mentek Jézus közelébe, és mentek oda, ahova Ő. Ugyanezt jelenti ma is. Jöjjetek énhozzám, vagyis látsszon is rajtatok a meggyőződésetek. Mozdulatban legyen kifejezhető. Látsszon az élet konkrét dolgainak a változásában. Egyszerű dolgokban akár. Idejönni a templomba. Igen, de teljes szívvel jönni. Úgy, hogy a magunkénak tudjuk és érezzük. Úgy, hogy mindjobban be akarunk épülni Isten közösségébe.

Vagy kifejeződhet abban, hogy átrendeződnek az életünkben a prioritások, a fontossági sorrendek, hogy mi határoz meg minket, az egész lényünket, a döntéseink magvát attól kezdve, hogy az új szövetséget akarjuk Jézus Krisztus vére által elfogadni. Például ebben is megnyilvánul, és meg kell, hogy nyilvánuljon, hogy jöjjetek énhozzám. Isten dolgaival törődni, csendességet tartani, úgy tekinteni magunkra, hogy én mostantól kezdve Jézushoz tartozom, és mindent ez határoz meg az életemben. Gondolhatunk arra, ahogyan ez Máténál meghatározó volt, és ahogy mindent felforgatott az ő életében.

Azután azzal folytatja Jézus, hogy vegyétek magatokra az én igámat. Azért, mert volt az a régi szövetség, ami egyoldalú kapcsolat volt, ahogy olvastuk itt a Jeremiás könyvében, a nép hűtlenkedett, de Isten összegyűjtötte őket. A nép nem érdemelte meg, de Isten megígéri nekik, hogy táncolnak majd és vigadoznak, szüretelni fognak, és zavartalanul fogják fogyasztani a gyümölcsét. Jól hallja a sírásukat, figyel rájuk, megvédi őket. Ez még mindig egy egyoldalú kapcsolat. Az ember kap, az Isten ad. Talán távoli, és egy kicsit sántító hasonlattal, de ahhoz hasonlíthatnánk, amikor a vadőrök, az erdészek sózó helyeket létesítenek az erdőben, és a vadállatok odajárnak és megkapják a szükséges tápanyagokat. Az emberhez nem közelítenek. Nincs közük hozzá, elbújnak előle, de azért az ajándékait elfogadják.

És van helyette az új szövetség, ami viszont azzal jár, hogy vegyétek föl az én igámat. Azért, mert erre nekünk van szükségünk. Az előbbi hasonlatot folytathatnánk úgy, hogy a nagy megbecsülésnek örvendő, nagy becsben tartott, fontos háziállatok olyan kapcsolatban lehetnek a gazdájukkal, ami valóban a jó gazdára jellemző megbecsülésen, figyelmen, sorsközösségen alapul. Az egyik sem tud semmit tenni a másik nélkül. Nem egészen találó ez a hasonlat, de van olyan része, ami igen, és amit a Biblia is használ. Vegyétek magatokra az én igámat - mondja Jézus -, és arra gondol, hogy ez egy páros iga. Bizonyára mindannyian láttunk már ilyet, ha máshol nem, képen. Középen a kocsirúd, egyik oldalon is egy igavonó állat, meg a másik oldalon is.

Az Úr Jézus azt mondja, hogy azt az igát vegyétek magatokra, amelynek már én vagyok az egyik felébe befogva. Gyertek mellém, húzhatjátok velem együtt. Így nyer értelmet az, hogy tanuljátok meg tőlem a szelídséget, az alázatosságot. Velem együtt kezdjetek mozogni. Gyertek, mert a tehernek a nagyobb részét én húzom. Szabad jönni velem egy igába. Azért, mert ez az Úr Jézus egyben Gazdánk is. Az, aki egészen olyanná lett, mint mi. Belehajtotta a fejét a saját igánkba. Elhordozta előbb azt a terhet, amit mi sohasem tudtunk volna: a bűneinknek a terhét a kereszten. És azután társnak hív minket, hogy aki fáradt, aki meggyötört, aki úgy érzi, hogy azt sem tudja, merre forduljon és merre menjen, az nyugodtan menjen Ővele, csendesedjen le Őmellette. Olyan szoros közösségben, aminél szorosabb alig létezik, Ővele egy igában. Nekünk van erre szükségünk. Azért, mert nem tudjuk máshogy betölteni az életünknek azt az Istenarcú űrét, amit - akár bevallja magának az ember, akár nem - mindannyian hordozunk magunkban. Részt venni Isten dolgaiban, az Ő szövetségese, barátja, munkatársa lenni. Ezek azok a dolgok, amire Isten mindannyiunkat teremtett. Ezeket szó szerint állítja a Biblia.

