A kegyelem harmatja - A két gonosztevő

"Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba." (Lk 23,42)

Amikor Jézus Krisztust nagypénteken keresztre feszítették, vele együtt két gonosztevőt is kivégeztek. Először mindketten csúfolták őt, azonban egyikük figyelni kezdte a Megváltót. Hallotta, amint imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." Ez megrendítette, ilyet még nem hallott. Akkor felhangzott lentről a gúnyolás: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni." Kik azok a mások? Esetleg ő is? Feje felett három nyelven ott volt: Jézus, a zsidók királya. Ő lenne a Király? „Én Istenem, miért hagytál el?" Hogyan beszél a Mindenhatóhoz! - S amit hall ez az ember, igévé válik számára, és hitet ébreszt a szívében. Jézus titka megnyílik előtte, és utolsó erejével még segítségét kéri: Jézus, emlékezz meg rólam, amikor eljössz királyságodba!

Ez egy tömör hitvallás. Szerinte Jézus király, aki túléli halálát, élni fog örökké, s őrajta is segíthet. A keresztre feszítés az ő trónfoglalásának előjátéka. Ez az ember már hisz, és így kér kegyelmet. És kap: „Még ma velem leszel a paradicsomban" - mondja a Király.

Nem különös, szinte botrányos? Ez a gonosztevő nem járt templomba, nem élt erkölcsös életet, nem hivatkozhat jó cselekedeteire, és mégis üdvösséget kap. 
Miért? Mert Jézushoz fordult. Látta a maga helyzetét „tetteink méltó büntetését kapjuk", és elhitte, hogy Jézus az, aki. Ő rászorul a kegyelemre, Jézus pedig képes megadni - el kell fogadnia. „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék." (Ef 2,8-9)

A másik ugyanolyan helyzetben volt, de sem a bűneit nem látta, sem Jézusban nem hitt. Keserűségében csak káromolta őt.

Jézus mondta: „Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el..." (Jn 6,37)

A kegyelem harmatja: Az engedelmes ember

"Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta." -(Lk 19,6)

Ez a történet fordulópontja. Így születik a hit: Zákeus hallotta Jézus szavát, bízott benne, és megtette, amit kért tőle.

A keresztény hit nem az érzelmek mozdulása, nem is csupán értelmi belátás. Az igazi hit az akarat döntése, s ezért mindig engedelmesség is. Zákeus sok mindent nem értett még akkor, de amit megértett Jézus szavából, azt megtette.

Sokan mondják: én nem tudok hinni. Tedd azt, amit Zákeus: vágyott Jézus után, kereste őt, jó helyen kereste, és amikor Jézus megszólította, ő komolyan vette azt és sietve megtette.

Olyan ez, mint a pilóta munkája. Tízezer méter magasan, felhők között nem lát semmit. De hallja az irányítóközpont utasításait. És célba ér, leteszi a gépet méternyi pontossággal.

Zákeusnak mindent Jézus készített elő, neki csak ezt a kis mozdulatot kellett megtennie: leszállni a fáról. Nekünk is mindent Isten készített el kegyelemből, de ez hit által lesz a mienk. Aki hittel kinyújtja a kezét, megkapja az üdvösség ajándékát.

Mit jelent befogadni Jézust? Zákeus nem futott előre, hogy rendet tegyen és eltüntessen dolgokat Jézus elől. Befogadta Jézust, és hagyta, hogy ő tegyen rendet az életében. Ez a hit magatartása ma is: gyere, Uram, nézz bele a szekrényünkbe, a pénztárcánkba, a konyhánkba és a hálószobánkba, mert mától kezdve te vagy itt az Úr! Vezess, és én kész vagyok neked mindenben engedelmeskedni. Ez az alázat és ez a bizalom jellemzi a Krisztusba vetett hitet. „Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem!" (Zsolt 143,10)

Nekem vajon milyen „fáról" kellene leszállnom? S ha Jézust már behívtam, minden kulcsot átadtam neki?

A kegyelem harmatjaA - megszólított ember

"Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: „Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom." (Lk 19,5)

Magaslesből nem lehet Jézust megismerni, sem az ajándékait átvenni. De hogyan jön le az, aki végre felkapaszkodott már valamilyen fára? Jézus szelíd hívására. Az ő igéjének különös ereje van.

Az, hogy Zákeust nevén szólította Jézus, arra utal, hogy ismerte, mindent tudott róla, és mégis szerette. Ahogy minket is ismer és szeret. Számon tartotta, fontos volt neki, és Zákeus vágyakozása vonzotta őt. Azzal, hogy a nagy tömeg előtt kedvesen beszélt hozzá, mintegy rehabilitálta őt, megtisztelte azzal, hogy kész bemenni hozzá.

Zákeusnak azonban le kell jönnie a fáról. Fel kell hagynia a rejtőzködéssel, s meg kell aláznia magát Jézus előtt, színt kell vallania és állást kell foglalnia. Amíg valaki fügefalevelekkel takargatja bűneit, nem lehet rajta segíteni. Mihelyt kész felhagyni a látszat fenntartásával, átéli: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól." (1Jn 1,9)

Egy végzetesen megromlott házasság is úgy jött rendbe, hogy az egyik fél elkezdett őszintén beszélni arról, miben látja vétkesnek magát. Mire a másik is elsorolta, amit ő látott rossznak önmagában. S két bocsánatot nyert bűnös kezdett új életet. De erre csak a fa alatt kerülhet sor, a fáról hiába kiabálunk egymásnak. Mindent Jézus tesz meg életünk megoldása érdekében, de a bűnvallás a mi feladatunk. És ezt nem szabad halogatni. Ezért mondja Jézus: hamar szállj le, ma akarok hozzád menni.

Mert ő kész bemenni egy ilyen megvetett, gonosz emberhez is. Aki egy birkaistállóban született meg, nem fél a mi istállóéletünktől sem. De ha bejön, templom lesz belőlünk.

"Az Úr elé, ha tárod A szív alázatát,
Őt nemhiába várod: Betér hozzád, megáld.
A testi gőg: halál! De bűnödet ha bánod,
Szentlelke bőven árad, S a szív üdvöt talál."

(Thilo Bálint)