Amíg nem vagyunk az Ő igájában, addig másik igában vagyunk. A Sátánnak az igája nem ilyen. A Sátán nem azt mondja, hogy mozogjunk, és tanuljunk tőle bármit is, hanem gúzsba köt, és elhordozhatatlan terheket rak ránk úgy, hogy észre sem vesszük. Az Úr Jézus az, aki azt mondja: gyertek, tanuljatok tőlem, és nyugalmat találtok lelkeiteknek.

Tehát az a jó nekünk, ha felvállaljuk az Úr Jézus igáját. Nem kell azt gondolni, hogy nagyobb terheket rak ránk, mint amik eddig voltak. Sőt, ellenkezőleg. Az iga erőátviteli eszköz. Olyan eszköz, amivel el lehetséges húzni azt a terhet, amit a vállamon nem tudnék elviselni, még a töredék részétől is leroskadnék.

Egyszer mozgássérült testvérek között volt alkalmam beszélni erről az igeszakaszról. Isten azt juttatta eszembe, hogy ott is, abban az intézetben olyan sokféle ügyes erőátviteli eszköz van: tolószékek, különféle emelők, mindenféle okos szerkezetek. Arra valók, hogy aki testileg nem tud úgy mozogni, mint más emberek, azoknak segítségre legyenek. Lelki értelemben mindannyian egészen mozgásképtelenül születünk. Nem tudunk Isten útján járni. Azt sem tudjuk, hogy merre van. Szükségünk van arra, hogy segítségünkre jöjjön olyan eszközökkel, amiket Ő erre szánt. Elsősorban saját Fiával, az Úr Jézussal. Szabad felvállalni ennek az igának a felvételét, hiszen azt állítja, hogy az Ő terhe boldogító és könnyű.

A Római levél 15. részében van egy igevers, ami egyszer, éppen, amikor ilyen dolgokkal küszködtem a saját életemre nézve, akkor nagyon maradandó nyomot hagyott bennem. Egyszer beültem egy templomba évekkel ezelőtt. A hátsó sorba. Igyekeztem mindenkitől elbújni. Úgy voltam vele, hogy annyira összetörtnek és gyengének érzem magam, hogy nem szeretnék most senki ismerőssel találkozni. Nem is tudom igazából, hogy van-e megoldás különféle gondjaimra, amik éppen akkor nyomasztottak, de azért beültem erre az igehirdetésre. Remélve, hogy Istentől kapok valami vigasztaló, bátorító, megerősítő szót. A következő igét olvasta föl a lelkész: "Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk." (Rm 15,1) Úgy voltam vele, hogy legszívesebben most azonnal kiszaladnék abból a templomból. Egyáltalán nem ezt vártam. Hogy létezik az, hogy "mi erősek"?! Hogyha valaki távol van ettől, én - úgy éreztem akkor - fényévnyi távolságra vagyok ettől a megállapítástól. Mégis ez Isten nekem szóló igaz igéje. Azt érttette meg velem akkor az Úr Jézus, hogy erősnek lenni vagy gyengének lenni nem képesség és állapot, emberi tulajdonság kérdése. Nem azt jelenti, hogy csak azokra vonatkozna ez az ige, akik kifejezetten jól és erősnek érzik magukat. Nem azokat hívja az Úr Jézus az Ő igájába, akik képesnek érzik magukat arra, hogy vele együtt menjenek bárhova is, és akármilyen terhet vele együtt cipeljenek. Mindenkit hív. A gyengéket és az összetörötteket elsősorban! Azért, mert erősnek lenni Ő mellette az nem tulajdonság, hanem megbízatás és feladat. Hiszen az erőt Ő képviseli. Nekünk csak szabad vele együtt lépdelni.

Ez konkrétumokban úgy nyilvánul meg, ahogy ez az ige folytatódik. "Ne a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére. Hiszen Krisztus sem magának kedvezett, hanem ahogyan meg van írva: a te gyalázóid gyalázásai énreám hullottak." Még ezt is föl lehet vállalni, hogyha az Úr Jézus igájában ér minket. Föl lehet vállalni azt, hogy elhordozhatatlanul nagy terheket cipelünk és húzunk, hiszen Ő húzza. Adós vagyok, ahogy itt az első versben hangzott. Adós vagyok neki attól kezdve, hogy a vérét és az életét adta értem, és az adósságomat nem szorongva, hanem jólesően törlesztem egy életen keresztül. Nem is egyenesen neki, hanem az embertársaimon keresztül neki. Így lehet az Ő terheit fölvenni és hordozni. S meg fogja látni az ilyen ember, hogy tényleg tanul a mellette lépdelő Úr Jézustól szelídséget, alázatot, béketűrést. Valahogy úgy, ahogy Pál írja az egyik levelében: az Isten békessége uralkodjék a ti szíveitekben. Elkezd az Isten békessége uralkodni. Nemcsak úgy egyszerűen van, hanem átveszi az uralmat, és meghatározza a tetteinket.

Ugyanezt mondja Jézus: megnyugosztlak titeket. Ez az eredeti szövegben egy folyamatos jelen idejű igealak. Nem egyszer megnyugtat vagy meg fog nyugtatni a végén, hanem folyamatosan a békességének az uralma alá rendel, nyugtat, és a saját letett élete mellé teszi a miénket is. Így lehet érvényes ránk az az ígéret, hogy aki elveszíti az életét énértem, megtalálja azt.

---

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus köszönjük, hogy nem mi keresünk téged, hanem te kerestél meg minket. Köszönjük, hogy ezért jöhetünk egyáltalán a te színed elé. Köszönjük az értünk felvállalt terhet és áldozatot, gyalázatot, amit zokszó nélkül elviseltél. Köszönjük, hogy azt akarod, hogy ahol te vagy, ott legyünk mi is. Kérünk, hogy egyen-egyenként mindannyiunkat szólíts meg, és mutasd meg az életünkben, hogy mi az a dolog, amiben még hozzád kell mennünk, amiben nem rendeltük alád a döntéseinket. Mi az a dolog, amit nem akartunk fölvállalni, mint igát.

Urunk, kérünk, hogy mutasd meg nekünk a te arcodat is, a jellemvonásaidat. Azt, hogy milyen vagy, és mit teszel, mutasd meg egyre inkább. Szeretnénk, Urunk melletted lépdelni, és olyanná válni, mint te. Köszönjük, hogy sokszor bizonyítottad az életünkben, hogy képes vagy elhordozni minden terhünket. Kérünk, fogadd el, hogyha bizalommal közeledünk most is tehozzád.

Kérünk azokért, Urunk, akiknek a szeme előtt élünk, és akikhez küldesz, akiket talán szintén a felvállalandó feladatok és szeretet-kapcsolatok közé sorolsz. Köszönjük, Urunk, hogy van szolgálatunk. Köszönjük az egyházunkat, annak mindenféle misszióját, tevékenységét. Köszönjük, hogy szól a te igéd most is határokon innen és túl.

Kérünk, hogy terjeszd ki, áraszd ki a te Szentlelked áldásait, és használj minket is a te aratásodban, munkásként. Kérünk a most folyó csendeshetekért országszerte, hogy hirdesd a te igédet megragadó erővel, és ne vonhassa el a részvevők figyelmét semmi, ami nem odavaló.

Kérünk gyülekezetünk csendesheteiért, a mostani konfirmandus hétért. Áldd meg a szolgálattevőket. Adj nekik testi, lelki erőt, bátorítást, élő igét, tőled való körülményeket; és adj megtéréseket! Kérünk azért a csoportért, amelyik most indult Kárpátaljára. Legyen a te áldásod eszköze ott is minden gyermeked.

Kérünk azokért, akikhez haza fogunk menni innen. Áldj meg minket, hogy veled együtt, veled közös igában mehessünk el. Kérünk, segíts folytatni az imádságot ebben a csendben.

Ámen.